Bodor Johanna lett az Operettszínház tánctársulatának vezetője

A 2016/17-es évadtól Bodor Johanna irányítja a Budapesti Operettszínház 54 tagú tánctársulatát. Az igen és nem közötti vívódásáról, balett igazgatói feladatairól, a jó színpadi koreográfiáról, a legendás Szegedi Balettről mesélt és szóba került az is, mit gondol az alkalmazott táncművészetről.

A táncművész, koreográfus vendégként már évek óta dolgozik a teátrumban, az idei szezon két jelentős operett sikerének, a Sybillnek és A chicagói hercegnőnek koreográfiája fűződik a nevéhez. Feladva függetlenségét, szabad alkotói státuszát, mostantól elkötelezi magát az Operettszínházzal. A döntés nem volt könnyű. 

Amikor az Operettszínház vezetése felkért, hogy legyél a balett igazgató, azonnal igent mondtál, vagy kértél gondolkodási időt? És végül miért vállaltad el a feladatot? 

Nem mondtam rögtön igent, majdnem egy hónapot gondolkodtam. Ennek számos oka volt. Szabad alkotó vagyok. Csak akkor voltam társulati tag, amikor táncművészként a szegedi, illetve a győri balettnél dolgoztam, ezen kívül kétszer két évet tartoztam egy-egy színházhoz, de igazából sohasem ragaszkodtam a fix státuszhoz. Tudtam, hogy ez az első furcsaság, amit át kell gondolnom: képes vagyok-e lemondani arról a szabadságról és függetlenségről, ahogy szabadúszó koreográfusként léteztem. Át tudom-e állítani az agyamat arra, hogy egy ilyen őrületes tempóban dolgozó színházban folyamatosan jelen legyek és közben ne kelljen kompromisszumot hoznom sem emberileg sem szakmailag. Nagyon nagy felelősséget és kötöttséget jelent egy ilyen feladat, amivel persze az egyes munkáim során nap mint nap találkoztam, de teljesen más az, amikor ez az összetartozás nem egy próbafolyamat erejéig tart, hanem hosszútávra szól.

Másrészt nagy megtiszteltetés, amikor azt gondolják rólad, hogy felnőtt művészként, önálló gondolkodóként megfelelsz annak az elvárásnak, hogy adott esetben 54 emberért felelősséget vállalj. E között a két erős igen és nem között lavíroztam lelkileg és pszichésen is. Van három olyan barátom, akiknek a véleményére nagyon adok. Őket is megkérdeztem. Meglepett, de ugyanakkor nagyon szimpatikus volt az is, hogy a színház vezetői őszintén elmondták, nem én vagyok az egyetlen, akit megkerestek. Nekem soha nem volt fontos a pozíció, nem vágytam arra, ami vele jár: a külcsínre, a státusz szimbólumokra, a hatalomra. Számomra az az érdekes, hogy az adott poszton mennyire vagy jó, meg tudod-e csinálni mindazt, amiért felelősséget vállaltál, amikor a tisztségre igent mondtál. Ráadásul aki pozícióban van, minden tettével és szavával, minden pillanatban képviseli is azt a nyilvánosság előtt, ezért egy ilyen döntés még súlyosabb.

Úgy érzem, az a színház, amit Kerényi Miklós Gábor az elmúlt tizenöt évben felépített és most már Lőrinczy Györggyel közösen visznek tovább, nagyon magas szakmai és művészi színvonalon teljesít. Jónak, fontosnak és értékesnek tartom a zenés művészszínház iránti törekvésüket is. De sokat számított az is, hogy szeretem ezt a csapatot. Lenyűgöz, ahogy az itteniek bírják ezt az elképesztő tempót. Nagyon tisztelem és becsülöm ezt az alapmagatartást. 

De fönntartottad magadnak azt a lehetőséget, hogy külsős munkákat is elvállalhass? 

Mindenképpen. Sőt! Mindkét vezetőm azt kérte, ne szakítsam meg a kapcsolatomat a többi színházzal és rendezővel. Egyáltalán nem akarnak akadályokat állítani az utamba. De pontosan tudom, hogy jóval kevesebb lesz a szabadidőm, ezért súlyoznom kell, milyen megkeresést vállalhatok el és mit nem, és természetesen erről minden esetben egyeztetek majd az Operettszínházzal is.  

Az Operettszínházban több fajta tánccsapat is dolgozik. Pontosan mi a balett igazgató dolga? Ki és mi tartozik hozzád? 

