"A lelkesedést nem lehet megrendelni" - Interjú Bodor Johannával

Az idei Színházak Éjszakája hívószava a "játék" és a "szenvedély" - többek közt erről faggatjuk az eseményen részt vevő Operettszínház egy képviselőjét, a balettigazgatót, Bodor Johannát, akivel táncról, a művészek jövőjéről, bizalomról és ikrekről is szó esett egy forró délelőtt, két nappal azután, hogy nagy fia is “kirepült otthonról”. 

Azt meséli nagyon szereti a szakmáját, egyik legfontosabb mesterének Imre Zoltánt tartja. A kávé mellett rögtön közös nevezőre jutunk: mindketten ikres szülők vagyunk, családunkban a táncművészet a hétköznapok része.

Bodor Johanna: Most néztem végig egy amerikai sorozatot, “Kegyetlen tánc” címmel vetítették – ha a lányom most döntene úgy, hogy felvételizik a Balettintézetbe, biztos, hogy leültetném, hogy nézze meg, ugyanis rég láttam ilyen húsbavágóan őszinte történetet táncosokról. Szakmailag fedi a valóságot, az idealisztikus képet azonban mellőzi az amerikai feeling ellenére. A gyerekeim viszonylag hamar rájöttek, hogy nem az ő útjuk a professzionális tánc: egyszer egy komoly tréninget tartottam nekik otthon, utána azért átgondolták, hogy tényleg olyan könnyű-e ez a szakma… - kezdi nevetve. Egyébként is őszinteségre törekszem, a Nem baj, majd megértem… című könyvemben is igyekeztem hasonlóan őszintén fogalmazni: sosem felejtem el, amikor a Szakály Gyuri (Szakály György – a Magyar Táncművészeti Főiskola rektora – a szerk.) felhívott és köszönetet mondott, hogy leírtam a valóságot erről a csodálatos, de tényleg kegyetlen szakmáról. Ő egyébként a mai napig azt reméli, hogy Magyarországon végre megértik: a tánc nem fenékig tejfel, és nem a buták világa...

De miért van az, hogy te és én is egyöntetűen azt mondjuk: a gyermekeink lehetőség szerint más szakmában találják meg a szépséget és önmagukat, pedig a táncnál gyönyörűbbet kevésbé tudok elképzelni…

Bodor Johanna: A pályánk ma Magyarországon nem túl vonzó, azonnali változtatásokra lenne szükség. Jelenleg ugyanis a képzett táncosok élete a színpadon töltött évek után véget ér. Elképzelhetetlen, hogy a főiskola, majd a végigdolgozott, 25 kemény év után a következő “hasznos” 30 évemet cél nélkül éljem le – ez életpálya modellként miért is lenne vonzó a fiataloknak? A szakmai nyugdíj lehetőségével évente kb. 30 ember tud élni, holott ennél sokkal több képzett, diplomás táncos éri el a nyugdíj korhatárt. A világ már rég elrobogott a régi szemlélet mellett.

A Budapesti Operettszínházban az ország második legnagyobb táncegyüttesének vezetőjeként mennyire érzed majd feladatodnak, hogy felhívd a figyelmet a problémákra?

Bodor Johanna: Számtalan országban biztosítják, hogy a táncosok az aktívan töltött évek után továbbképzésen vehessenek részt. Nemrég egy szakmai konferenciára Lőcsei Jenő Liszt Ferenc-díjas, érdemes művész, nemzetközileg is elismert balettművész-koreográfus kollégám előállt egy hosszú és kemény munkával létrehozott, alaposan kiépített javaslatrendszerrel amelyet úgy állított össze, hogy a világból összegyűjtötte a Magyarországra is adaptálható, a mentalitásunkhoz passzoló modelleket. Egyelőre sajnos még nem ért célt, igazából meg sem hallgatták. Érdekes, hogy míg mindenki tisztában vele és érti, hogy egy focista mennyit edz, mennyit dolgozik a sikerért, addig a táncművészetben ez már nem állja meg a helyét. Úgy érzem, sőt, ez a feladatom, hogy szórjam és beszéljek arról, hogy megoldást kell keresnünk. Szeretném, ha eljutna a “kiáltásunk” a megfelelő helyekre is. Jó lenne konszenzusra jutni. A táncosok egyébként ma már kevésbé idealisztikusak, szeretik a szakmájukat, de reálisabban gondolkodnak.

Pedig látunk jó példát is a megújulásra, Kero az Operettszínházban úgy hozta vissza a köztudatba és tette maivá az operettet, hogy 2016-ban pl. a Mágnás Miskára özönlenek a fiatalok. Pont az avíttságot porolta le a műfajról….

