"Igazságomból nem engedtem soha" - 40 éve hunyt el Latinovits Zoltán

Latinovits Zoltán posztumusz Kossuth-díjas színész, a magyar "színészkirály" negyven éve, 1976. június 4-én halt meg.

Latinovits Zoltán pályájáról:

1931. szeptember 9-én született Budapesten. Apja, Latinovits Oszkár délvidéki földbirtokos egy nappal ezután elhagyta a családot. A Gundel famíliából származó anyja később Frenreisz István belgyógyászhoz ment férjhez, ebből a házasságból született Bujtor István színész és Frenreisz Károly zenész. Latinovits érettségi után asztalos tanonc, hídépítő munkás volt, majd a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán tanult, magas szinten kosárlabdázott is, és szenvedélye volt a vitorlázás.

A gimnáziumi színkörben egy epizódszerepben figyelt fel rá Bajor Gizi, aki a legenda szerint azt mondta neki: "magának feltétlenül színésznek kell lennie". 1956-ban építészmérnöki diplomával szerződött a debreceni Csokonai Színházhoz, egy év múlva Miskolcra került, ahol a társulat vezető színésze lett. 1960-ban Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című drámájában partnere a vendégszereplésre meghívott Ruttkai Éva volt, kettejük között életre szóló szerelem szövődött. Latinovits 1962-től a Vígszínház, 1966-tól két évig a Thália Színház, majd 1969 és 1971 között ismét a Vígszínház tagja volt. A fővárosban ezután gyakorlatilag bojkottra ítélték, ezért 1971 és 1973 között a veszprémi Petőfi Színháznál dolgozott, ahol rendezőként is bemutatkozhatott. Utoljára az Operettszínházban Békeffi István A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című zenés játékában lépett színpadra.

Számtalan színpadi szerepe közül talán a legemlékezetesebb a vígszínházi Rómeó alakítása a Júliát játszó Ruttkai Évával, továbbá Savonarola (Thomas Mann: Fiorenza) Ivan Karamazov (Dosztojevszkij: Karamazov testvérek), Cipolla (Thomas Mann: Mario és a varázsló), a festő (Arthur Miller: Közjáték Vichyben), Ványa bácsi Csehov drámájában és az őrnagy Örkény István Tóték című darabjában. Az Örkény-dráma filmváltozatában (Isten hozta, őrnagy úr) is ő játszotta az őrnagyot.

Ötvennél több filmszerepe közül kiemelkedik Büky százados (később őrnagy) a Hideg napokban, az Ötödik pecsét civil ruhás nyilasa, a Karinthy Frigyes művéből készült Utazás a koponyám körül című filmben az író és másik énje (ezért az alakításért a San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztivál legjobb férfiszínésznek járó díját vihette haza). Szerepelt többek között a Várkonyi Zoltán rendezte Jókai-adaptációkban (Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán), Jancsó Miklós Oldás és kötés és Szegénylegények című korszakos filmjeiben is. Emlékezetes a 141 perc a befejezetlen mondatból Wavra professzora, a Pendragon-legenda Bátky Jánosa és természetesen a Huszárik Zoltán rendezte Szindbád, a magyar filmtörténet egyik kiemelkedő alkotása, a szerep, amely összefonódott Latinovits nevével.

Ha kellett, operettet játszott vagy sanzont énekelt, a Hol van az a nyár vagy a Szeretni bolondulásig 40 éve nem hiányzik a kívánságműsorokból. Rendkívüli tehetséggel, szuggesztíven adta elő Ady Endre, Kosztolányi Dezső, József Attila, Illyés Gyula verseit, szakítva a hagyományos, értelmező versmondással, hátborzongató szenvedéllyel szavalt. Utolsó rádiófelvételén, 1976. június 3-án a Rákóczi-induló című dokumentumjátékban Ady Két kuruc beszélget című versét mondta el.