Nem igazán szerencsés a balett igazgató kifejezés, mert nem csupán a balett társulat vezetője vagyok, hanem a színházban működő mindhárom tánctársulat művészeti vezetője. A vezetéssel megállapodtunk abban, hogy a három szekció vezetői megmaradnak. Ezt tartom helyesnek és nem mellesleg a leglogikusabb és legokosabb szakmai döntésnek. Olyan emberek dolgoznak itt, akik öt, tíz, harminc éve vannak ebben a színházban, tökéletesen tudják, hogy működik az intézmény. Azért is ragaszkodtam ehhez, mert valaki, aki most kerül egy társulatba, még akkor is, ha korábban vendégművészként dolgozott ott, nem ismerheti az intézmény belső működését, kell hozzá egy kis idő, hogy megtanulja.

De vegyük sorra. A balett társulat – mint minden professzionális balett együttes – úgy működik, ahogy ezt a műfaj megköveteli, természetesen mindig van balett órájuk is. Nagyon-nagyon jó, hogy Metzger Márta a balettmester és hogy mellette ott van Szabó Erika. Ugyanakkor szeretném, ha a jövőben lennének olyan kurzusok, amiket külsős balettmesterek tartanak, erről már egyeztettem is Lőrinczy György főigazgatóval. Aztán ott a musical ensemble, akik énekelnek és táncolnak is. Az ő táncképzettségük nagyon hektikus, mindenki ért valamilyen táncstílushoz és mindenki tud énekelni. A tagok jelezték felém, hogy borzasztóan örülnének, ha heti rendszerességgel lennének olyan tréningjeik, amik egyrészt karban tartják őket, másrészt a tánctudásukat fejlesztik. Tehát pontosan érzik ők is, hogy abban a tempóban, amilyenben a színház dolgozik, szükséges valamiféle kondicionálás és az is fontos, hogy azokat, akik nem értenek elég sok fajta tánc stílushoz, felzárkóztassuk.

A harmadik az úgynevezett évados csapat, itt olyan táncosok vannak, akiknek az adott évadra szóló szerződésük van, a feladatuk, hogy kisegítsék mindkét tánctársulatot a turnék, a beugrások, az előadás ütközések, vagy az esetleges balesetek esetén. Bizonyos szempontból nekik a legnehezebb, mert mindent meg kell tanulniuk, és folyton készen kell állniuk. Ez összesen ötvennégy ember, ami azt jelenti, hogy a Budapesti Operettszínház a második legnagyobb tánctársulat az országban. 

Felmerült esetleg olyan elképzelés is, hogy olyan előadások jöjjenek létre, amire egyébként korábban már volt példa a színház életében, ahol a táncosoké a főszerep? 

Ezt az évadot készen kaptam. Azt még nem tudjuk, hogy a 2017/18-as évadban hogy alakul a színház programja, de azért is szeretném, ha megvalósulnának a szakmai fejlesztések, mert akkor sokkal könnyebben tudom kérni azt, hogy a színház esetleg felmutasson egy olyan előadást, ami csak táncból áll, vagy amiben a táncosok a főszereplők és a színház művészei közreműködnek benne. Még nem látom pontosan ezt az irányt, de a fejemben ott motoszkál ez a gondolat. Fontosnak tartom, hogy azok a táncosok, akik a nagy művészek mögött tartják a frontot mind művészileg, mind emberileg, néha százszázalékosan szóhoz jussanak. És mivel ez egy nagyon összenőtt társulat, azt gondolom, a sztár művészek, akik tisztelik és értékelik azt a munkát, amit a táncosok végeznek a színházban előadásról előadásra, szívesen segítenének a tánctársulatnak abban, hogy legyen egy olyan produkció, amikor a hangsúly a táncon van. 

Egyértelműen látszik a vezetés azon törekvése, hogy nyisson mind a nézők, mind a szakma irányába. Szélesebb közönségréteget szólít meg, a korábbiakhoz képest új, másfajta stílust és formanyelvet beszélő  alkotókat hív meg a színház. Te mit gondolsz erről? Elképzelhető az is, hogy új koreográfusok tűnnek fel az Operettszínházban? 

Mélyen egyetértek vele. Azzal mindenki nyer, ha több impulzus éri a színházat, a színészeket, a táncosokat – koreográfus szempontból nézve is. Azt gondolom, lehetőséget kell adni a fiatal koreográfusoknak, hogy megmutassák magukat olyan profi körülmények között, mint amilyen az Operettszínházban van. Ugyanakkor rendkívül fontos, hogy ezek az emberek behozzák azt a tudást, ami adott esetben itt nem igazán ismert. Nagyon jó, ha kimozdítjuk az embereket a művészi komfortzónájukból. Érdekes, mert sok mindenben ugyanazt gondoljuk a színházról Lőrinczy Györggyel, mintha sokszor látná, hogy mi van a fejemben. De ez talán nem is véletlen, hiszen neki is táncos múltja van, így pontosan ismeri és érti ezt a műfajt, és tisztában van vele, mennyire fontos szerepe van a táncnak a színházművészetben.  

