Mephistoland – Dömötör András a berlini Gorki Theater-ben rendezett

Mephistoland (Mephisto-ország) címmel készített előadást a berlini Gorki Theater-ben Dömötör András, aki Laboda Kornéllal és Benedek Alberttel közösen jegyzi a darabot. Ennek kapcsán kérdeztük.

 Hogy született a darab? Mennyiben idézi a Faust-ot, melynek fő alakja Mephisto? Miért a cím? 

A mi kiindulási pontunk a Mephisto című regény volt, aminél pontosabbat művészet és hatalom viszonyáról nem lehet írni. Klaus Mann regényében központi szerepet kap Mephisto alakja a Faustból, ahogy Höfgen próbálja, nálunk pedig Höfgen szerepét próbálja egy színész, valahol egy elképzelt európai országban, ahol újra virágzik a nacionalizmus. Egy bizonyos értelemben játékos tükrözéssel dolgoztunk tehát. Ez jó kiindulási pont volt ahhoz, hogy megvizsgáljuk, vajon mennyiben térünk ma vissza a harmincas évek világához? A Gorki ugyanis arra kért fel, hogy új nézőpontokat keressek azzal kapcsolatban, ami ma Európában történik. Az, hogy a kérdést a művészet szerepére redukáltuk, közös döntés volt a színház dramaturgjaival, a Mephisto mint keret csak egyike volt a javaslataimnak. Azt gondoltam, hogy miközben használjuk a regény motívumait, saját történeteket kell megírnunk. Eleinte független jelenetekben gondolkodtunk, aztán úgy éreztem, fontos, hogy visszatérő szereplőink legyenek, hogy sorsokkal tudjon azonosulni a néző. Végül egy sok szálon futó, de alapvetően lineáris történet született. Középpontjában egy társulat áll, ahová új igazgató érkezik, aki nemzeti programot hirdet. A színház körül kirajzolódik egy tágabb környezet is, filmforgatással, sztrájkokkal, de lényegesnek tartottam, hogy ne egy konkrét országról szóljon a darab, hanem egy általánosabb tabló, ha tetszik, disztópia legyen. 

 Hogy lehet közösen darabot írni? 

Úgy érzem elég jól tudtunk hárman együtt dolgozni, a cselekményt és az összefüggéseket leginkább én dolgoztam ki közös megbeszélések után, Kornél és Albert pedig alapvetően a dialógusokat írta. A legintenzívebb két hétben bevettük magunkat egy terembe, párhuzamosan írtunk, küldtük egymásnak a szövegeket, olvastunk hangosan, átírtunk – ott már nehéz lenne a szerepeket szétválasztani. A végső szöveget aztán a próbák alatt még alakítgattam a német színészekkel és az ottani dramaturgommal. 

A színlapon egy idézet is olvasható, amely David Lynch-től származik: „I love it when people from the darkness emerge” azaz „Szeretem, amikor a sötétből előbukkannak emberek”. Miért választottátok ezt a sort a filmrendezőtől? Megidézi-e a darab Lynch világát? 

A darab központi szereplői két színész és egy rendező, valamint egy néző, aki éhségsztrájkba kezd a színházépület mellett. Ez a ketrecbe zárt nő a vízióiról mesél – eleinte bolondnak tűnik. Egy pontoon, egy próba során aztán elszabadul a Gonosz, árnyékszerűen üldözőbe veszi az egyik színészt - ez a motívum leginkább a német romantika hasonmás-történeteit idézi. Aztán egyre misztikusabb fordulatok következnek, végül úgy tűnik, hogy a három főszereplő valójában ugyanaz a személy, és egy skizofrén koponyában járunk. Én tehát a történetet inkább Hoffmann-hoz kötném. Lynch-et bizonyos értelemben az ő modern megfelelőjének gondolom, így is jutottunk el hozzá, és számos filmes idézethez az előadásban. A díszletünk konkrétan a Twin Peaks-et idézi, pár csavarral persze… A történetünk egyrészt a Gonosz fogalmát próbálja értelmezni, másrészt azt a gondolatot igyekszik körbejárni, hogy ha a hatalom belenyúl az életünkbe, bármilyen technika mellette vagy ellene szükségszerűen roncsolja az embert, nincs jó választás. 

A Mephistoland-et egy olyan horrorisztikus, abszurd vízióként definiáljátok, amely a valóság és a fikció határán mozog. Milyen valóságelemekből táplálkozik az előadás és mennyiben emlékeztet minket a saját környezetünkben megfigyelhető jelenségekre? 

