"A zenével nem lehet harcolni" - Miklósa Erikával énekel Giuseppe Filianoti

- 18 évesen szereztem diplomát irodalomból és éneklésből is, a két terület kiegészítette egymást. Eredetileg újságíróként akartam megélni, az opera, a zene születésemtől fogva lételemem volt, nem is gondoltam rá soha munkaként. Miután néhány énekversenyt megnyertem, a milánói Scala Akadémiájára kerültem, és ott dőlt el, hogy ez lesz a fő irány az életemben. Ami az irodalmat illeti: ha ilyen háttere van az embernek, az segít mélyebbre menni az elemzésben. Néha ez fontos egy szerep megértéséhez, máskor kevésbé, de ez a tudás mindig velem van. Mondok egy példát: ha az ember a Werthert vagy aHoffmann meséit énekli, óhatatlanul el kell merülni a korban és az irodalomban. Persze ilyenkor az énekesnek még meg kell küzdenie a rendezővel és az ő víziójával is. (nevet)

Giuseppe Filianoti (Alfredo) és Miklósa Erika (Violetta) a Traviata első felvonásában a Margitszigeten (Fotó: Éder Vera)

- Az interjúiból az derül ki, hogy sok esetben saját elképzeléssel rendelkezik a szerepről. Hogyan lehet ezt összeegyeztetni a rendező kéréseivel?

- Igen, a munka mindig a saját víziómmal kezdődik. Csodálatos tapasztalataim vannak a rendezőkkel, mert amikor velem találkoznak, rögtön rájönnek, hogy én nem csupán elénekelni akarom a szerepet. A zene mindig maga a szépség, még akkor is, ha éppen valami szörnyűséget teszünk a színpadon. A rendezővel közösen dolgozunk: a legtöbbjük hasznosít valamit az ötleteimből, én pedig az övéikből fogadom el azt, ami nem megy ellene a zenének. A zene mindig adott, nem lehet vele harcolni. Fiatal énekesként sokat vitatkoztam a rendezőkkel, hogy a saját elképzelésem valósuljon meg, ma már inkább rájuk hagyom. Mondhatja bárki, hogy az operát csukott szemmel is lehet hallgatni, de ez tévedés: nem bábok vagyunk, hanem érző, gondolkodó lények, és az operai élmény ennek a befogadásával válik teljessé.

- Mit gondol Anger Ferenc Traviatájáról?

- Sokszor énekeltem már Alfredót, többek között Londonban, Bécsben, Firenzében, Veronában, Barcelonában és Tokióban is. Az egyik első nagy szerepem volt, amivel utoljára tíz éve léptem fel, ezért is várom izgatottan a budapesti bemutatót, ahol remek csapat része lehetek. Anger Ferenc rendezését szinte teljesen hagyományosnak mondanám, nagyon kedvemre való, hogy nem megy szembe a zenével. A koncepció egyszerű, azt látjuk a színpadon, amit látnunk kell.

- Mit gondolt Alfredo Germont-ról, amikor először énekelte? És milyennek látja most?

- Nem lehet erről túl sokat mondani, ne feledje, hogy a Traviatáról, a világ egyik legismertebb operájáról beszélünk! Dumas könyve, A kaméliás hölgy Alfredóról szól, Verdi operájának viszont Violetta a központi alakja. Ami meghatározó mindkettőben, az az őket körülvevő társadalom. Ebben az arisztokrata közegben az üzenet világos: ha egy prostituálttal kötöd össze az életedet, azzal lerombolod a családod társadalomban elfoglalt helyét. Violetta a szerelemért feláldozza magát, olyan, mintha szentté válna az opera végén, de ez csak illúzió. Alfredo fiatal, az előkelő társaság tagja, Violetta pedig idősebb nála. Van olyan rendező, aki emiatt buta ficsúrnak akarja játszatni Alfredót, de ez tévedés: ez a férfi mindent tud már a világról, és amellett, hogy a nő szépsége elbűvöli, a szerelme valójában lázadás a családja ellen.

- A Violettát éneklő Miklósa Erikával nem most találkozott először.

- Valóban nem, a milánói Akadémián együtt tanultunk. Tisztán emlékszem a gyönyörű, bájos lányra, aki fantasztikusan énekelte az Éj királynője áriáját. Egyik tanárunk kiválasztott minket egy duettre, meg is tanultuk, de végül sosem énekeltük el közösen. Ez az első alkalom, hogy együtt állunk színpadon.

- Méghozzá egy szabadtéri színpadon: karnyújtásnyira a Duna, fölöttünk a csillagos ég, a madarak énekelnek…

- repülők húznak el felettünk… (nevet)

- … de mégis csak egy tragédiáról van szó. Milyen kihívást jelent az, hogy nem hagyományos színházi térben éneklik az operát?

- Ha azt kérdezi tőlem, milyen a Covent Gardenben, a Scalában vagy a Metropolitan Operában énekelni, azt mondom, hogy nincs semmi különbség, de itt valóban más a helyzet. Az énekes számára a legfontosabb az akusztika. A szabadtéri színpadon mikrofonokkal vagyunk megsegítve, ugyanakkor itt jobban kell bízni magunkban és egymásban, mint egy hagyományos színházi térben. Aztán persze legvégül az ember ott áll a színpadon, énekel, és a külső körülmények mind lényegtelenné válnak.