"A játék szinte minden pillanatunkban jelen van" - Interjú Piros Ildikóval

37 évig volt a Madách Színház társulatának tagja, Kossuth- és Jászai Mari-díjas érdemes művész, akit Abigél Zsuzsanna testvéreként is sokan szívükbe zártak. Piros Ildikót, az idei POSZT díszvendégét faggattuk.

Kecskemétről került fel Budapestre, egy ízben úgy fogalmazott, akkor „minden csoda volt”, ezért máshonnan tekintett a színházra …

Piros Ildikó: Mivel én vidékről érkeztem, ahol az emberek közel élnek egymáshoz, először megdöbbentett, hogy a fővárosiak mennyire elszigetelődnek egymástól, viszont azzal is rögtön szembesültem, hogy rengeteget tudok tanulni abból, ahogy itt zajlik az élet. Bár az otthonról kapott csomagomban hoztam szeretetet, biztatást, lelkesedést, kitartást, mégis azt hittem, hendikeppel indulok az osztálytársaim között, mert még nem láttam igazi pesti színházat, ezért aztán minden este rohantam a kollégiumból előadást nézni - akkor fedeztem fel azt a gazdagságot, amit a színház jelent.  

Hogy vált Önnek egyre fontosabbá a színház?

Piros Ildikó: Érzékeny, sírós, gyenge kisgyerek voltam. Csak akkor mutatkozott bennem erő, amikor verset mondtam. Édesanyám be is vitt a kecskeméti színházba, Radó Vili bácsihoz, ahol négyévesen Gombácska, majd nyolcévesen Tündérke szerepében léptem fel. Amikor szavalóversenyeket nyertem, éreztem, hogy a bordó függöny a hátam mögött biztonságot ad. Megértettem valamit abból, micsoda lehetőség egy író szavaival megszólítani több tucatnyi nézőt az emelt térben úgy, hogy közben egyes szám első személyben beszélek. Azok az energiák, amelyek az első fellépések alkalmával felszabadultak bennem, megállíthatatlan folyamatokat indítottak el a lelkemben. Így lett a színház az álmom, az utam, amiről a legnehezebb helyzetekben sem lehetett eltéríteni.

Felmerült valamikor, hogy abbahagyja?

Piros Ildikó: Összesen egyszer vagy kétszer, amikor a gyermekeim még kicsik voltak, de nagyon határozott nemet mondtam. Ez nem azt jelenti, hogy az életemben a munkán kívül másnak nem jutott hely. A férjemmel (Huszti Péter, a szerk.) együtt az otthonteremtést is feladatunknak tartottuk. A pályánk párhuzamosan futott, az élet és a színház egyformán fontos volt mindkettőnknek. Nálunk nem lehetett csak úgy becsöngetni az ajtón, még a legjobb barátainknak sem, mert folyton készülnünk kellett a szerepekre és közben a gyerekekkel is éltük a mindennapjainkat. Így tudtuk megőrizni azt, ami nekünk fontos: az összetartozást, a családi egységet, a hivatás szépségét, az esti előadás szentségét.

Meglepett amikor azt olvastam, hogy sosem volt elégedett magával...

Piros Ildikó: Ez a mai napig így van. Ha elégedett lennék magammal, akkor örökre itthon maradnék. Még mindig szeretném megfejteni a színház titkát, még mindig van mondanivalóm, még mindig szeretném megfejteni mire vagyok képes. „Isten mindig a tenyerén hordozott” (az idézet Szabó Magdától származik, a szerk.), csodálatos harminc évet töltöttem a Madáchban, de nem tudom azt mondani, hogy elég volt a színházból.

Hogy őrizte meg magában a játék iránti szenvedélyt?

