„Kibírni tüdővel, energiával, szenvedéllyel” – Interjú Orosz Ákossal

Augusztus 23-án délelőtt tartotta a Vígszínház a Bűn és bűnhődés olvasópróbáját. Dosztojevszkij világhírű krimijének bemutatója október 15-én lesz Michal Dočekal rendezésében, Raszkolnyikovként Orosz Ákos, Porfirijként Stohl András látható majd.

A próbák kezdete kapcsán Orosz Ákossal beszélgettünk tavalyi, első vígszínházi évadáról és egy izgalmas nyári workshopról. 

Kellemes izgatottság érezhető rajtad. Ez már a keddi Bűn és bűnhődés olvasópróbának köszönhető? 

Orosz Ákos: Természetesen, nagyon vártam, hogy elinduljon a próbafolyamat. Különösen izgalmas a szerepem, hiszen én leszek Raszkolnyikov. Másrészt egy interjúhelyzetben mindig izgatott vagyok, ilyenkor is szeretem a maximumot kihozni magamból.

Amikor eldöntötted, hogy a Vígbe szerződsz, tudatosult benned, hogy gyökeresen megváltozik majd az életed. 

Mindenképpen valami mást szerettem volna csinálni, mint azelőtt, olyan területre akartam evezni a színészi pályán, ami ismeretlen számomra, ami újat ad. Ki akartam billenteni magam a komfortzónámból. Nekem már az is nagy változás volt, hogy egyszerre huszan vagyunk a színpadon és nem öten. Vagy, hogy van büfé, kelléktár, van öltöztetőm. Hogy ekkora térben kell létezni és megszólalni. Ezek a dolgok inspiráltak. A szakmai hozadéka érdekelt leginkább. Még úgyis sok újdonság vár rám, hogy már egy évadot magam mögött tudhatok itt. Szeretnék tovább fejlődni. A lehetőség adott, nagyon jó szerepek várnak rám. Szeretném bizonyítani, hogy végig tudok vinni egy főszerepet ezen a nagy színpadon is. Ez újdonság lesz. Kibírni tüdővel, energiával, szenvedéllyel, hogy ennek az 1100 fős nézőtérnek a legutolsó sorába is eljuttassam az általam megformált drámai karakter minden rezdülését. Ez nekem valószínű könnyebb lenne egy kis térben, kamaraközönség előtt. Hozzáteszem, Raszkolnyikov mindenféle keretek között nehéz szerep. Nagyon izgalmas feladat. 

A múlt évadban a Pestiben próbáltál sokat. Előtte függetlenként ahhoz szoktál hozzá, hogy ha kell díszletet építesz, villanyt szerelsz vagy éppen székeket pakolsz. Itt egészen más körülmények vártak, csak azzal kell foglalkoznod, ami ténylegesen a te feladatod. 

A jót mindig könnyű megszokni. Korábban sem a sok teendő, inkább a rapszodikus időbeosztásom akadályozott sok mindenben. A Haramiák alatt aztán volt egy rendszeres, előre megkapott próbarendem, ami mind magánéletileg, mind szakmailag átláthatóbb mederbe terelte az életemet. Így nyugodtabb lettem. Nem mondom, hogy többet értem rá, sokat voltam a színházban, de nem forgácsolódtam szét a bizonytalanságban, előre láttam, hogy milyen menetben, milyen dolgok várnak rám. 

Hogy érzed, a Haramiákat miként fogadja a Pesti közönsége? 

Néha furcsállják, de ha jól játszunk, akkor nagyon intenzíven figyelnek ránk. Nyilván ez a stílus nem mindenkinek tetszik. De nem is ez a cél, a kiváltott reakción van a hangsúly, legyen az pozitív vagy éppen negatív. Nem egy olyan előadást hoztunk létre, ami után a néző kimegy és azt érzi, hogy nem történt vele semmi. Az már egy jó pont, ha olyan dolgot villantunk fel, ami elgondolkodásra sarkall és megmutatja, hogy ki lehet lépni a klasszikus színházi rendszerből. Van egy jelenet, amikor felkapcsoltatom a nézőtérvilágítást és hosszan beszélek a nézőkhöz. Úgy érzem, hogy jönnek velem és reagálnak. Ha akarom szavaznak, ha felteszek egy kérdést, döntenek. Nem könnyű bevonni őket, meg kell értük küzdeni. Nem szabad egyértelműnek tekinteni, hogy szeretik, amit csinálunk. Harcolni kell a figyelemért. 

