Palotás prózában avagy milyen egy akadálymentesített előadás?

Van, aki csak hallja, más csak látja az előadást. Jeltolmácsolással és narrálással siketek és vakok számára is befogadhatóvá válik és újra kiteljesedik a sokáig elveszettnek hitt színház. Fontos: fogyatékkel élők és épek együtt ülnek a nézőtéren, így az élmény közös. A megoldás kulcsa a 90 decibel Project. Riport a Nemzeti Színházból.

E cikk szerzője Conor McPherson A gát című darabjának akadálymentesített előadásán járt a Nemzeti Színházban.

A riportot másodközlésben olvashatják, és a Nemzet Színház oldalán is elérhetik!

Az ír kocsmában barátságosan pattog a tűz, odakint a szél huhog ijesztően. Néha behallatszik, ahogy valaki fát vág. A színpadon semmi mozgás, időt hagynak a nézőnek, hogy átvegye a darab hangulatát.  Csak egy valami kelt figyelmet: Bödök Ilona a színpad szélén ülve széles mozdulatokkal mutogatja el a szél fújását, a tűz ropogását és a favágást. Kicsit olyan, mintha Activityben kellene kitalálni a darab címét, pedig ez minden csak nem játék: a jeltolmács a hallássérültek számára teszi követhetővé a színpadi eseményeket. Ahogy Bonecz Ervin narrátorként a látássérült nézőknek meséli el a színpadi cselekményt, mintegy összekötve a színészek hangját. Conor McPherson A gát című darabjának akadálymentesített előadása zajlik a Nemzeti Színházban. A hétköznapi nézőkön kívül siketek és vakok számára is befogadhatóvá válik a számukra sokáig elveszettnek hitt színház.

Letapogatott színpad

A látássérülteknek jó fél órával korábban kezdődik egy-egy előadás. Részletesen elmesélik nekik a színpadképet, milyen anyagból készült, milyen az állapota, a színe, a hangulata, majd be is vezetik őket a díszletbe, ahol bármit megtapogathatnak, kézbe vehetnek, hogy felépíthessék magukban az előadás környezetét. Az ír kocsmában például megtanulnak sört csapolni a pultnál: a habos lötty színe messziről megtévesztően hasonlít a világos sörhöz, de az íze borzasztó, túlontúl édes és van benne némi bodzás beütés. De leveszik a falon függő fényképet is, ami fontos szerepet kap majd az előadásban, megemelgetik az italos üvegeket, végigjárják az ajtókat, ahol bejönnek és kimennek a darab figurái, beülnek a főszereplő foteljébe: megtanulják a teret. Milyen csini hamutartó, kiált fel Németh Tünde, ahogy végigtapogatja a kellékeket, és ettől az amúgy hétköznapi tárgy új megvilágítást kap. Ismerőse, a szintén látássérült Simonné Horváth Emília pedig így szabadkozik: jaj istenem, ma mindig háttal állok valakinek. De nem csak ezen lepődünk meg.

– Már láttam A gátat, de most megnézem újra – teszi hozzá lelkesen, mert bár tíz éve nem lát, a nyelv még őrzi a régi reflexeket. Nagy színházrajongó volt mindig is, de amikor tíz évvel ezelőtt megvakult, le kellett mondania az élményről. A vakságot betegség okozta, s azért emlékszik pontosan a dátumra, mert épp a tévészékház ostromát nézte a tévében, amikor így sóhajtott fel: nem hiszek a szememnek. És egy napra rá a szeme fel is adta a küzdelmet. A 90 decibel Project viszont neki is visszaadta a színházat. Ha kell, le is utazik a társaival egy-egy akadálymentesített előadásra, de leginkább a Nemzetibe jár, hiszen nagy rajongója a társulatnak. S hogy miért érdemes újra „megnézni” egy előadást a látássérült nézőnek? Mert nincs két egyforma hangsúly, két egyforma narráció. Bár Bonecz Ervin, a kedvenc narrátora igen érti a dolgát, teszi hozzá: jó tempóban beszél, követi az előadás ritmusát, és kiválóan éli bele magát a drámai helyzetekbe.

Szavakkal láttatni

A 90 decibel nem egészen hat éve, brit mintára jött létre. Az elnevezés arra utal, hogy orvosilag akkor számít valaki süketnek, ha ezt az erősségű hangot már nem hallja. A látássérültek esetén pedig jelképes a projekt neve: ilyen hangosan kell megszólalni ahhoz, hogy a döntéshozók, a színházigazgatók meghallják az általuk képviselt emberek jogos kérését. És talán ahhoz is elég erős, hogy segítsen bepótolni a mintegy húszéves lemaradásunkat ezen a téren a nyugati országokhoz képest.

