"Szellemes, csípős, kaján, schlagfertig" - 80 éves lenne MGP

Július 11-én töltené be 80. életévét Molnár Gál Péter, a hazai színházi élet évtizedeken át meghatározó színikritikusa. Pályáját idézzük.

 „Húszévesen csatlakoztam az írástudatlanok árulásához. Alaposan ismertem tudásom felszínességét, egyszersmind tágasan értelmeztem a lehetőségek korlátozottságát”. (MGP)

"Szellemes, csípős, kaján, schlagfertig". (Koltai Tamás MGP-ről)

Molnár Gál Péter pályájáról röviden:

Molnár Gál Péter, akit a szakma és a közvélemény is "MGP"-ként ismert, 1961-ben szerzett diplomát dramaturgként, majd a Petőfi Színház munkatársa lett.

A hatvanas évektől a Népszabadság kulturális rovatának munkatársa, egészen 1978-ig. Ekkor ugyanis a caracasi filmfesztiválra indult – madridi átszállással – a Ferihegyi repülőtérről. A vámvizsgálatnál elkérték tőle a cigarettatárcáját, amely egy kicsempészésre szánt mikrofilmet rejtett. A mikrofilmet előző nap az akkori demokratikus ellenzék ismert személyisége, Kenedi János adta át neki, és a párizsi Irodalmi Újságnak írt cikkét tartalmazta. Az írás így is megjelent, de MGP-nek mennie kellett a pártlap Népszabadságtól.

Ekkor Molnár Gál a Magyar Színházi Intézet tudományos főmunkatársa lett, majd dramaturgként dolgozott a Pécsi Nemzeti, a Békés Megyei Jókai és a Veszprémi Petőfi Színházban. 1988-tól ismét a Népszabadság munkatársa, majd főmunkatársa volt.

2004 novemberében elismerte ügynökmúltját, illetve azt, hogy 1963-ban aláírta a beszervezési nyilatkozatot. Egy hónappal később megjelent "A rivaldafény árnyékában" című könyv, amelyben Fonyódi Péter tudományos kutató, a Corvina együttes egykori dobosa Molnár Gál Péter titkos jelentéseit gyűjtötte össze, amelyeket a BM III/III-as főcsoportfőnökségének adott, és amelyeket Luzsnyánszky Róbert fedőnéven írt 1963 és 1978 között.

"Előtte azért egy évig folyamatosan figyeltek, (...) mondhatom, nagyon alapos munkát végeztek. (…) Azt írták rólam, hogy nem írok több kritikát és elkerülöm a színházakat, ezzel szemben a bejelentésemkor úgy éreztem: nem helyes ilyen helyzetben elbújni. (…) Ugyanúgy beszélgetek a színházakban a szakmabeliekkel, mint korábban, és, habár kaptam gyalázkodó leveleket is, a többség mellém állt. Úgy érzem, egy kicsit most jobban szeretnek" – nyilatkozta annak idején MGP, aki 2009-ben megírta ügynöki beszervezéséről szóló kötetét "Coming out" címmel.  Bár több cikk beharangozta közeli kiadását, az önéletrajzi ihletésű mű soha nem jelent meg. 

MGP meghatározó színikritikái mellett megannyi tanulmányt és könyvet is publikált: Honthy Hanna és kora (1967), Olvasópróba (1968), Rendelkezőpróba (1972), Izgága Színház (1974), Színházi holmi (1976), Emlékpróba (1977), A Latabárok (1982), A Páger-ügy (1988), Latinovits (1990), Hogyan csináljunk rossz színházat? (1994), A pesti mulatók (2001).

A szakmában sokan úgy tartották, Molnár Gál néha túlment a megengedhető határon, mitöbb kárt okozott kritikáival, ugyanakkor rengetegen fordultak hozzá tanácsért. Ahogy Bächer Iván írta róla: "Akik olvasták, ismerték, azok vagy nagyon szerették, vagy nagyon utálták". 

Halálakor Garas Dezső hangsúlyozta: távozása "hatalmas veszteség, nem is lehet felérni ésszel", míg pályatársa, Koltai Tamás arról beszélt, hogy MGP a teljesen új irányt szabott magyar színikritikának a hatvanas évek elején, amikor az irodalomcentrikus megközelítéssel szemben a színházközpontú színikritika műfaját honosította meg. "A színházat olyan önálló öntörvényű műfajként kezelte, amelyben elsősorban a színész, emellett a rendező és a többi alkotó - képzőművész, zenész, mozgásművész - vesz részt. Számára a színész volt a legfontosabb, őt helyezte kritikájának középpontjába" - fejtette ki Koltai Tamás.

Szűcs Katalin Ágnesnek, a Critikai Lapok főszerkesztőjének véleménye szerint azért volt Molnár Gál Péter az utóbbi fél évszázad legjelentősebb kritikusa, mert nem egyszerűen a színházhoz értett, hanem írásművész volt, amely ma már egyedülálló. Mint hangsúlyozta, a kritika műfaját szinte irodalmi műfajként csak ő művelte. 

Bächer Iván szavaival Molnár Gál Péterről:

“Nem volt könnyű ember. Raplis volt, hisztis, néha igazságtalan, néha gonoszkodó. Nem volt mindig igaza, tévedett szóban és írásban is.  De nem volt rossz ember. (…)

Megélte, beélte, megszenvedte a huszadik századot, annak rosszabbik kétharmadát. Apja – úgy tudom – főállású szociáldemokrata funkcionárius volt. Péter gyermekkora a Tisza Kálmán tér proligyerekei között telt, akik az úri kis zsidócsemetét el-elveregették néhanap. Nyolcévesen lett túlélő, volt szerencséje a Corvin Áruház kirakatába felstószolt hullarakásban a nagymamáját megpillantani. Ápolt, temetett aztán feleséget, a nagyszerű Ronyecz Máriát, és nem könnyítette meg életét, hogy nem csak a hölgyekhez vonzódott. Talán ettől sem függetlenül volt lebukott ellenzéki küldönc és volt – később szintén lebukott – besúgó is; igazi huszadik századi sors jutott neki. Ítélkezzen felette, akinek erre van gusztusa.