A Haramiáknak soha nincs vége a tapsrenddel. Az erős csapat a büfében folytat egyfajta szellemi pezsgést. 

Mindig együtt maradunk utána. A nézők sem mennek el mindannyian, néhányan ismeretlenül is odajönnek pár szót váltani. Előadás után én még fél órát az öltözőben szoktam tölteni, szeretek lassan elkészülni, tusolni. A Haramiák alatt az idegrendszerem olyan állapotba kerül, hogy kell egy kis kifutási idő, egy leszállópálya. Kicsit ködösen hangzik, pedig egyszerűen arról van szó, hogy felpörgettem, megdolgoztattam az idegrendszerem, fontos, hogy a pulzusom, a vérkeringésem visszaálljon az eredeti kerékvágásba. Utána pedig maradok beszélgetni kicsit. 

Beszéltél a lecsengésről, milyen a felfutás? Az egész napod meghatározza az esti szerep? 

A fejem valamelyik zugában benne van ébredéskor, hogy mi lesz este. Ott motoszkál bennem, de nyilván nem abban a szellemben töltöm az egész napom. A Haramiák egy komoly felkészülési folyamatot követel meg tőlem előadás előtt. Úgy szeretek bemenni a színpadra, hogy előtte megizzadok, száz százalékon pörgök, hogy ne az első jelenetek között pumpálódjon fel a vér az agyamba. Már az első mondatomnak is a maximális energiaszinten kell megszólalnia. Előadás előtt készenléti állapotba akarom magam hozni, hogy olyan legyek mint egy vadállat, aki bármikor le tud csapni a vadra. A vad maga a szerep, vagy az adott napi közönség. Nagy csalódás, ha egy-egy este ez nem sikerül. Mindig száz százalékot szeretnék adni, és ha ez nem jön össze, nagy elégedetlenséggel tölt el. 

Részt vettél Delphiben egy workshopon a Vígszínház UTE (Európai Színházak Uniója) tagságának köszönhetően. Milyen élményeket szereztél? 

Rengeteget tanultam, nagy élvezet volt egy ilyen színes közegben színházat csinálni, ennyi nemzet képviselője között. Az ókori görög színjátszás nagy helyszínein fordulhattam meg, ami spirituálisan is hatalmas élmény. Egyszerűen érezni a tereken a rengeteg régi előadás energiáját. Megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, de érezni a szellemi gazdagságot. Úgy játszani, hogy mögöttem a Parnasszus hegy, velem szemben a tenger... Nem mindennapi látvány. Vannak persze hétköznapibb hozadékai is egy ilyen mesterkurzusnak, gyakoroltam az angolt, találkoztam filozófusokkal, színháztörténészekkel, külföldi színészekkel. Szakmailag sokat adott hozzá ahhoz, amit képviselek. Olyan hangképzési kurzusaink is voltak, amit nagyszerűen fogok tudni használni a Víg színpadán. 

Az Antigonéval dolgoztatok, mi volt a vonalvezetője a munkának? 

Kilenc görög, egy portugál, három olasz, egy orosz és egy magyar színész dolgozott együtt. Mindenkinek volt egy saját monológja, a dráma nagyrészét felöleltük, az Antigonéban a monológok a hangsúlyosabbak, amik reflektálnak egymásra. A kar és kórusrészeket hagytuk ki, egyet csináltunk meg, talán a leghíresebbet: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb”. Én végig Kreónt játszottam – nem csak angolul, magyarul is –, a többiek váltogatták a szerepeket.

Írtam egy dalt is, amit közösen megtanultunk, és bekerült az előadásba. Tervezem, hogy majd Budapesten felénekelem, és elküldöm a résztvevőknek meglepetésként. Egy kulturális központban, elszigetelve, egy hegy tetején kaptunk szállást. Éjszakánként verseket írtam, vagy csak néztem a csillagokat, alkalmas volt a helyszín a szellemi feltöltődésre. Rengeteget gondolkodtam magamon, az előző és a rám váró évadon, a feladataimon, hogy mi történt velem az elmúlt hét évben. Nagyon felemelő élmény volt.

Az interjút Molnár Karesz készítette.

(Forrás: Vígszínház)