"A játékot szenvedéllyel kell csinálni" - Interjú Geszti Péterrel

Az idei Színházak Éjszakája hívószava a "játék" és a "szenvedély" - többek között erről is faggattuk Geszti Pétert.

Elképesztő energiával veti bele magát a munkába, jelenleg a Rapülök jubileumi koncertjére és a Pál utcai fiúk premierjére készül a Vígszínházban. A koncerttel kapcsolatos 3 órás meeting után mégis olyan szenvedéllyel mesél Molnár Ferencről, Dés Lászlóról és az új zenés darabot megelőző egy évtizedig tartó előkészületekről, mintha “csupán” egy munkára összpontosítana…

Hogy vagy most?

A Vígben bemutatóra, emellett koncertekre készülök, de ez csupán az alkotói része az életemnek, mellette az OKEGO-val, a kommunikációs cégemmel is sok a munka. Képzeld, 11 éves álom valósul meg novemberben a Pál utcai fiúk premierjével, most ez a legfontosabb.

Mi történt ennyi idő alatt?

2005-ben ment a Nagy könyv című televíziós műsor, ahol a nézők döntötték el, hogy melyik az ország kedvenc regénye: a Pál utcai fiúk és az Egri csillagok nyert. Török Ferenccel készítettünk egy filmet a műsorba a Pál utcai fiúkról, 3 napig forgattunk, és nagyon szerettük. A szereplőkre, a gyerekekre és a stábra is akkora hatással volt a mű szellemisége, hogy még Feri is rácsodálkozott, milyen energiákat szabadítottak fel pl. a kisfilmhez írt 4-5 soros rap szövegek, bennem pedig egyértelműen meggyújtotta a lángot: a Pál utcai fiúkból zenés darabot szerettem volna írni. Lelkesen neki is estem, kutattam, hogyan lehetne megszerezni a jogokat, találkoztam örökösökkel is, de valahogy nem jött össze semmi. A Molnár-jogokat akkoriban New Yorkban kezelte egy nagy ügyvédi iroda, egy barátom ki is utazott, felkereste őket, de megtorpant a projekt. Évek teltek el, majd 2014-ben a Vígszínházban összefutottam Lukin Ágnessel, aki az egyik jogutódi kör képviselője, és ő kezdett el újra biztatni: azt javasolta, hogy beszéljünk Déssel, mert úgy döntöttek, hogy zöld utat kapunk. Megkerestük Marton László rendezőt, Radnóti Zsuzsa dramaturgot valamint Grecsó Krisztiánt, és végre elindult a munka.

Utolsó pillanatos vagy?

Mindenki az (nevet). De manapság már szeretek jobban rákészülni a feladatokra, hogy ne őrüljek meg. A Pál utcai fiúk abszolút időben elkészült.

Több interjúban is kiemelted, hogy zenés darab és nem egy klasszikus musical készül.

Dés Lászlóval elhatároztuk, hogy olyan formátumot szeretnénk létrehozni, amely zenei, színházi, koreográfiai értelemben is egyedi lesz. Ehhez nagyszerű társakat találtunk Marton Lászlóban és Horváth Csaba koreográfusban. Így a művészeti ágak organikusan kapaszkodnak össze, és olyan előadás születhet meg, amely kerüli a musicales közhelyeket, zeneileg, szcenikailag és mozgásában alkalmazkodik a fiatalos a lendülethez, mely a srácokban, a történet szereplőiben is zsibong, és közben hű marad a Molnári hagyományokhoz.

Ahogy mesélsz róla, olyan mintha most is veletek lennének az égiek, mint 20 évvel ezelőtt, a Dzsungel könyve esetében...

A Dzsungel könyve megtalálta a helyét a magyar színházi kultúrában, és ennek a zene mellett több oka is volt. Imre Zoltán koreográfus és Hegedüs D. Géza rendező remek munkája mellett felejthetetlen barátunk, Békés Pál remek szövegkönyvét kell kiemelnem. Másról is szól a darab, mint az eredeti Kipling mese. Akkor is, és a Pál utcai fiúk esetében is évek teltek el csak a szövegkönyv kidolgozásával. De azt se felejtsd el, hogy a Dzsungel könyve sikere emellett annak is köszönhető, hogy zseniális színészek bújtak bele az állatok bőrébe. Már a próbák során láttuk, hogy önjáró módon alakítják ki a karaktereket, elképesztő volt figyelni őket...

