"Kikerülhetetlen volt számomra a színház" - Interjú Csankó Zoltánnal

Hogy kezdődött a színházi pályafutása?

Teljesen szokványos a pályám kezdete: a szolnoki gimnáziumi éveim alatt elkezdtem vers- és prózamondó versenyeket nyerni, és eljutottam egy-egy országos versenyre is. Akkor még nagy számban voltak amatőr színjátszó körök, ahogy amatőr színjátszó fesztiválok is, ott is nyertem díjat, így ezek a sikerek a színház felé tereltek. Természetesen kellett hozzá a magyartanárom, Csendes Csaba, aki nagyon bíztatott, és kellettek az osztálytársaim is. Akik lebeszéltek róla, azok a szüleim voltak, de ez sem jelentett akadályt.

Amikor először nem vettek fel a Színművészetire, kicsit elkedvetlenedtem, mert igazságtalannak éreztem, és úgy gondoltam, hogy abba is hagyom a kísérletezést, és inkább a tanári pályát választom. De aztán pechemre – vagy szerencsémre – a Szolnoki Szigligeti Színház segédszínészi állást hirdetett, amelyre jelentkeztem, és rögtön felvettek. Ott olyan jól éreztem magam, hogy onnantól kezdve nem tudtam magam elképzelni másképp, csak színészként. Tulajdonképpen megfertőzött a színház, ráadásul gyerekkoromtól kezdve a színházzal szemben laktam, tehát kikerülhetetlen volt számomra az épület is.

Emlékszik, hogy mi volt az első szerepe?

Az első szerepem mint segédszínész a Hamlet című darabban volt: doboltam egy csuklyával a fejemen, de nagyon büszke voltam rá. A második szerepem pedig: mint rendőr kísértem Mucsi Zoltánnal Kern Andrást megbilincselve az akasztófához. Együtt is öltöztünk Zolival, ő ugyanolyan segédszínész volt akkoriban, mint én.

Azóta rengeteg darabban láthatta a közönség. Van olyan darab vagy szerep, amely nagyon megmaradt önben?

Nagyon sok ilyen szerep van, hosszú lenne felsorolni. Persze van néhány, amely leülepedik az emberben, és nemcsak akkor tartja fontosnak, amikor éppen játssza vagy próbálja, hanem hosszú évek után is úgy tud rá visszagondolni, hogy „na, ez jól sikerült”. Ez folyamatosan rostálódik az idők folyamán. Hogyha tíz évvel ezelőtt beszélgetünk, akkor biztos sokkal több szerepre mondtam volna ezt, de ma, ha így visszagondolok, meghatározó pontja volt az életemnek például az Anconai szerelmesek Valló Péter rendezésében, akihez egyébként számtalan élmény fűz, hiszen legalább hússzor dolgoztunk együtt eddigi pályám során. AzAnconaiban nagy egyéni sikerem volt, de a társulat szempontjából is fontos volt, több mint kétszázszor játszottuk a Radnóti Színházban és még utána a Centrál Színházban is. Érdekesség, hogy akkor Giovanni cukrászt alakítottam, a tavalyi szezonban pedig Dunaújvárosban Don Tomaót, akit annak idején Szervét Tibor. Úgyhogy nekem kétszer is volt szerencsém ehhez a darabhoz.

Emellett nagyon fontos volt még a Nem félünk a farkastól, amelyet Gothár Péter rendezett. Csomós Marival, Nagy Marival és Bálint Andrással játszottunk négyen, óriási siker volt, 149 előadást ért meg. Itt is érdekesség, hogy évekkel később Győrben megtalált az idősebb férfi szerep, amelyet a Radnótiban Bálint András játszott. Ács János rendezte, nagyon sikeres lett ez is, Győrben hatvanszor ment és utána még néhányszor Tatabányán is.

Ezek meghatározó darabok és szerepek voltak, de nagyon szerettem később a Nemzeti Színházban Az ötödik pecsétet Jordán Tamás rendezésében, majd a Farsang és a 12 dühös ember előadásokat, ezekben dolgoztam először igazán Attilával (Kaszás Attila – a szerk.). Nagyon tartalmas, fontos időszak volt ez is.

Aztán később Győrben volt egy nagy találkozás Funtek Fricivel. A Molière, avagy álszentek összeesküvése című darabot rendezte, amelyben Molière szerepét játszottam. Szép előadás, meghatározó élmény volt, csakúgy, mint szintén vele a Tóték Őrnagya. Azóta is barátság fűz Fricihez.

