"Sok minden fűz az Új Színházhoz" - Interjú Hargitai Ivánnal

Négy évvel ezelőtt a Színház.hu naponta tudósított az Új Színház-ügy híreiről, az igazgatóváltásról, melynek eredményeként Márta István helyét Dörner György vehette át az igazgatói székben. Most, hogy nyilvánossá vált, 12 pályázat érkezett a teátrum vezetésére, ismét felkeressük az érintetteket.

Miért pályázol az Új Színház vezetésére?

Az Új Színházról szóló pályázati kiírás szerint a leendő vezető feladata a klasszikus és a kortárs magyar drámairodalom bemutatása a műfaji sokszínűség jegyében, lehetőség biztosítása kísérletező jellegű előadások számára, valamint a közönségkapcsolati rendszer bővítése a gyermek- és ifjúsági korosztályt megszólító előadásokkal, programokkal. A felhívás alig tér el a négy évvel ezelőttitől.  (Sőt, a Fenntartói Megállapodás Módosítása – 2015. december 12. – egy az egyben ugyanazokat az elvárásokat fogalmazza meg, amit majd később a pályázati kiírásban is olvashattunk.) Én viszont úgy látom, hogy Dörner György a töredékét se valósította meg a kitűzött céloknak. Szerintem az, hogy az ember magyar kortárs színházat csinál, nem azt jelenti, hogy véletlenszerűen kiválaszt és bemutat magyar darabokat, ez ennél egy jóval komlexebb, bonyolultabb feladat, ezért döntöttem úgy, hogy a barátaimmal, kollegáimmal indulok az Új Színházért. A pályázatírásban segítségemre volt Dobák Lívia dramaturg, Koltai M. Gábor rendező, Novák Eszter rendező, Perczel Enikő dramaturg, Selmeczi György zeneszerző és Szokolai Brigitta dramaturg. Velük gondoltam végig ezt a páratlan lehetőséget.

A jó színházról szólva egyszer úgy vélekedtél olyan, mint a szerelem, társként kezeli a nézőt, soha nem alattvalóként, soha nem adhat válaszként kész megoldásokat. Milyen gondolatokat taglal a pályázatod?

Azzal tiszteli meg egy színházi alkotó a közönségét, ha nem lenézi, és vagy kizárólag maradi gondolkodásúnak, vagy csak a könnyű szórakozást keresőnek feltételezi, hanem gondolkodó, bonyolult érzékenységű lénynek, aki kíváncsi, és kalandvágyó, aki nehéz és pompás estéket akar eltölteni, a kultúrát egy csodás eszköznek tekinti ahhoz, hogy megértse az őt körülvevő világot. Ehhez minden korosztálynak joga van és remekül hatnak is egymásra a különböző generációk a nézőtéren, az ilyen összetett közönség a színészek játékára és a többi alkotóra egyaránt. Valamint az is inspirált a kiírásban, hogy mi magyarok tudjuk leginkább megfogalmazni a saját problémáinkat, kérdéseinket, magunkkal tudunk és lehet (és kell) a legjobban vitázni, közvetlenebb, merészebb reflektációra ad lehetőséget egy kortás magyar színházi működés.

A pályázat egyik alappillére természetesen a klasszikus magyar darabok bemutatása – ismert és kevésbé ismert művek friss szemlélettel való megelevenítése. Nagyon szeretnénk ebbe külföldi alkotókat, rendezőket, tervezőket is bevonni, magyar kortárs írókat rávenni világirodalmi és magyar művek átírására, dramatizálásra. Esetleg egy-egy új fontos fordítás kapcsán kortárs, vagy klasszikus világirodalom színpadra vitelét is elképzelhetőnek tartjuk. Ehhez a fejezethez tartozik a magas színvonalú kortárs magyar darabok bemutatása (hangsúlyozottan fontos más művészeti ágak bevonása, hogy igazán izgalmas és eredeti előadások jöhessenek létre), új darabok megírásának támogatása, pályázatok kiírása, új magyar gyerek darabok színrevitele.  (Emellett évente legalább 10-12 kortárs magyar darab felolvasó színházi bemutatását is szeretnénk! Ebben a folyamatban fontos társunk lenne a Dramaturgok Céhe.)

A másik fontos pillér a kortárs magyar kamaraopera megjelenítése szcenizált és félig szcenizált formában, hiszen az Operaháznak nincs létező versenytársa, ami igazán nem segíti a műfaj fejlődését. Illetve könnyűzenei előadások megvalósítása annak reményében, hogy újat tudunk nyújtani és nem csak abból a 12 magyar musicalből válogathatunk, amely 30 éve tekereg a színpadokon.