A Pál utcai fiúkról azt gondolnám, hogy sikerre ítéltetett.

Hú, ez nagyon félre tud vinni ám! Az Európa Bajnokságon is a legnagyobb ziccereket hagyták ki a focisták. Nagyon fegyelmezetten, alázattal kellett dolgoznunk, úgy, hogy közben nem gondolunk a múltbéli sikerekre. A Pál utcai fiúkra ráadásul sokan úgy emlékeznek, hogy egy szomorú történet. Most, hogy ennyit foglalkoztam a művel, tulajdonképpen vérfagyasztónak tartom azt, ahogy egy huszonéves fiatalember 1906-ban megírja előre a XX. századot: az önazonos kisember történetét, aki életét adja egy ügyért, de végül a halála nem vált meg semmit. Mert amiért ezt az áldozatot meghozta – a grund, a haza – elvész. Nincs a világon még egy olyan író, aki megöli a gyerektörténet hősét és utána még azt is leírja, hogy hiába, mert a játék, amit halálosan komolyan vett, az elveszíti az értelmét. Ettől csodálatos ez a regény, és ettől nagyon kelet-európai a történet. Ráadásul most újra olyan korszakot élünk, amikor feje tetejére állt a világ. Hasonló történetekkel szembesülünk napi mint nap. Molnárt sokan könnyed írónak tartják a nagysikerű színdarabjai miatt. De íróként úgy emelgetett tonnás terheket, mint ahogy más a sálját kanyarítja nyakára a Korzón sétálgatva. Mély emberismeret van a műveiben, egyszerűen zseni volt.

Fontos volt, hogy a dalaidon kívül egy színdarab által is üzenetet közvetíts?

Amikor nekikezdtünk, csak egy szép és megható történetet láttam benne. Most már másképp látom. Amerikában, a Közel-Keleten, vagy akár itt Európában a menekültkérdésben is olyan erők, jelenségek kerülnek elő, melyekről azt hittük már csak a történelem könyvekben olvashatunk. Azok az értékek, melyek a darabban megjelennek - a barátság, a hűség, a hazafiság, az önfeláldozás, a csapathoz tartozás, - idealisztikusnak tűnhettek már Molnár idejében is, de mintha ma újra felfénylenének. Talán éppen a hiányuk miatt. Gondolj bele az alaphelyzetbe! Van egy csapat, a vörösingesek, akik nem tudnak hol focizni a Füvészkertben, ezért foglalni akarnak egy pályát, “nekünk labdaterület kell”- mondják a regényben. Elég aktuálisnak tűnik…

A focipályán, és a gittegyletben is a legfontosabb az összetartozás, a csapatszellem. Te is csapatjátékos vagy?

Én ezért is szeretek zenélni, csapatban megyünk fel a színpadra, a zenésztársaim a barátaim, bizalomra épül az egész, tudom, hogy van kibe kapaszkodnom. Együtt jó csinálni a dolgokat…

Például Dés Lászlóval, akivel már régóta együtt dolgoztok.

A szenvedélyességet pont Déstől tanultam, előtte csak a játékosságot ismertem. Mindenbe beleugrottam, lubickoltam, de Laci őrületesen szenvedélyes ember, beleírja a dalaiba saját magát és ahogy fújja a szaxofont… csak a nagy művészek tudják így kifejezni magukat egy hangszerrel. Megtanultam tőle, hogy komolyan kell venni a játékot, szenvedéllyel kell csinálni. Nem lehet másként, mert nincs értelme. Ehhez kellenek viszont társak, akik inspirálnak, akikbe nem csak te tolod az energiát, hanem ők is repítenek.

Emlékszem engem gyerekkoromban elvittek a Dr. Herz-re és a Padlásra és ez két élmény örökre megváltoztatott, beleszerettem a színházba. Nemrég egy egy ismert producer említette is, hogy nagyon kevés minőségi ifjúsági magyar zenés előadás születik.