Piros Ildikó: Játékos ember vagyok. Én otthon is mindig játszottam a gyerekekkel, most az unokáimmal játszom és ez a legnagyobb boldogság. Focizom Budával, Forma1-es autókkal versenyzünk, Jankával táncolunk, az ágy nálunk kalózhajó és a narancssárga lepedő a vitorlás, megtámadjuk az „ellenséget”, Péter biciklijét, és még sorolhatnám. A játék szinte minden pillanatunkban jelen van, a születésünktől kezdve végigkísér az utunkon és én egyáltalán nem bánom, ha nem a színpadon zajlik, mert számomra nem a tetszeni akarásról szól. Én például sokáig nem szerettem meghajolni a színpadon, mert úgy éreztem, ez nem tartozik a szerephez. De egy idő után megértettem, a köszönet megnyilvánulásáért hálával tartozom és akkor be tudtam fogadni a felém áramló szeretetet.

Azt már fiatalon elhatározta, ha csak „letud” egy estét, már aznap abbahagyja a pályát.

Piros Ildikó: Örülök, hogy betartottam ezt a játékszabályt. Mindig irritált az a partner, aki „dobja a szerepet”, aki nem veszi komolyan a munkát, aki nem hajlandó tudomásul venni, hogy a közönség nem csak a szerepet, hanem a mögötte lévő embert is érzékeli. Az alázat és az odaadás az alapja ennek a megfoghatatlan mesterségnek, amit egész életünkben tanulunk. Mielőtt fölment volna a színpadra, Psota Irén azt mondta, hogy „a nullán vagyok”, onnan építette fel a szerepeit. Ennek tudatában én is igyekeztem esténként újra és újra mércét állítani magamnak.

Azt vallja, a mai világban a színházat, amelynek pozíciója épp olyan fajsúlyos az életben, mint egy prédikátoré a szószéken, vagy egy tanáré a katedrán, nem szabad az utca szintje alá vinni. Hogy látja, ez gyakran előfordul?

Piros Ildikó: Ma divat csúnyán beszélni, meztelenkedeni, vadulni, direkt politizálni a színpadon. Azt hiszem, ez nagy baj, mert a színháznak nem az a dolga, hogy az arcunkba tolja a hétköznapi valóságot. Erre van a tévé. A színház mítikus valóságot teremt, rendeltetése, hogy felemelje a nézőt és az alkotót. Egy dráma és egy komédia is nyújthat katartikus élményt, nem a műfaj a lényeg, hanem az, hogy mit közvetít az előadás, hogy a színpadon túl életre kelt-e valamit a szívekben. Ha a produkciót átszövi a durvaság, a tárgárság, akkor nem alkamas erre. A mi generációnk még a titkokból építkezett.

A színházi nyelv vagy a közeg változott többet az ön indulása óta?

Piros Ildikó: A kettő összefügg. A közeg változásával új trendek jöttek, átalakult a színészek életritmusa, másfajta megpróbáltatások elé állítja őket a szakma, mint régen. Remélem, hogy az idei POSZT-on kiderül, hogy Prospero még nem törte el a varázspálcát.

Mit szólt, amikor felkérték, hogy legyen a POSZT díszvendége?

Piros Ildikó: Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy én lehetek a díszvendég. Hatalmas kíváncsisággal készülök a fesztiválra. Izgat, hogy milyen fiatal alkotók bontogatják a szárnyaikat. Szeretném tudni, mi foglalkoztatja a meghatározó színházi művészeket, és nagyon várom a találkozásokat. Az is ajándék, hogy most egy kicsit „rólam szól a világ”. De a leginkább az érdekel, boldogok-e az én édes kollegáim, azokban a produkciókban, amelyekben részt vesznek. Ugyanis semmi más nem árul el annyit a szakma állapotáról, mint a színészek hozzáállása.

Milyen feladatok várnak Önre a fesztivál ideje alatt?

Piros Ildikó: Részt veszek a 16. POSZT és a Psota Irén emlékkiállítást megnyitóján, a Momentán Társulattal közösen fogunk improvizálni és egy hatvan perces beszélgetés is vár rám,  amikor Szabó Magdára is emlékezem. És még az is előfordulhat, hogy főzni fogok...

Színház.hu