Bonecz először Nagy-Britanniában látott akadálymentesített előadást, és onnan jött a projekt ötlete. De nem csak az elindulásban, hanem a képzésben is segítettek: a londoni színháznegyedből érkezett kolléga a jeltolmácsokat, míg a National Theatre munkatársa a narrátorokat készítette fel a feladatra: mások füle és szeme lehessen a megfelelő pillanatban és a megfelelő módon. Az akadálymentesített előadásokkal kapcsolatban fontos hangsúlyozni azt is, hogy a fogyatékkal élők és épek együtt ülnek a nézőtéren. A projektet vezető Bonecz nem tud példát mondani arra, hogy bárki is kifogásolta volna, hogy a színpad szélén a jeltolmács jelel, és úgy érezte volna, hogy ez zavarja őt az élményében, sőt, kifejezetten érdeklődéssel figyelnek akár erre is. A látássérültek pedig fülhallgatón keresztül kapják a „közvetítést” a hangosítók fülkéjében ülő narrátortól.

– A narrálás olyan, mint a rádiós fociközvetítés. És ahogy a sportkommentátornak sem kell kiemelnie minden passzt vagy cselt, úgy én sem közvetítek minden színpadi mozgást – magyarázza Bonecz. A fő szabály, hogy nem beszél rá a párbeszédekre, viszont visszaadja a nem verbális cselekményt. De itt sem kell elmesélni minden lépést vagy azt, hogy épp felállt az asztal mellől a szereplő, de ha ez már indulatból történik vagy épp egy kakaskodást vezet elő, akkor mindenképp. S ha fontosabb a mozgás, mint a szöveg, akkor arra is rá lehet beszélni. Ebből is látszik, hogy a narrátor amolyan másodlagos dramaturg, és hogy neki, miként a jeltolmácsnak is, kiválóan kell ismernie a darabot ahhoz, hogy mindez zökkenőmenetesen működhessen. Tanulságos történet volt az a vicces eset is a Nemzetiben, amikor az egyik felújító próbán valamelyik színész elfelejtett néhány mondatot a szerepéből, s mivel nem találta a szövegkönyvét, végül a jeltolmács segítette ki. Szó szerint idézte fel a megfelelő mondatokat. A színészek akkor döbbentek rá, hogy a tolmács szinte az egész darabot tudja fejből. Majdhogynem fel is vették végül súgónak.

A legnehezebb dolga a narrátornak a vígjátékokkal és bohózatokkal van, hiszen ott sok a szereplő és sok a mozgásból adódó poén, s néha bizony válogatni kell, hogy mit ad vissza mindezekből. De nem lehetetlen feladat a zenés-táncos darab sem. Nemrég az Erkel Színházban narrálta a Hunyadi Lászlót, s bizony a palotásnál sem mondhatta azt, hogy most épp ugrabugrálnak a színpadon, hanem igyekezett pontosan körülírni a táncot, a mozdulatokat.

Az egész test „beszél”

Ami a narrátornak a pontos körülírás, az a jeltolmácsnak az érzékenység. Bödök Ilona öt éve dolgozik az akadálymenetesített előadásokban, és ma már az olyan kéréseket is simán megoldja, mint amikor a látássérült Simonné Horváth Emília arra kéri A gát elején, hogy tanítsa már meg neki jelnyelven a „köszönöm szépen”-t. Ami amúgy nem nehéz: összezárt ujjainkkal előbb megérintjük az állunkat (ez a köszönöm), majd a hüvelyk- és mutatóujjat két oldalt végighúzzuk az állunk vonalán (ez a szépen). Ugyanez az elkötelezettség látszik Bödök minden mozdulatán az előadás alatt is, hiszen úgy dolgozik, olyan átéléssel adja át a színpadi szöveget, mintha ő maga is a társulat tagja lenne. Így aztán egyáltalán nem lepődünk meg, amikor a legvégén őt is beveszik a tapsrendbe.

– A sokszor túlzónak tűnő mimika a jelnyelv sajátja, hiszen ezzel kell visszaadni a hangsúlyokat, a szereplők hangszínét – avat be a jeltolmácsolás alapjaiba. Sokszor egész testével, testtartásával „beszél”, váltakoztatja a jel intenzitását, hiszen nem csupán a szavak értelmét kell visszaadnia, hanem azt is jeleznie kell, hogy épp melyik szereplő beszél általa vagy hogy épp melyik karakter a domináns az adott helyzetben. A karaktereket pedig csak úgy tudja megkülönböztetni egymástól, ha magára húzza őket. Ha mindegyik egy kicsit ő is lesz, ám úgy, hogy ő közben a háttérbe húzódik. És épp emiatt nem tudja elképzelni magát a színpadon színészként, hiszen ahhoz épp azt a részét kellene felerősítenie, amit a tolmácsolás közben elrejt. Amit a hétköznapi ember színészi teljesítménynek lát, azt sokkal inkább a jelnyelv tudja és nem ő.