Bodor Johanna: Igen, és pont emiatt néha sajnálom is a mai fiatal táncosokat. Nekem szerencsém volt, kifogtam azokat az alkotókat és azt a periódust, amikor elindult a nyitás, lehetett kísérletezni. Ekkor indult a pályán mások mellett Juronics Tamás, Ladányi Andrea, Duda Éva, Horváth Csaba. Beengedték hozzánk azokat a profikat, akik szakmai utakat, technikákat mutattak nekünk, mi pedig szenvedélyesen szívtuk magunkba az újdonságokat.

Ha nem égsz teljes lángon és nem hajt a szenvedély, lehet, hogy máshol kötsz ki?

Bodor Johanna: Én nagyon “égtem”. Olyan mánia ez, ami elkapott és nem enged. A csoda szerintem akkor jön létre, ha túléled a szakmai szigort, jól érzed magad a bőrödben és megérted miért kell keményen dolgozni. Amint a hőn áhított dicséretet is megkapod, szárnyakat kapsz. Fanatikus leszel. A Győri Balettnél töltött éveim alatt nem egyszer előfordult, hogy a próbák után visszamentünk a terembe és a sötétben dolgoztuk ki a részleteket, tovább gyakoroltunk.

Említetted, hogy mennyire fontos a jó mester, hogy valaki inspiráljon...

Bodor Johanna: Szerettem azokat a mestereket, akik hatnak rám. A mi szakmánknak létezik egy monoton, technikai része is, de egy jó mester előhívja a benned élő költészetet, el tud röpíteni abba a szellemi hangulatba, amitől termékeny művész leszel.

A munkabírást, önfegyelmet otthonról hozod, vagy tanulható?

Bodor Johanna: Több útja van annak, hogy megszeressük a szigort, ami nélkül a szakmánk elképzelhetetlen. Szerintem az ilyen típusú szakmákban muszáj megszeretni azt a munkamennyiséget, ami a tehetséged szabadságának feltétele. Ha szenvedsz benne, vagy fáraszt, akkor az már lefolytja az alkotói energiákat. Azt hiszem az, ahogy a munkánkhoz viszonyulunk, pont olyan mint az emberi kapcsolatok.

És mivel lehet táplálni ezt a “tüzet”, frissességet?

Bodor Johanna: Dicsérettel pl. mindenképp. A befektetett munkának általában pozitív eredménye van, tehát megtérül ha sokat dolgozol. Ugyanakkor mindenkinek természetes igénye, hogy a jó munkát elismerjék . Nagyon fontosnak tartom a dicséretet. A lelkesedést ugyanis nem lehet megrendelni. Az alkotó embernek szüksége van arra, hogy elismerjék, mert az őt is inspirálja.

Igen, csak fiatalon nem biztos, hogy ilyen bölcsek vagyunk, így gondolkozunk…

Bodor Johanna: Pont ezért nagyon fontos, hogy meglássam, a huszonéves táncos fejében mi zajlik, és megpróbáljak segíteni, muszáj az emberekre figyelni.

Ugyanazt az adrenalin robbanást, amit a színpadon érzel, koreográfusként vagy vezetőként is át tudod élni?

Bodor Johanna: Persze, de ezek magányosan megélt alkotói örömök, a közönség ennek nem lehet tanúja. Katarzist érzek pl. akkor is, amikor egy koreográfia közben rájövök a megoldásra, megtalálom a “kulcsot”. Régen akkor éreztem magam biztonságban, ha pontosan tudtam ki, mikor, hova lép. De ma már megengedem magamnak azt a luxust, hogy a próba alatt változzon meg az útvonal. Rengeteg alkotó ember dolgozik körülöttem, és ha valakinek jobb ötlete van, akkor azt beépítem a koreográfiába. Arra hiú vagyok, hogy amit csinálunk, az jó legyen, de arra nem, hogy mindent én teremtsek meg.

Makláry László‚ Kerényi Miklós Gábor‚ Bodor Johanna és Lőrinczy György

Mikor hagytad abba az aktív táncolást?

Bodor Johanna: Nagyon fiatalon, 27 évesen. Amikor megszülettek az ikrek, nem akartam harmadszorra is felépíteni magamat, addigra ugyanis már kétszer álltam le, és kezdtem a nulláról. A Szegedi Kortárs Balettnél - ahol ezekben az években dolgoztam - rengeteg örömöt éltem át, nagyon erős csapat volt, akkor értettem meg igazán, milyen jó társulatban dolgozni. De azt is éreztem nem biztos, hogy újra megtudnám lépni ezt a szintet. Később persze még sokszor táncoltam színpadon, de társulati tagságra sokáig nem vágytam.

