Tasnádi István József Attila-díjas drámaíró, rendező, a Terápia és az Aranyélet sorozatok vezető írója. Ősztől játékfilmrendezőként mutatkozik be: a Memo a felejteni (nem) tudásról mesél.
A Memo című film kapcsán elmondta: “A forgatókönyvet tizenhárom éve kezdtem írni: egy hipermnéziás emberről szól, aki nem tud felejteni. Ez egy nagyon ritka mentális betegség, a huszadik században mindössze két esetet regisztráltak, egy japán és egy orosz férfiét. A film orvosi leírásokon alapul, de fikciós történet, valójában egy gyógyítás története. (…) Van egy orvos, aki az amnéziában szenvedő apja (Haumann Péter) révén érintett, aki az orosz fogságból fejsérüléssel tért haza. A nyolcvanas években játszódó történet szerint a fiú (Lengyel Tamás) memóriakutató lett. Rátalálnak egy emberre a zárt osztályon (Molnár Áron), akivel nem lehet kommunikálni: eltakarja a szemét, bedugja a fülét, az agya telítődött emlékanyaggal. Ezzel a pácienssel kezd kísérletezni az orvos, hogy megismerje az emlékezete mechanizmusát. A megszerzett tudással aztán az apját próbálja gyógyítani” – számolt be Tasnádi István a Nullahategy.hu-nak.
A kérdésre, hogyan hárult rá a filmrendezés, úgy felelt: “Akit szerettünk volna rendezőként, nem tudta vállalni, s felajánlották nekem a lehetőséget. Sokat hezitáltam, mielőtt elfogadtam a felkérést, de ma már nagyon boldog vagyok, hogy így döntöttem. Az utóbbi nyolc hónapban főleg ezzel foglalkoztam, gyönyörű, de nehéz időszak volt, hisz közben szerzőtársaimmal az Aranyélet második évadját is írtuk. Most végre kész van a film, és én nagyon szeretem. Megérte kivárni”.
“Íróként az ember szabadabb, függetlenebb, nincs a tűzvonalban, de ez napi 12 órás műszak, amiben percenként kell döntéseket hoznod. És ha rosszul döntesz, az látszódni fog a vásznon, nincs mód a korrigálásra, viszont őrlődni sem lehet hosszan egy-egy kérdésen. Ez nagyon messze áll a habitusomtól. Féltem, hogy ez túl nagy a felelősség, hogy össze fog roppantani, de szerencsére nem ez történt. (…) A színházban igazán az olvasópróbát élvezem, amikor először hallom a színészek hangján a szöveget, aztán a főpróbahetet. Közte viszont van 4-5 hét, amikor a rendező „lerendelkezi” a darabot (ami aztán végül mégsem úgy lesz), a színészek példánnyal a kezükben kóvályognak a próbateremben, valójában gondolatban máshol járnak, és csak az utolsó egy hétre ijednek meg annyira a bukástól, hogy minden idegszálukkal a feladatukra figyelnek. Én ezt időszakot szeretem. És a filmezés, mint most kiderült, egy kiterjesztett főpróbahét, egy folyamatos adrenalinfröccs” – tette hozzá Tasnádi István, akit arról is faggattak, aktív maradt-e színházi szerzőként.
“Igen, de évek óta kizárólag ifjúsági darabokat írok. Idén tavasszal volt a Kolibriben a kettős:játék bemutatója, amit Jeli Viktóriával írtam. Két párhuzamosan futó, különböző helyszíneken játszódó történet, ami az utolsó tíz percben összeér, az én darabomat követő nézőknek, a „migránsoknak”, a végén át kell vándorolniuk a színházterembe, ahol a többiek Viki darabját nézik. Érdekes formai kísérlet ez, amiben egy égető mai problémát tárunk fel tizenéveseknek, hogy aztán az előadást követő drámafoglalkozáson őszintén és elfogulatlanul beszélhessünk erről és meghallgathassuk az ő véleményüket is. Úgy érzem, ennek még van értelme. A „felnőtt színházban” egyre kevésbé találom a helyem. Ott a kortárs darab ma már szinte kizárólag politikai kabaré, és egyre kevesebb az innovatív társulat” – nyilatkozta Tasnádi István.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.