A színházi koreográfiát gyakran mondják alkalmazott táncművészetnek. Egyetértesz ezzel a kifejezéssel? 

Gyűlölöm ezt a szót. Az „alkalmazott táncművészet” kifejezés nagyon sokat ártott a táncos és a színházi táncos szakmának. Nem tudom, Bob Fosse mit szólna hozzá, ha azt hallaná, hogy Magyarországon a színpadon látható összes mozdulatot kiszolgáló személyzetnek tekintik. Ezt felejtsük el. Hadd meséljek el egy történetet. Tompa Gáborral dolgoztam Kolozsváron, Az öreg hölgy látogatását rendezte. Volt egy jelenet az egyik próbán, amit három színésszel kellett megalkotnom. Azt mondtam Gábornak, nem kell, hogy a színpadon mindenki megvárja, amíg megleszünk, elvonulunk egy próbaterembe, és ha kész vagyunk, megmutatjuk, mire jutottunk. Mire ő azt válaszolta: Nem Johanna, ez a jelenet is az előadás része, azt gondolom, fontos, hogy mindenki lássa, ez nem pillanatok alatt jön létre, hanem komoly munkafolyamat eredménye. Ha kell, négy órát várunk rá, de nem megyünk tovább, amíg nincs meg. Együtt dolgozunk, csapatmunka van, és kész. Még most is ott állok döbbenten. 

Igen, de a román színház teljesen másként gondolkodik, mint a magyar. Nálunk beszédközpontú a színjátszás, ott pedig egyformán fontos a látvány, a mozgás és a zene.

Így van. Érdemes konzerválni ezt a butaságot? Nem érdemes, mert lemaradunk emberek! 

A nézőtéren ülve, mire mondod azt, hogy ez most egy jól elkészített színpadi koreográfia? 

Aminek köze van a színdarabhoz, a szereplő karakteréhez, a korhoz, amiben játszódik a darab, ahhoz a gondolatmenethez és stílushoz, amit a rendező akar láttatni a színpadon. Amikor a koreográfia úgy van megszabva, hogy a színész vagy a táncos maximális teljesítményt képes nyújtani általa. Ha egy lépésanyag, egy koreográfia ne adj isten gondolatokat ébreszt vagy szellemileg is szórakoztatja a nézőt, nem csak azért mert tánc tűzijáték van, hanem értelmesen kitalált koreográfia, aminek jó a stílusa, akkor én boldog vagyok. Ezt keresem folyton. Ha a rendezőnek pontos a koncepciója, ha világosak az útvonalak, és tudjuk, mi a cél, akkor a koreográfusnak is az a célja, hogy a tánc szerves része legyen az előadásnak. És ha ez így van, az harmonikus, abban erő van és profizmus. 

Ehhez fontos, hogy olyan rendezőkkel dolgozzon egy koreográfus, akiket jól ismer, akikkel ismerik egymás nyelvét? 

A rendezők szeretik ugyanazt a csapatot összehozni, mert bizonyos fázisokon már túl vannak. Könnyebb alkotni, ha ismerjük egymás ízlését, nyelvezetét, színházi gondolkodását, munkastílusát, tudjuk, miben számíthatunk a másikra, miben kell, vagy nem kell segíteni, mibe kell beleszólni, mibe nem szabad. Én ettől függetlenül kedvelek új, vagy számomra ismeretlen rendezőkkel dolgozni, ez mindenképpen inspirál és megakadályozza, hogy ellustuljak, bár az igazán tehetséges rendezők mellett nem lehet ellustulni, mert folyton érdekes, ami a próbafolyamat alatt történik, csak figyelni és tudni kell észrevenni. 

Nem merült fel benned, hogy önálló alkotóként, saját produkciót készíts? 

Nem akarok. Sokszor kértek meg rá, több csapat is megkeresett. Nem szeretem ezt a bürokratikus rendszert, elment a kedvem attól, hogy a saját előadásomért harcoljak. Nincs erőm és energiám arra, hogy pályázatokon keresztül valahogy szóhoz jussak, azt érzem, ez megöl és elveszi a lelkemet meg a szívemet. Viszont bármit megtennék azért, hogy minél többen jussanak ilyen lehetőséghez és a lehető legkevesebb bürokratikus akadály gördüljön azoknak a tehetségeknek az útjába, akik most alkotnak. Ezért bármikor lázasan tudok harcolni. 