Volt olyan szerep, amellyel nagyon meg kellett küzdenie, illetve olyan, amely távol állt öntől?

Amivel meg kellett küzdenem, az például George volt a Nem félünk a farkastól című darabban, de nem azért, mert távol állt tőlem, sőt. Nagyon jól tudtam róla beszélni, hiszen az én életem is több ponton találkozott a szereppel. Igazából azzal kellett megküzdenem, hogy én a másik szerepet játszottam 149-szer a Radnótiban és így szinte magammal beszélgettem a próbák során. Hallottam saját magam, ahogy válaszolok, tudtam a szövegemet, mivel az nagyon gyorsan visszajött annak ellenére, hogy sok-sok év telt el. Nagy küzdelem volt, hogy ne Bálint Andrást halljam George, a magam szerepében és ne magamat halljam a kollégám szerepében. Ezen valahogy túl kellett esni, de szép lassan sikerült, és akkor én megszólaltam mint George és hagytam, hogy a kollégám megszólalhasson mint Nick.

Vagy például Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapjában Kolhaas Mihályt, a lócsiszárt játszottam, Ács Jani – vele szintén jó barátságba keveredtem – rendezte Győrben. Az azért volt nehéz, mert az volt az első találkozásom a győri nagyszínpaddal, és a társulat nagy részével is akkor dolgoztam először. Ez újabb kihívás volt, ráadásul a szerep és a szöveg is rettenetesen nehéz volt, talán életem eddigi legnehezebb szövege, úgyhogy előre el is kértem, és alaposan felkészültem. Megérte a sok-sok munkát, gyönyörű előadás született. Később Szarvas Jóska játszotta a Nemzetiben, és azt tanácsoltam neki, hogy ne hagyja az olvasópróbára a szövegtanulás kezdetét, mert akkor nem lesz kész a szereppel.

Színházi szerepei mellett ön nagyon ismert és sokat foglalkoztatott szinkronszínész, és ami különösen érdekes, hogy számos rajzfilmben is hallhatjuk a hangját. Hogy került a rajzfilmek közelébe?

A gyerekeknek való mesélés mindig megtalált, ez szinte még egy interjúban sem hangzott el, valahogy mindig elfelejtettem, talán, mert nagyon régre nyúlik vissza. A gyerekekkel való kapcsolat már a főiskola után nem sokkal elkezdődött: a televízióban Kéménymesék, aztán később Padlásmesék címmel elindult egy sorozat, amelyben egy kéményseprőt játszottam, Bencének hívtak. Több mint száz részt vettünk fel körülbelül hat év alatt Gyurkó Henrik barátommal, aki a bábszínház aktív bábosa volt akkor, és véleményem szerint nagyon igényes, szerethető mese volt. Így kezdődött a gyerekekkel való játék, és később jött a többi felkérés.

Például a Thomas, a gőzmozdony, amely hihetetlen népszerűségnek örvend, a mai napig csinálom. Ma már minden szereplőnek saját hangja van, de eredetileg csak én meséltem és arra törekedtem, hogy úgy meséljek, mint egy apa a gyermekének. Kicsit megszemélyesítettem a szereplőket, hogy érezhető legyen közöttük a különbség, de nem vittem túlzásba. Egyébként nem tudtunk egyszerre tíz résznél többet felvenni, mert addig éreztem frissnek magam, addig tudtam jókedvűen mesélni, hiszen nagy koncentrációt igényel, hogy minden vonatnak, szereplőnek kreáljak egy saját hangot, és azt hitelesen kövessem az epizód végéig. Én ezt mindig komolyan vettem és a mai napig nagyon komolyan veszem, azt gondolom, hogy ez is lehet a mese sikerének egyik titka.

Sokat kell készülnie egy-egy szinkronizálás előtt, vagy legtöbbször blattolni szokott?

Az a ritkább, hogy készülni kell. A legnehezebb szinkronfeladataim egyike volt például – hogy a legutóbbi pár évet mondjam – a Django elszabadul című filmből Christoph Waltz szerepe. Nagyon izgalmas, fárasztó munka volt, imádtam, de ott is a szinkronizáláskor találkoztam először a szöveggel. A király beszéde kivétel, arra egy kicsit készültem.

Jelenleg is sok felkérése van?