Színpadi alakításait őszinte indulatok, belső tűz, az érzelmek és az értelem harmóniájából fakadó ábrázolás, egész munkásságát megszállott, kérlelhetetlen igényesség jellemezte. Ő maga azt mondta: "Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok". Harcait, igazságkeresését írásban is megfogalmazta a Ködszurkáló című önéletrajzi kötetében, a halála után megjelent Verset mondok című könyvben a szavalással kapcsolatos nyilatkozatait, tanulmányait, elemzéseit gyűjtötték össze.

Sokat viaskodott a hatalom képviselőivel és a színházi élet irányítóival, az általa elképzelt színházat a hozzá hasonló szemléletű színészek és színházi emberek közreműködésével soha nem hozhatta létre. Ha nagyon elkeseredett, azt mondogatta: Lehet, hogy mégis építésznek kellett volna lennem. Idegei felőrlődtek, egymást érték a kórházi kezelések, állapota egyre rosszabbodott. A mai napig vitatott, hogy 1976. június 4-én öngyilkossági szándékkal lépett-e a vonat elé a balatonszemesi vasúti átjáróban, vagy baleset történt. A helyi temetőben nyugszik, Szemesen működik 1984 óta a Latinovits Zoltán Emlékmúzeum. A modern magyar színháztörténet egyik legjelentősebb egyéniségéről barátja, Illyés Gyula így nyilatkozott: "Megsiratni való, hogy mint a többi veszélyes zsenit, őt sem tudtuk megtartani".

1966-ban Jászai Mari-díjat, 1970-ben Balázs Béla-díjat, 1975-ben érdemes művészi címet kapott, a Kossuth-díjjal 1990-ben posztumusz tüntették ki. Nevét viseli a Budaörsi Latinovits Színház, ahol Melocco Miklós által készített mellszobra is áll, a veszprémi színház Latinovits-Bujtor Játékszínje (féltestvére, Bujtor István 2008-2009-ben a teátrum igazgatója volt), valamint a Gundel Étterem kávézója, ugyanis a színész a ház első emeletén jött a világra. 2002-ben kisbolygót neveztek el róla.

A Színészkirály szavaival:

Szuverenitás: "Az ember lényegében mindig köteles megóvni a maga szuverenitását - ami nem magányosság. Számomra azt jelenti, hogy meg kell óvnom azt a frisseséget és megújulni tudást, ami esetleg egy gépies premiersorozatban, állandóan egy színháznál, egy társulatnál dolgozva - talán megkopnék. Úgy érzem, hogy egy kollektívának hitet és erőt tudtam adni Kecskeméten és Veszprémben, ahol rendeztem is. Debrecenben tanultam meg, mi a kollektív színház. A debreceni színházban nőttem fel, amelyre ma is nosztalgikusan mint kollektív színházra emlékszem, hiszen minden jó színház az."

A veszprémi távozásról: "Két év után visszavonták azt a lehetőséget, hogy rendezzek. De valamit enyhítettek, a társulat hatására közölték: szerepre szerződtetnek. Kilométerpénzt nem fogadok el - ezt válaszoltam. Hogy hogyan jött létre ebben a társulatban a kollektíva, mi volt a veszprémi csapatnak a lényege? Jobb lenne, ha ez nem az én számból hangoznék el. De hogyha hisznek nekem, higgyék el: valóban megszületett ott egy olyan csapat, amely még klubot is csinált sajátkezűleg. Szögeztünk, festettünk - dolgoztunk társadalmi munkában. Az előadásokon pedig olyan szellem uralkodott, mely a régi nagy csapatokra emlékeztetett. A kérdésre visszatérve: hibát én is követtem el. Németh László Győzelem című színdarabjának premierjére már teljesen ki voltam merülve: főszerepet játszottam, vidékre jártunk, és másnap egy új darabot kellett rendeznem. Éjjel a színházban pedig egyéni beszélgetések során próbáltam a magam szerény eszközeivel lelkileg szétesett társaimat összeszedni, hitet önteni beléjük. A teljes elfáradás a premieren következett be, és ez személyes súrlódásokhoz vezetett. De hangsúlyozom: nem ezek miatt távoztam, hanem azért, mert továbbra is szerettem volna rendezni..."