A jeltolmácsolás tipikusan az a munka, amelyik nem ér véget a „munkahelyen”, az előadás után. Bödök a kezdetektől naplót vezet, gondosan feljegyzi, hogy mit csinált jól, és mi az, amin javítania kell, és azt is, hogy mi történt vele, milyen érzéseket élt át az előadás közben. A naplót visszacsatolásként használja, hiszen ez a munka folyamatos fejlődést kíván, újra és újra fel kell nőni a feladathoz, és ez nem megy az állandó gyakorlás, önkontroll nélkül.

Együtt bakiznak

Ráadásul nem is mindig zavartalan az összhang. Vannak olyan színészek, akik mellett követ is törhetnének, akkor sem esnek ki a szerepükből, másokat viszont a legkisebb zaj is ki tudja zökkenteni. S bizony ilyenkor megesik, hogy a színpad másik oldalára ül át, és ő maga is szorít a színésznek, hogy gond nélkül jussanak el a végéig. De ha a színész bakizik, akkor ő is bakizik vele együtt. Hiszen ő csupán követi az előadást, és nem alakítja, még ha „javíthatna” is adott esetben.

Már száz felett jár az általuk akadálymentesített előadások száma, és a 90 decibel tizenöt színházzal (budapestiekkel és vidékiekkel egyaránt) áll munkakapcsolatban. A hétvégi előadásokra pedig akár negyvenen és ötvenen is eljönnek a szinte már családnak számító közösségből. Az egyik legrégibb és legfontosabb partnerük a Nemzeti Színház, itt egy évadban öt előadást is szerveznek a hallás- és látássérülteknek. Ennyi előadás után már nem kevés tapasztalattal rendelkeznek, például azzal, hogy az akadálymentesítés visszahat a színészek munkájára is.

– Azt vettük észre, hogy pontosabban, precízebben játszanak. Sokkal jobban ragaszkodnak a szöveghez, és kevesebbet improvizálnak – magyarázza Bonecz. De több színész is állította egymástól függetlenül, hogy olyankor, amikor látják a tolmácsot a színpad szélén, önkéntelenül is lassabbra veszik az előadás ritmusát. Ösztönösen visszavesznek a tempóból, hogy legyen idő átadni a szöveget.

– Ha nekik is játszunk, akkor az még inkább arra sarkall, hogy jobb legyek azon az estén. Még hitelesebben adjam át a szavakon keresztül az érzéseimet, hiszen ők mindent a hangomon keresztül képzelnek el – magyarázza Szűcs Nelli. És ugyanez érvényes az arcra is, hiszen a siket néző szavak nélkül olvas a vonásokról, s elég egyetlen hamis vagy eltúlzott, nem odavaló gesztus, hogy a karakter megbukjon. Ez is magyarázat a belső igyekezetet a pontosságra, hiszen ilyenkor valahogy még fájóbb, ha úgy érzi, valamit nem tudott átadni. Amit egy hétköznapi néző talán észre sem venne, vagy átsiklana felette, hiszen sokkal több inger éri.

Szűcs Nelli már a debreceni színházban is játszott látássérülteknek, akkor a Fehér Bot Alapítvánnyal dolgoztak együtt. De nemrégiben még ezzel is tovább mentek egy kicsit: a POSZT legjobb előadásának megválasztott Fodrásznő egyes jeleneteit teljes sötétségben adták elő, hogy így érezzék át, miként érzékeli maga körül a világot egy vak ember. A kísérlet után megbeszélték maguk között, hogy mit éreztek a játék alatt, és szinte mindenki azt a vágyat fogalmazta meg, hogy igyekeztek még körültekintőbben visszaadni a darab és a karakterek finomságait, jelentésárnyalatait, gazdagságát. Kevesebb eszközzel többet átadni, hogy a vak nézőknek is pont olyan élményt nyújtson a színház, mint a hétköznapi befogadóknak.

– Azt szeretnéd ilyenkor, hogy még inkább megnyílj, hogy egyenesen a lelked mélyéből építkezz – teszi hozzá. A „beregszászi kontingens” tagjaként, ahogy magát Szűcs Nelli némi iróniával nevezi, egyébként is azt a követelményt hozta magával, hogy mindenhol, legyen az zsákfalu vagy főváros, bármilyen körülmények között, telt ház vagy néhány lézengő kíváncsiskodó előtt, mindig ugyanúgy, ugyanolyan intenzitással kell játszani. E nélkül az alázat nélkül ugyanis nincs színház.

Szerző: Papp Sándor Zsigmond

A cikk a Nemzeti Magazinban jelent meg.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt

A riportot és a Nemzet Magazint itt is elérhetik!