Szinte minden jelenet mögött van egy megtörtént – személyes vagy hallomásból ismert - eset. A munkaelőkészítő szakaszában sok interjút készítettünk, olvastunk cikkeket, riportokat, amelyekből néhány idézet bekerült a darabba, és persze sok általánosabb, a politikától független mondat is szerepel a színházról, amik egy ideje gyűltek bennünk. (Próba-helyzetekből kiemelt mondatok- például egy jelenetben egy pofont kellene kiosztani és egy színész erősködik, hogy ő ezt érezni akarja, nem elég, ha csak jelzik.) Szerintem a szakma szeretetéről is szól a darab… 

Milyen színészekkel dolgoztál együtt a Gorki-ban? Az ő gondolataik miként szűrődtek be az előadásba? 

A társulatból négyen játszanak a produkcióban, Bettina Hoppe-t én hívtam a csapatba - korábban már dolgoztam vele, és tudtam, hogy neki való lesz ez a világ. Évekkel ezelőtt írt egy cikket a Frankfurter Allgemeine Zeitung-ba a magyarországi politikai színházról, ilyen mértékben érdekli a téma, miközben legutoljára például Nórát játszott Thalheimernél, tehát hátradőlhetne a szerepeivel… Visszatérve a kérdésre, ez egy alapvetően erősen politikus közeg, azaz mindannyian ügyüknek érezték az előadást. 

Hogy fogadta a produkciót a közönség, milyen visszajelzéseket kaptál a premier óta? 

Jaj, nagyon jól… Nagyon büszke vagyok a munkánkra, ami ténylegesen a teljes csapaté volt. A legfontosabb fejlemény, hogy két kiadó is érdeklődik a szöveg iránt, azaz ha sikerülne még egy kicsit dolgozni rajta, akkor további bemutatókra is sor kerülhetne. 

 „Az itthoni helyzetem stagnál, a kinti nyílik” – nyilatkoztad nemrég. Hogy érzed most magad a pályán? Van-e hiányérzeted az itthoni illetve a külföldi helyzeteddel kapcsolatban? 

Dolgozom, és nyitottsággal figyelem hogy alakulnak a dolgok. Alapvetően egyébként éppen az életemre szeretnék jobban koncentrálni. 

Ez mit jelent? 

Egyszerűen több időt kell fordítanom a magánéletemre. 

Foglalkoztat-e az, ami a szakmában történik? Most, hogy több betekintést nyersz a szomszédos országok színházi életébe, hogy látod a miénket? 

Persze, hogy foglalkoztat. De egyre kevésbé szeretek hasonlítgatni, mert minden közeg más, és nem lehet ettől függetlenül helyzetekről vagy teljesítményekről beszélni. Egyébként a darabban visszaköszön az, amit gondolok: azoknak sem jó, akik pillanatnyilag élvezik a hatalom hátszelét. 

Miért gondolod így? 

Mert ilyen helyzetből nem születhet jó színház. Egy normális állam kifejezetten pártolja a kritikus hangvételű művészetet, mert tudja, hogy a művészet lényege és csodája, hogy mindig más álláspontot képvisel és tudja, hogy lehet belőle okulni. A jelenlegi a hatalom olyan, mint egy középkori király, aki a Bolondját egy szürke társalkodóra cserélte. Ha valakinek nincs mondandója vagy csak a zsebével foglalkozik vagy hamis dicsőséget akar magának, akkor persze működhet a nász. Meg persze működik a régi technika: a szórakoztatás mindenek előtt. De a jobbaknál még hátravan a lelkiismeretfurdalás is. 

 A minap érkezett a hír: közös ülést tartott a két színházi társaság, és hasonló alkalmakat a jövőben is terveznek. El tudod képzelni, hogy a színházi szakmában az árkok egyszer betemetődnek? 

Ha őszinte és következetes lenne a párbeszéd, akkor nem. De nem is erre lenne szükség, hanem a kiszorítósdi befejezéséről és a valódi vitakultúra kiépítéséről. De mindenkinek az a rövidtávú érdeke, hogy dolgozni lehessen végre, úgyhogy történhet valami, csak nem látom, hogy ebben a helyzetben milyen valódi eredmények születhetnek rossz kompromisszumok helyett. 

Egy múlt évi interjúban elárultad, Horgas Péterrel beszélgettetek arról, hogy meg kellene pályázni egy színházat, de elröhögtétek. Látsz esélyt arra, hogy még egyszer összefogjatok és induljatok egy színházért? 

Nagyon jó lenne… 

Min múlik az, hogy Péterrel esetleg újra…? 

Egyrészt persze rajta. Másrészt egy valódi helyzet kellene, ami sok tényező együttállását jelenti. Esély a pályázatnál, a fenntartó kíváncsisága, hosszútávú, kiszámítható pálya egy közepes méretű társulattal, megfelelő közeg (épület, város vagy városrész), de ahogy felsorolom, látszik, hogy a kívánságlista egy struktúrára épít, és valószínűbb, hogy a struktúrán kívül kell keresni lehetőségeket. De egyáltalán nem szeretnék sajnálkozni vagy keseregni ezen, ahol és ahogy tudom, végzem a dolgom. 

Színház.hu