Akkor te így vagy teljes alkotó, hogy csapatokhoz tartozva dolgozol egy közös produkcióért? 

Igen. Nagyon nagy szerencsém volt, elképesztően erős koreográfusokkal dolgozhattam a táncos pályafutásom során. Imre Zoltán társulatából jövök. Annak az igazgatónak a társulatából, ahonnan Juronics Tamás indult, vagy Fekete Hédi, aki a Táncművészeti Főiskolán tanít és csodálatos pedagógus, Bozsik Yvette élete első koreográfiája, amit nem saját magára alkotott, Imre Zoltánnak köszönhetően nálunk született meg. A mi vezetőnk nagyon sokat dolgoztatott minket és rengeteg tehetséges alkotót hozott hozzánk Szegedre, mint Jorma Uotinen, Roberto Galvan, Matthew Hawkins, Lőrinc Katalin vagy Bertrand d’At, akiktől rengeteget tanultunk, a modern tánc sok stílusát ismertük meg és ezek mind-mind megtermékenyítettek bennünket, nyitották az agyunkat és a lelkünket, az önbizalmunkat és a kíváncsiságunkat.

Ez fontosabb, mint az, hogy hány előadás koreográfiáját építettem meg. Sokan kérdezték tőlem: annyi előadást csináltál már, miért nem állsz neki, miért nem csinálod meg a sajátodat? Mert ezt nem akarom. Én azt akarom, hogy azt az utat, amit kijelöltem magamnak, mint koreográfus huszonkét évvel ezelőtt, nagyon profin csináljam meg. Az első pillanattól kezdve az volt a szempontrendszerem, hogy ha lehet, nem akarok bóvlit látni a színpadon. Sokat tanultam, sokat kaptam jó mesterektől, szerintem ebből sok mindent be tudok vinni a színpadra és a színházba. Akkoriban kezdett a táncszínház fogalma egyre szélesebb körben elterjedni itthon, amikor koreografálni kezdtem. Látható, hogy szükség van olyan koreográfusokra, akik értik, hogy lehet táncban gondolkodni, és hogy lehet elszakadni attól a kettőt jobbra - kettőt balra típusú színpadi tánctól, ami nélkül ma persze nem itt tartanánk, de amin már igencsak túl vagyunk. Ezért kell ma már alkotótársként részt venni a koreográfusnak komoly rendezők mellett komoly színházi előadásoknál. 

Klasszikus balettet tanultál, Szegeden kortárs tánccal foglalkoztál. A színházban sokféle stílus és tánctudás találkozik. Amikor színpadi koreográfusként kezdtél dolgozni, kellett-e elsajátítanod másfajta tánctudást is? Mondjuk például az Össztánchoz, ami az első munkád volt Imre Zoltánnal közösen? 

Nagyon örülök, hogy ezt kérdezed. Folyamatosan fejlesztem magam. Volt olyan pillanat, amikor arra kértek fel, hogy néptánc elemeket használjak egy előadásban. És bár néptáncoltam egy évet Novák Ferencnél, mégsem merném azt mondani magamról, hogy néptánc koreográfus vagyok, de legalább van fogalmam róla. Miután a rendező felkért erre a feladatra, mondván: nem baj Johanna, van neked elég eszed és fantáziád, hogy megcsináld ezt az előadást, elárulom neked, három hónapon keresztül kutattam az interneten és különböző archívumokban. Összeállítottam egy koreográfiát, megkerestem a néptáncos kollégáimat és ellenőriztettem velük, hogy amit kitaláltam, helyén való-e. Ez négyszeres munkát okozott nekem, de nincs pofám odaállni és azt mondani, értek hozzá és valami hazugságot teszek fel a színpadra. Az Össztáncnál két társastánctanár volt velünk, csomó mindent tanultam, sőt Imre Zoli is tanult. Nem probléma és nem szégyen ez, sőt szerintem ezt csak így lehet jól csinálni. 

A jövő évadban milyen munkák várnak? 

Október 21-én mutatjuk be a Budapesti Operettszínházban Kocsák Tibor és Miklós Tibor rockoperáját, Lady Budapest címen, ami Tábori György Utazás című regényéből született húsz évvel ezelőtt. Az évad második felében Pelsőczy Rékával Szabadkára megyek dolgozni. A többi munka egyelőre nem publikus. 

(Forrás, fotók: Budapesti Operettszínház)