Viszonylag hamar visszamentél a gyermekeid születése után dolgozni…

Bodor Johanna: Imre Zoltán hívott a Vígszínházba az akkor készülő Össztáncba asszisztensnek. Gondolhatod… 9 hónaposak voltak az ikrek, sokáig nem rágódhattam rajta és nem lehetett nem elvállalni, ráadásul a férjem teljes mértékben támogatott a döntésben. Imre Zoltán fantasztikus művész volt, igazi polihisztor, művelt ember, nagyon hiányzik… A férjemet (Mertz Tibor színész – a szerk.) is ő mutatta be, mert tudta, hogy nekünk “dolgunk van egymással”. A gyerekek pedig nap mint nap azt látták, hogy mi így, ebben a közegben élünk, nekik ez volt természetes. Emlékszem egyszer elutaztam külföldre dolgozni. Egyik éjjel, úgy hajnali kettő körül eszembe jutott egy jó kombináció, kipattantam az ágyból és ott, a pici szobában elkezdtem próbálni. Egyszer csak észrevettem, hogy hatalmas szemekkel néz rám a fiam, mert persze felébredt. De megbeszéltük, hogy éppen mi történik. Előfordult, hogy próba után hazamentem, de annyira az adott feladatra koncentráltam, hogy nem voltam még jelen, nem tudtam beszélgetni velük, és ők tudták, érezték, hogy szükségem van még “arra” a fél órára. Később aztán bevezettem, hogy nagyobb munkák után inkább sétálok még a városban, amíg a fejem kitisztul és csak ezután megyek haza, hogy rájuk tudjak figyelni. A napokban költözött el a fiam, és folyamatosan azt kérdezgetem magamtól, hogy mindent átadtam-e neki, mindent elmondtam-e. De Tibor, a férjem megnyugtatott, hogy igen, mindent tudnak már. A lányom régóta önálló, ő 18 évesen költözött el, nagyon büszke vagyok rájuk.

A tánc és a gyerekek mellett ha lenne egy kis időd, mihez kezdenél?

Bodor Johanna: Imádom a kreativitást. Ha egy évig nem dolgoznék színházban, mindenfélét kipróbálnék, boldogan megtanulnék festeni, zongorázni, kerámiázni. Az alkotás érdekel. Tanítani viszont nem szeretnék, nem is vagyok balettmester típus. Ha tisztázni kell egy koreográfiát, azt szívesen elvállalom, de balettórát nem tudnék felépíteni. Ez egy külön varázsszakma.

Ezeket a varázsembereket szeretnéd az Operettszínházba is meghívni?

Bodor Johanna: Impulzusinjekció kell, igen. Metzger Márta, Szabó Erika például ilyen varázsember, ők tartják a balettórát az Operettben. Ezek a nők a háttérben kőkeményen dolgoznak. A csendes szenvedélyesek, akik nem döngetik a mellüket, hogy mennyit melóznak, miközben elképesztő szerepük van abban, hogy ilyen profin működik a színház.

Jelenleg nem sok nő dolgozik vezetőként színházban…

Bodor Johanna: Az Operettben egyébként szerettek volna női vezetővel dolgozni. De azért már erősen ott vannak a “szüfrazsettek” a színházban – gondolj csak Eszenyi Enikőre, Kováts Adélra, akik elképesztő energiával, szenvedéllyel végzik a munkájukat. És nem azért fontos a jelenlétünk, mert feministák vagyunk, hanem azért mert a férfiak is azt gondolják, hogy számít a véleményünk….

54 táncművészért felelsz szeptembertől az Operettszínházban, sokat gondolkoztál, hogy elfogadd az ajánlatot?

Bodor Johanna: Egy hónapig gondolkoztam rajta. De nem leszek egyedül, mert mindhárom szekciónak megmaradnak a külön vezetői, akik hatalmas tudás birtokában vannak. Hálás is vagyok Lőrinczy György igazgatónak, akivel átbeszéltük az elképzeléseinket és tulajdonképpen majdnem mindenben egyetértettünk. A bizalom mindkét oldalról erős, Lőrinczy György és Kerényi Miklós Gábor is örül a terveimnek, az újításoknak, és ez számomra olyan progresszivitást, nyitottságot jelent, hogy az igenem egyértelmű volt, de ami a legfontosabb: én szenvedélyesen szeretem, amit csinálok.

Szerző: Vass Kata / Színház.hu