Most, hogy itthon vagyok, nem hívnak annyit, mint amikor Győr és Szombathely, illetve Győr és Budapest között ingáztam, amikor szinte egyáltalán nem értem rá. Akkor állandóan azt kérdezték: „Mikor leszel már itthon?” Most van egy kis „uborkaszezon”, de nem baj, nem lesz ez mindig így. Most kerül a mozikba a Jégkorszak ötödik része, nagy szerepem van benne, talán az egyik legnagyobb ebben az új szériában, még énekelnem is kellett a Figaro belépőjét. Na, az énekre például készülni kell, azt elkérem előre, és akkor otthon énekelgetek.

Hangoskönyveket is hallhatunk a hangjával. Miben különbözik ez a műfaj a szinkronizálástól?

A hangoskönyv igazából igényes felolvasás, persze kell hozzá színészet is bőven. A különbség leginkább az, hogy a szinkronnak van technikai része. Aki abban ügyetlen, nem jó a ritmusérzéke vagy egyszerűen gyakorlatlan, annak nagyon nehéz a néhány mondatos szerep is. Aki viszont megtanulta, van hozzá tehetsége, annak nem okoz gondot. A főiskola alatt, ha hívtak valamelyik stúdióba, azért szurkoltam, hogy a lehető legegyszerűbb szövegem legyen, és lehetőleg ne is látszódjon a szinkronizálandó színész a képen. Ma nekem ez már játék, minél nehezebb egy szerep, annál jobban örülök. Ma már a kihívásokat várom.

A hangoskönyvnek az a titka, a képesség mellett, hogy nagyon fel kell készülni. Négyszer-ötször is elolvasom a könyvet a felvétel előtt. Először kétszer magamban, aztán elkezdem hangosan olvasni, majd színes ceruzával bejelölgetem a szereplőket, és mindegyiknek álmodom egy hangot. Egy krimiben – csináltam több Agatha Christie-könyvet – nagyon sok szereplő jelenik meg, így én sem szólalhatok meg mindig ugyanazon a hangon, próbálom színesebbé tenni, szinte egyedül csinálok egy rádiójátékot. Azt gondolom, ezek az Agatha Christie-könyvek nagyon izgalmasak lettek, de a hangoskönyvön keresztül maradt kapcsolatom a gyerekekkel is, hiszen készült velem felvétel a Berzsián és Didekiből, Lázár Ervin meséjéből, ami csodálatos élmény volt, de a Kököjszi és Bobojsza első és második részét is imádtam. Természetesen aThomas, a gőzmozdonyból is a boltokba került néhány általam mesélt hangoskönyv.

A színházhoz visszakanyarodva – említette, hogy dolgozott együtt Kaszás Attilával. Milyen kapcsolat volt önök között?

Már a közös munkák előtt is találkoztunk néhányszor, sokszor összefutottunk szinkronstúdiókban is, de ezek felületes érintkezések voltak, nem is gondoltam, hogy valaha barátok leszünk. Aztán, amikor átmentem a Nemzeti Színházba, egymás után kezdtünk olyan darabokat próbálni, melyekben mindketten játszottunk, teljesen véletlenül, sorsszerűen.

Nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, sokat beszélgettünk, nevetgéltünk, előadások után mindig felmentünk a büfébe, ahol csatlakozott hozzánk például Stohl Buci, Trokán Peti, Gazsó Gyuri, Hevér Gábor, Hollósi Frici – attól függően, hogy éppen mit játszottunk, és nagyon sokszor éjfélig is ottmaradtunk és beszélgettünk. Sokat főztünk együtt elméletben, mert Attila is nagyon szerette a konyhát, akárcsak én, és lassan kialakult a barátság. Nagyon sajnálom, hogy ilyen hamar vége lett, még tarthatna.

Spolarics Andrea és Schneider Zoltán mellett idén önt jelölték még színésztársai a Kaszás Attila-díjra. Mit gondol, miért?

Talán azért, mert ez olyan díj, melynek odaítélésében a színészi teljesítmény mellett az is közrejátszik, hogy az embernek milyen közösségépítő szerepe van, milyen helyet foglal el egy társulat életében. Nagy megtiszteltetés, hogy a kollégák gondolnak rám. Az, hogy többen is szavaztak más színházakból, azt jelenti, nemcsak a saját színházában fontos az ember, hanem még máshol is emlékeznek rám. Jó dolog, hogy a szakma egy része úgy gondolta, érdemes vagyok erre a díjra. Ez jelzi, hogy vannak emlékeik velem kapcsolatban, és ezek az emlékek, úgy gondolom, hordozzák az úgynevezett közösségépítő tevékenységet.

