Nemzeti Stúdió 50 - Három egykori növendék emlékezik

A legendás színészképző intézmény, a Nemzeti Stúdió június 11-én ünnepli alapításának ötvenedik évfordulóját. Három egykori növendék – Csonka András, Suhajda (Seres) Dániel és Beleznay Endre – emlékezik a stúdiós évekre.

Csonka András: „A szakma legnagyobbjaival álltunk a Nemzeti Színház színpadán”

Milyen hozadéka lett a szakmai pályafutásában a nemzeti stúdiós éveknek?

A Nemzeti Stúdióban eltöltött két év stabilan megalapozta növendékként és későbbi színészként a viselkedésünket, a hozzáállásunkat a színház világában. Felbecsülhetetlen lehetőségeket kaptunk, gondolok itt például arra a kiváló tanári gárdára, akiktől elsajátíthattuk a tananyagokat: Bodnár Sándor, Tatár Eszter, Simon Zoltán, Montágh Imre-csak hogy néhányat említsek közülük. A leghasznosabbnak az bizonyult, hogy gyakorlásként esténként a szakma legnagyobbjaival álltunk a Nemzeti Színház színpadán, figyelhettük őket munka közben. Kivétel nélkül mindannyian segítették a munkánkat jó szóval, bátorítással, hiszen, pontosan tudták milyen sokat jelent a jó szó nekünk. Felejthetetlen élmény volt látni Sinkovits Imrét, Avar Istvánt, Agárdi Gábort, Kállai Ferencet, Gáti Józsefet és még hosszasan sorolhatnám a neveket. A stúdiós évek alatt pezsgő életünk volt, amely egyrészt biztonságot adott, másrészt a mindennapos tanulás, gyakorlás kitartásra tanított bennünket. A későbbi főiskolás éveim alatt kiváló hasznát vettem ez utóbbinak. Fontosnak örökség még az akkori évekből a szakmai alázat, amely nélkül szerintem nincs művészi munka.

Megmaradtak az akkori barátságok?

Igen, a stúdiós éveknek nemcsak a szakmai útravaló miatt vagyok hálás, hanem azokért az emberi kapcsolatokért is, amelyeket azóta is őrzök: van egy 7-8 fős társaság, akikkel évtizedekre nyúlik vissza a barátságunk. A közösségi oldalaknak köszönhetően naprakészen tudjuk, kivel mi történik, és amikor időnk engedi, személyesen is találkozunk.

Voltak emlékezetes pillanatok?

Az egyik kedvenc emlékem Kautzky Armandhoz köthető. Babits Mihály Laodameia című előadásában szerepeltünk együtt a Várszínházban évekkel ezelőtt. Az általunk alakított fiúk jelmeze a görög mitológiai világra jellemzően nem volt több, mint egy ágyékkötő. Armanddal mindketten nagyon vékony testalkatúak voltunk, és úgy gondoltuk, nem fogunk túl jól mutatni a színpadon félmeztelenül. Megoldásként vettünk barna alapozót, és egészen komoly izmokat árnyékoltunk a testünkre vele…

Suhajda Dániel: „Örökre összeköt minket a Nemzeti Stúdió”

Hogyan tekint vissza a Nemzeti Stúdióban eltöltött évekre?

Ha a stúdiós évekre gondolok, óriási örömbomba érzése tölt el: a stabil szakmai alapok mellett értékes emberi és szakmai kapcsolatokra tettem szert, melyek a mai napig fontosak az életemben. A színészet valójában készségszakma, ugyanakkor az alapismereteket olyan kiválóságok adták át nekünk, mint például Molnár Piroska, Valló Péter vagy Jordán Tamás. A Nemzeti Színház egykori és jelenlegi nagy színészegyéniségeivel egy színpadon állni olyan volt, mint amikor az embernek friss jogosítványa van, és először kerül ki a forgalomba: a kezdeti bizonytalanság érzése mellett megadatott az a lehetőség, hogy lássuk, halljuk a művészeket, akiktől akár egy pillantás technikáját is el lehetett sajátítani. Különböző aspektusokból tekintve mindenkitől tanultam és mindenkire fel tudtam nézni. Egyenrangú partnerként kezeltek, minket, stúdiós növendékeket a színház dolgozói egytől egyig, ami számomra elismerés volt. Tizenkét éves koromban kerültem a színház világába, ma már huszonegy éve vagyok a pályán, de a Nemzeti Színháznál eltöltött nyolc évnyi társulati tagságra, így a stúdiós évekre is, szeretettel emlékezem mindig.

