Az Utcaszínház Alkotóközösség vezetőjét a 168 óra kérdezte.
Simon Balázs annak idején Székely Gábor színházrendező osztályába került. Elmondta, mestere legfontosabb tanításának azt érezte, hogy a rendező az előadás egyszemélyi felelőse. "Székely emberi és szakmai következetessége, pszichológiai kíváncsisága a mai napig nagy hatással van rám. (...) A főiskolán fiatalabb voltam osztálytársaim többségénél. Olykor lefagytam közöttük. Az egyszemélyi felelősség teóriájától is szorongtam, inkább közösségben szerettem létezni. Vizsgáim hol jobban, hol rosszabbul sikerültek. Érthető, hogy huszonhárom évesen imponált sérült önbizalmamnak, amikor egy sikeres vizsgám után Marton László akkori igazgató szerződést ajánlott a Vígszínházba azzal: szeretné, ha húsz év múlva én újíttatnám fel a Víg épületét. Megszerettem a társulatot, köztük Börcsök Enikőt, Rudolf Pétert, Alföldi Róbertet, Szarvas Józsefet. Ám négy előadás után kiderült: közösségi színházeszményem nem passzol a társulat hierarchikus működési rutinjához" - mesélte a rendező.
Fotó: nyeromagyarok.eu
A Bárka alapító tagja a születés időszakáról így fogalmazott: "Indulásunkkor ott vonzó közösségi szellem jellemezte a csapatot. Egy ember volt kivétel: az igazgató. Kár lenne már ragozni." Ezután Mátyás Irén oldalán egyik kitalálója lett a Zsámbéki Színházi Bázisnak. "A zsámbéki szélsőségesen jobboldali világmagyarázók mindent megtettek, hogy legalább képletesen kinyírjanak minket. De Irén sajnos egyik kormány alatt sem kapta meg azt a támogatást, amit megérdemelt volna, amikor kezdte Zsámbékra gyűjteni a magyar színjátszás színe-javát. (...) A nulláról az egyre lépést ez az ország nemigen támogatja. Aki már eljut az egyig, azt akár ünneplik is, de aki még csak oda tart, annak küzdelmét közönyösen nézik" - fogalmazott Simon Balázs.
Az Utcaszínházi Alkotóközösség kezdetben a VIII. kerületi Kálvária téren adta elő produkcióit. "Halász Péter a Kálvária téri 'gettóban' működő Városi Színházában tapasztalta meg egykor: a gettó lakosai nem mennek be a színházba. Kérdeztem: miért nem megy ki a színház az utcára? Miért nem próbálja megtudni az ottani potenciális közönségétől, milyen színházat szeretnének látni? Azoktól, akiket nem fertőztek meg a rutinos színházjárók prekoncepciói. Ez a felvetés adta a kezdő lökést. Majd meghívtam maszkkal dolgozó olasz barátaimat, akik az induló UtcaSzak magyar színészeivel dolgoztak együtt. A közönség érdeklődését sikerült felkelteni, de az első nekirugaszkodás hamar befulladt. A magyar színészek az utcai körülmények között is ragaszkodtak olyan színházi védvonalakhoz, amelyek kőszínházi hátteret idéztek. Például a színpadhoz. Nehéz volt plázákban játszani, vagy lemenni Cserehátra és megküzdeni a dohos falakkal, az emberek tapintható közelségbe kerülő nyomorával. Ragaszkodtak a lehetőségekhez, amelyek segítettek nekik távolságot tartani a közönségtől. A maszk sem volt elég ehhez. Másrészt: abban sem tudtak igazán hinni, hogy a színházban helye van a demokratikus működési formáknak. Ez vetette szét az első társulatot. De azóta többször is újraalakultunk már. (...) Cigánytelepeken, lakóhelyi heti drámacsoportokban, saját táborainkban a színházcsinálás mentén próbáljuk átadni azt, miért fontos figyelnünk egymásra, melyek egy erőszakmentes közösség működésének feltételei. Miként lehet a közösségi együttélésünket a másik iránti tiszteletre és kíváncsiságra építeni? A Csereháton hat éve kezdtük a munkát. Az első résztvevők most érnek húszas éveikbe. Ők hátrányos helyzetből indult roma fiatalok, akik többnyire mind helyet találtak maguknak a társadalomban, s többen már mint csoportvezetők dolgoznak velünk" - számolt be a társulat alapítója.
A teljes interjú itt olvasható.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.