A színész: "A színész rendkívül összetett ember. Sokféle én-gén rejtőzik benne, és szangvinikusabban, nagyobb lázzal, nagyobb hőfokon ég és él, mint a többi ember, hiszen foglalkozása folyton égést, folyton gondolkozást, földúsított érzelmi világot kíván tőle. Következésképpen kevésbé fegyelmezhető, rendszerezhető, kevésbé kollektivizálható. Akkor értékes, ha minél egyedibb, minél több „én" van benne. Természetesen ezek az „én"-ek összevesznek időnként, néha botrányos jeleneteket is rendeznek - és amíg az ember fiatal, addig ezeknek az indulatoknak (vagy összeütköző „én"-eknek) nem szab gátat, így gátlástalanul kitörnek. Fiatalabb éveimben majdhogynem az volt az élet- és a munkafeltételem, hogy ne hagyjam magam kötelékek közé zárni, és szankciók által megzavarni, hanem engedjem teljesen szabadjára a magam ösztöneit. (A neveltetésem miatt teljesen csökevényes ösztönéletet élhettem, hiszen szigorú fegyelemben nőttem fel. Kiszabadulván, építészmérnöki diplomával a kezemben, a színházban kezdtem kiélni azokat az ösztönöket, amelyeket addig elnyomtak.) Az én "magányom": hogy őrzöm magamban azt, ami kollektívaképző erő és hit, ezeket nem adom föl. Ez persze csak látszólag magány, mert én korántsem érzem magam magányosnak."

Szeretet: "Emberek szeretet nélkül nem képesek csapatban dolgozni. Ha szeretik egymást, azt jelenti, hogy napközben igyekeznek lehetőségeik szerint együtt lenni. Hiszen az előadások nem a próbán születnek meg, hanem a beszélgetésekben, itt vagy ott. A próba arra való, hogy kipróbáljuk azt, amit már elgondoltunk előre. Este, délben, ebéd közben, vacsora közben, séta közben."

Magasugrók: "A magasugrók bizonyos magasságokat kihagynak, hogy kipihenjék magukat, s legyen lendületük a magasabbra tett lécet átugrani. Tehát: kihagyom ezeket a szerepeket, nem ambicionálom, hogy eljátsszam Hamletet, II. vagy III. Richárdot, Henriket - tehát semmiféle klasszikust. Egyetlen ambícióm: négy évvel Veszprém után ismét összehozni egy kollektívát, de most már úgy, hogy a műsortervet közösen állítsuk össze új magyar darabokból. A drámaírók műhelye lehetne ez, és egyben színészképző is, hiszen abban is nagy a hiány. A drámaírónak nincs műhelye Magyarországon - kivéve talán Pécset vagy egy-két várost. A drámaírás mesterség, s ezt csak a színpadon lehet megtanulni, próbák közben. A drámaíró együtt írhatná velünk, változtathatna a darabon. Tehát nem ambícióm, hogy klasszikus szerepeket játsszak el, s még egy nyomot hagyjak azon a széles országúton, amelyen már rengetegen jártak előttem és én lennék talán a milliomodik."

Optimizmus: "Annak ellenére, hogy nem látszik rajtam, javíthatatlan optimista vagyok, s míg élek, az leszek, a mi ügyünket illetően. A „mi" olyan embereket jelent, akik szintén azzal a bélyeggel járnak-kelnek, hogy összeférhetetlenek. A legjobb színészek gyakran ezt a jegyet veszik magukra, mert a műtársulatokban, amelyek ma vannak - tisztelet a kivételnek - természetes módon összeférhetetlen az az egészséges színész, aki valamit akar és valamit tud. Lehetetlen dolgokban nem lehet részt venni. Az a vágyam, hogy minden ilyen összeférhetetlen, „magányos farkas" végre összekerüljön egy csapatba, és akkor kiderülne, hogy vajon magányosak-e és összeférhetetlenek-e valóban, s nem abban a kötelékben volt-e a hiba, mely tartotta őket."

Forrás: MTVA Sajtó- és Fotóarchívum, Színház, Színházhu