A harmadik pillér: független alkotók és alkotócsoportok befogadása. Ez utóbbi azért is nagyon fontos, hiszen kortünet, hogy nagyon sok előadás szövegkönyve a próbák alatt jön létre, és egy ilyen folyamat alatt születik voltaképpen egy új magyar dráma,  és egy izgalmas, friss előadás. Valamint azért is kihagyhatatlanok a függetlenek, hogy a tánc, a performance, a képzőművészet, a báb legújabb, legizgalmasabb tendenciái teret kapjanak egy, a magyar drámát elôtérbe helyezô budapesti (vidéki színházban ez a program megvalósíthatatlan!) kőszínház életében. (Én magam is évek óta dolgozom nem csak díszlet-  és jelmeztervezőkkel, hanem például Magyarósi Éva képzőművésszel.)

E három fő csapásirányban létrejött munkák egy színházon belül, nyilván komoly kölcsönhatásba kerülnek egymással és izgalmas  színház létrejöttét teszik lehetővé. Ha már ilyen a kiírás, akkor egy olyan pályázó nyerjen, aki ezt a fajta műfaji, gondolati, stílusbeli sokszínűséget biztosítani tudja a színházában. Minden más megoldás blöff, szakmaiatlan, semmi köze a magyar dráma és színházi életünk progresszív törekvéseihez.

Úgy tűnik, hogy Székesfehérváron megtaláltad a helyed, egy olyan csapatban dolgozol rendezőként, amelyhez több szálon kötődsz. Hogy érett meg benned a szándék, hogy máshol nagyobb felelősséget viselj?

Valóban erősen és lényegileg kötődöm Székesfehérvárhoz, azokhoz a tehetséges színészekhez, akikkel ott találkozhatok. És fontos, hogy Szikora János, Bagó Bertalan, Horváth Csaba remek rendezők. De sok minden fűz az Új Színházhoz is, ahonnan elindult a pályám és ahonnan kiebrudalt kétszer is egy nem fenntartói, hanem politikai döntés, ezért rettenetesen bosszant, hogy egy progresszívnak tűnő kiírást negligál és egy nagy ígéretet nem vált be a vezetés. Mondhatnám, hogy elvagyok én egy meleg bugyorban, kitűnő kollegákkal, de képtelen vagyok tétlenül nézni, hogy Budapest szívében, egy államilag finanszírozott színházban nem történik semmi invenciózus és a vállalás gyakorlatilag köszönőviszonyban sincs a teljesítménnyel. Nyilvánvalóan azért érkezett 12 pályázat, mert ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül. Húsz éve rendezek, nyolc évig Balikó Tamásnál Pécsett, három éve Szikora János mellett, Székesfehérváron vagyok prózai tagozatvezető. Rálátok arra, hogy mivel jár az igazgatás, tisztában vagyok azzal, hogy nem feltétlenül hálás dolog. De úgy érzem, egy ilyen kiírásnak megfelelni, egy társulat mozgatórugójának lenni, egy csomó tehetséges embernek lehetőséget biztosítani felemelő küldetés.

Hogy látod, mire kell ügyelnie egy igazgatónak?

A nyitottságra, arra, hogy teret adjon különböző műfajoknak, stílusoknak és a minőségérzékenységre, hogy elutasítson minden gyáva vagy felszínes kezdeményezést. Van egy mondás, miszerint az a jó igazgató, aki mer magánál jobb rendezőt hívni. Kevésbé volt ez igaz, amikor nem ügyes színháziak, hanem programadó, újító szellemiséggel bíró, nagy alkotók igazgattak, mint például Ruszt József, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor vagy Babarczy László (tőlünk keletre és nyugatra is volt példa erre bőven), akik nemcsak rátermett szervezők, hanem olyan személyiségek voltak, akik filozófiájukkal és esztétikájukkal irigylésre méltó módon öntörvényűen határozták meg egy színház működését, és természetes módon vonzották magukhoz a hasonló kvalitásuakat! Én nem tartom magam ekkora formátumnak, de közel merek engedni magamhoz olyan művészeket, akik ezt a fajta tehetséget tudják működtetni, az ilyen tehetségeket be tudják vonzani. 

“Nem túl hosszú pályafutásom alatt már 5-6 igazgatóváltást megéltem, és az egyik rosszabbul, gusztustalanabbul sült el, mint a másik. Mindig is szükség volt valamiféle politikai háttérre a kinevezésekhez” – nyilatkoztad nekem négy éve, az Új Színházból távozóban. Ennek tudatában mégis indulsz és bízol abban, hogy most nyerhettek...

Minden pályázatot meg kell jelentetni. Esetleg meg is kell vitatni a döntéshozatal után. Ragaszkodni kell a nyílt lapokhoz. Abban legyen a szakmánk ereje, hogy hajlandó és tud vitázni a döntéshozókkal, és a korábbi sok rossz tapasztalat ellenére, küzdje ki magának a szakmai párbeszéd lehetőségét. Rettenetesen cinikus, önsajnáló és lusta dolog volna mindig csak abban gondolkodni, hogy nincs esély, hogy a lapokat már leosztották, hogy minden megváltoztathatatlan, minden eleve elrendeltetett...

Tóth Berta / Színház.hu