A színház anyai vonalon fertőzte meg, a mama Major Tamás titkárnője volt. Péter 1961-ben végezte el a színművészeti főiskolát. Állítólag balettet is tanult.

(..) Iskolát teremtő különleges stílusa, roppant eredeti írásművészete, kegyetlen humora sem fedte, feledtette el azt, amit ellenségei sem vontak kétségbe: hallatlan tudású, nyugodtan mondhatjuk, tudós ember volt. (…) Az utolsó percig minden nap dolgozott, sokat, nagyon sokat, mert így szokta meg. De – hiába talált menedéket a Népszabadság online változatában és a Színház.hu oldalain – szép fokozatosan meg kellett tapasztalnia a mellőzöttség érzetét. Maradt jó barátja, barátnője, társa, híve bőven, de azért egyre ritkábban szólalt meg a telefonja. (…) Kihaló fajtájának, a magyar szóra pedánsan ügyelő, művelt, értelmiségi, tudós és szenvedélyes hírlapírónak egyik utolsó példánya volt. A végén magára maradt. Úgy is halt meg, egyedül".

A teljes írást itt érheti el.

Sándor Erzsi szavaival:

"Színházi kritikáit azok is olvasták, akik letagadták. Mert halálra sértett, pályáról eltanácsolt, egész életre sebzett. Sokan, akik túlélték, a barátai lettek, életének utolsó éveiben partnerek a hosszúra nyúlt telefonbeszélgetéseihez. A képességesek MGP szitkait is boldogan számon tartották. Csak a bagatell színházi darabbérmunkások hullámoztak a dühtől, és kéjesen lihegtek, amikor MGP coming outra kényszerült. Aki veszi magának a fáradságot, és beleolvas ügynöki jelentéseibe, láthatja, hogy megjelenhető színikritikákkal, színházjobbító kisesszékkel nevelte a tartótisztjét. Igen, mindenkinek jobb lett volna, ha nem így történik, de az élő szerkesztőségből, a papírról néhány online-ra száműzni, majd negyven évvel az események után megjelenési bojkottal sújtani nagyobb bűn volt, mint amit évtizedeken át hurcolt. Azoknak a bűne, akik elfelejtették észrevenni, hogy a valaha volt legfelkészültebb, leghitelesebb, legmegbízhatóbb és legtehetségesebb színházi írónk kezéből rúgják ki a klaviatúrát. Az igazság, a feddhetetlenség, a tiszta erkölcs és a becsület nevében. Ne legyenek rá büszkék." (Forrás: Mozgóvilág)

László Ferenc szavaival:

“MGP a Népszabadság kritikusaként vált megkerülhetetlen színházi tekintéllyé, s ez egyszerre erősítette fel és gyengítette le kritikáinak erejét. Azaz dehogyis egyszerre: a maga korában a hivatalosság – vélt vagy valós – billogjával erősítette, míg a mából visszatekintve nyilvánvalóan gyengítette. MGP ugyanis nem csupán követte azt a bizonyos vonalat, de olykor ő maga húzta meg – igaz, ha tehette: a jó vagy legalább vállalható irányba – az aznapra érvényes sorvezető líneát. Ezért van, hogy a hatvanas–hetvenes években írott rövid kritikáit olykor nem könnyű hiteles beszámolónak tekinteni. S mégis, még ezekre a cikkeire is elmondható az, amit Molnár Gál (a színházi emberként és kávéházi causeur gyanánt egyaránt bevallatlanul is a példaképének tekintett) Molnár Ferencről írt: „Molnár legrosszabb darabjaiban is, ahol az egész nem igaz: a részletek teli vannak igazsággal, élettel, megfigyeléssel.”

A Népszabadságban, majd a Színház, az Élet és Irodalom s a Mozgó Világ hasábjain mindemellett seregnyi érvényes, mindmáig érvényes írását olvashatjuk, s színházi tárgyú szövegei – úgy lehet – annál hitelesebbnek és erősebbnek tetszenek, minél távolabb kerülnek az aktuális jelen pillanatától, vagy mentől távolabbról tekintenek rá egy-egy kurrens alakításra, színházi jelenségre. MGP színházismerete és színészszeretete minden írásából kiviláglik, amint kiolvasható belőlük a szerző ízlésének korszerű-korszerűtlen változatossága is: Honthy Hannától Anatolij Efroszig, a Latabároktól a vásári bábjátékig jószerint minden valódi színházi élménynek lelkes befogadója volt. (…) A szabványszürke stíl mindmáig kitartó évtizedeiben MGP váltig egyéni nyelven fogalmazott. Humora volt – kritikusnál vajmi ritka és veszélyes, ámde annál becsesebb adottság. Szentimentális volt, s mégis szemérem nélkül gyakorolta a cinizmust. Felettébb kedvelte a paradoxonokat és a meghökkentővé átrendezett közhelyeket. Sőt, ha tetszik, akár Molnár Gál Péter egész létezését is leírhatnánk, mint a paradoxonok és az egyedivé varázsolt sztereotípiák teátrális halmozását”.

A teljes írást itt olvashatja.

Forrás: Színház.hu, MTI, Nol, Holmi