Vannak maradandó kapcsolatai az egykori Nemzeti Stúdió időszakából?

Igen, sikerült fenntartani őket, sőt! Van, ami barátsággá alakult, annak ellenére, hogy az élet százfelé sodort minket: van, aki külföldön, van, aki vidéken játszik, de akad olyan is, aki nem maradt a színészi pályán. Akárhányszor találkozunk magánemberként vagy pályatársként, egy képzeletbeli cinkos kacsintással nyugtázzuk magunkban: örökre összeköt minket a Nemzeti Stúdió.

Beleznay Endre: „A dulakodás hitelesre sikerült, a sérüléseim azóta már szépen begyógyultak”

Mi volt az ön számára legfontosabb hozadéka a Nemzeti Stúdióban töltött éveknek?

Az egykori Stúdió, mai Színiakadémia kiváló tanárai megtanítottak úgy játszani, hogy a nézőt valóban meg tudjuk győzni a jelenet igaziságáról, legyen szó akár egy verekedésről, akár gyengéd pillanatokról. Eszembe jut például jelenlegi pályatársammal, Végh Judittal a Futóbolondok című darabban játszott közös jelenetünk. Ő ugyan egy későbbi évfolyamon végzett, de az előbb említett alapokat tükrözi, hogy a dulakodás hitelesre sikerült, a sérüléseim azóta már szépen begyógyultak. Klasszikus színházi neveltetésben részesültem, olyan stabil szakmai alapokkal, amelyeknek köszönhetően drámai szerepben ugyanolyan minőségben helyt tudok állni, mint egy komédiában. Van is erre példa, hiszen a Zrínyi rock musicalben török hadvezért játszom és fellépek stand up előadásokkal is.

Hogyan emlékszik vissza a mindennapokra, hogyan és kitől tanult a legtöbbet?

Bubik Istvántól sajátítottam el a nyugodt színpadi jelenlétet, amely szerintem az egyik legfontosabb ismeret egy színész munkájában, és amelyre személyes tapasztalataim alapján nagyobb hangsúlyt kellene fektetni mostanság is. Egy rendkívül hatásos gyakorlaton keresztül szemléltette ezt velünk: be kellett ülnünk az erkélyre, és mindössze azt az instrukciót adta, hogy bármi történjék, mi semmi mást ne csináljunk, csak üljünk nyugodtan. Különböző zavaró körülménnyel próbált kizökkenteni minket, de mi jó diákoknak bizonyultunk: még akkor is rendületlenül ültünk a helyünkön, amikor rendőrség kihívásával fenyegetőztek a színházi ügyelők.

Fotó: Bársony Bence, rtlklub.hu

Növendékként volt példaképe?

Kifejezetten példaképem nem volt, mindenkitől tudtam tanulni valami hasznosat. Viszont Agárdi Gábor sokat mesélt Beleznay Istvánról, aki történetesen az egyik legkiválóbb rendező, társulati igazgató, bonviván és mindemellett a rokonom volt. Alaposság és precizitás jellemezte a munkásságát, amely számomra is alapértékek, ezért tudta A Három a kislányt ugyanúgy megrendezni, mint A három nővért. Az iránta érzett tiszteletből lettem én Kiss Endréből Beleznay Endre. Ha már a tiszteletnél tartok, akkor fontos megemlítenem, hogy ezt az alapértéket akár a Nemzeti Színház büféjében is ki tudtuk fejezni a szakma kiválóságai iránt. Többször előfordult, hogy amíg bent ült Agárdi Gábor, Kállai Ferenc, Sinkovits Imre és még sorolhatnám a neveket, addig mi növendékek nem tolakodtunk körülöttük. Vagy ha épp mi leültünk fogyasztani, és bejött valaki közülük, akkor egész egyszerűen átadtuk a helyünket.

Hogyan alakult az egykori növendékek kapcsolata?

Rendkívül lelkesek, összetartóak és elhivatottak voltunk akkoriban: a kötelező stúdiós elméleti és gyakorlati órák, valamint a hivatalos fellépés után még hajnalig képesek voltunk fent maradni próbálni. Az előadásokat követően pedig a Gobbiban (a színház mellett működő színészklubban – a szerk.) rendszeresen összegyűltünk beszélgetni munkáról, magánéletről. Ezek az emberi kapcsolatok a mai napig fontos szerepet játszanak az életemben. A pályatársakkal, akikkel együtt végeztünk a Stúdióban, van egyfajta cinkos összekacsintás, ha együtt állunk színpadon, vagy éppen a tévéstúdiókban.

Kérdezett: Jónás Beáta