Nyilván van benne szakmaiság is, bizonyára szeretik azt, amit csinálok. Én nagyon komolyan veszem a színházat, a színészetet, Attila is ezt tette. Nagyon kritikus vagyok, ugyanakkor megbocsátó is, mindig a jót keresem mindenben. Amikor megnézem a kollégáim játékát, akkor is elsősorban arra figyelek, hogy mi volt benne az értékes. Egyébként elfogadják a tanácsaimat, sőt igénylik is sokszor, megkérdeznek. Nagyon szeretik, hogy ott vagyok Győrben, de ugyanígy szerettek Szombathelyen is, és ez volt a helyzet Tatabányán, Miskolcon és Dunaújvárosban is. Féltenek is Győrben, mert amikor elmegyek vendégként játszani, mindig ott lehet a kísértés… Viszont rendkívül jól érzem magam Győrben, úgyhogy ijedtségre nincs ok.

A díj kapcsán azért a közönséget se felejtsük ki, mert a szavazásnak az csak egy része, hogy a szakma engem előretolt kicsit, innentől viszont belép a közönség, akik nagyon fontosak. A szakmai díjak mellett a közönség véleménye is értékes, mely hol egybeesik a szakma meglátásaival, hol nem. De az ő véleményük is hihetetlenül megtisztelő, én nagyon becsülöm őket. A győri közönséggel nagyon egymásra találtunk. Nem mintha a Radnóti Színházban vagy a Nemzetiben panaszkodnom kellett volna.

Milyen darabokban láthatja most, illetve a közeljövőben a közönség?

Budapesten a Radnóti Színházban játszom mint vendég a Turandot című darabban. Ez tavalyi bemutató, Juronics Tamás rendezte, és a jövő szezonra még biztosan átmegy. Szombathelyen láthatnak a Mandragóra című előadásban, amely szintén tavalyi produkció, de akkora siker, hogy a következő évadban is játsszuk. Győrben, Osztrovszkij drámájában, a Farkasok és bárányok című darabban – Valló Péter rendezi – is játszom, ennek szeptember végén lesz a bemutatója Almási Éva főszereplésével. Boldog vagyok, hogy a partnere lehetek, mert sok-sok évvel ezelőtt találkoztunk a Radnóti Színházban, de azóta nem játszottunk együtt, így ez nekem nagy öröm, várjuk a bemutatót. Aztán tavasszal ismét Győrben, majd Szombathelyen fogok dolgozni.

Különlegesség, hogy rajzol és fest is.

Régebben jobban ráértem, mint most – már nem lenne rá időm –, és valami még hiányzott az életemből, ezért elkezdtem festegetni, rajzolgatni. Ma már csak ritkán rajzolgatok, például olvasópróbán, de azzal a céllal nem ülök le, hogy „na, most akkor festek vagy rajzolok”. Van egy állatokat ábrázoló olajfestményem, melyet két éven keresztül festettem. Akik csak fényképen látják, azt hiszik, hogy fotómontázs, de nem, az egy olajfestmény. Megküzdöttem vele, de megcsináltam. Ebben is a kihívás érdekelt.

Van egy körülbelül másfél perces rajzfilmem is, melynek az a címe, hogy Lábikrából kaviár. Fél évig készítettem számítógéppel, de még nem ezzel a mostani, modern technikával, úgyhogy az is nagy munka volt.

Abban az időben, amikor ezek készültek, szükségem volt arra, hogy a színészet mellett még foglalkozzam valamivel. Ma nem érzem ennek szükségességét, vagy megtalálom máshol. Az olvasásban, a fociban, a főzésben vagy a videójátékokban például. Nagyon szeretek játszani, csak kevés időm van rá, de hihetetlenül kikapcsol, csakúgy, mint az előbb felsoroltak vagy ahogy annak idején a festegetés, firkálgatás. Egyébként sok színész van, aki rajzolgat, úgy látszik, valahogy a színészettel rokon művészeti ág, gondolom, a megfigyelési képességből adódhat.

Szerző: Tóth Eszter

Fotó: Csákvári Zsigmond

Az interjút másodközlésben olvashatták. Elsőként a Kultura.hu oldalán jelent meg.