Talán azért van ez így, mert nem sok olyan mű létezik, amelyet jól lehetne megzenésíteni, adaptálni. Nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. A két professzionális, musicaleket játszó színház, az Operett és a Madách magabiztosan hozza a nagy sikereket, de kevés olyan magyar zenés darab születik, melynek színvonalas irodalmi alapja van - megjegyzem, így van ez a nemzetközi musical világban is. Mi Lacival mindig úgy gondoltuk, hogy csak nemes szövetű műhöz érdemes nyúlni. Két ötletünk is volt, mely kútba hullott, az egyik A lovakat lelövik, ugye?, egy másikat pedig el is kezdtük írni, de másfél év munka után a szövegkönyv mégsem állta ki a próbát, és el kellett engedni. A Pál utcai fiú esetében az volt a fő kérdés, hogy lehetne élővé, maivá tenni ezt a 110 éves történetet dramatugiailag, dalokban, rendezésben, díszletben és táncban. Arra törekedtünk, nehogy egy kopottan érzelgős, kisrealista, poros előadás szülessen. Úgy érzem - az alkotótársaknak is köszönhetően -, sikerült ezt a veszélyt elkerülni.

Van olyan szenvedélyed, egyáltalán gondolatod, amiből nem lesz munka vagy produktum?

Nem nagyon. Úgy élek, hogy minden pillanatnak beszippantom a tanulságát, az élményét és értelmét, legyen az egy beszélgetés, egy focimeccs, egy film, mert minden amire figyelek, valamilyen ötlet felé kezd el lökdösni. Múltkor a kisebbik lányommal sétáltunk, és egy kérdésemre így válaszolt: “például bárhol”. Nagyon megtetszett, rögtön arra gondoltam, hogy el ne felejtsem, olyan szép fordulat. Bevallom, az olimpia nyitóünnepségét is azért néztem végig, mert tudtam, hogy inspirálni fog. De nem csak a munka létezik, szeretek jókat enni a családommal, dumálni a barátaimmal, és olvasni – például bárhol.

Grecsó Krisztián, Dés László és Geszti Péter a Pál utcai fiúk olvasópróbáján

(Fotó: Szkárossy Zsuzsa, vigszinhaz.hu)

Megleptél, ki tudsz kapcsolni?

Totálisan, az idei nyaralás alatt pl. hetekre a hotelszoba széfjébe zártam a telefonomat, a laptopomat - és előkerült pár regény, amik elolvasásra vártak.

A játék is a pihenés része. Mikor játszottál utoljára?

Minden nap játszom. Kalózosat játszunk a gyerekeimmel a medencében, vagy pl. játékosan tekintünk arra a családban, hogy a nagyobbik lányom - aki elsős volt, és magyarul, franciául ír, olvas - a kisebbik lányomat tanítja. A nyelvvel rengeteget játszunk, versikéket találunk ki, és nagyokat röhögünk, ha butaság lesz belőlük, vagy szétszedjük a nappalit, és a párnákból házat építünk – ez mondjuk nem a feleségem kedvence -, de mindenből lehet játékot csinálni, én 52 évesen is imádok így élni. Infantilisnek tűnhetek, egyesekben ellenszenvet is válthatok ki emiatt, mert azt gondolják, hogy egy rendes alkotó férfi szakadt farmerben, cigizve, piálva, állandó melankóliában él – én meg nem férek bele ebbe a klisébe.

Akkor nem a te műfajod az értelmiségi depresszió?

Nem igazán, bár volt nehezebb korszakom nekem is. A depis alanyi költő menőbb, mint az én karakterem, de nem izgat, mert végül úgyis csak a műveink tudnak majd rólunk beszélni… A Dzsungel könyvét 20 éve játsszák, és szeretném, ha a Pál utcai fiúk is hosszú szériát élne meg, gyönyörű lenne, már csak azért is mert Molnár Ferenc a Vígszínház házi szerzője volt. Néha bele is borzongtam, hogy Molnár 110 éve írt egy csodálatos művet és ehhez most hozzányúltunk. A Dzsungelnél nem remegett a kezem, itt azért sokat köröztem a billentyűzet fölött. Molnárhoz hozzányúlni bizonyos szempontból olyan, mint Rejtőhöz: mindenki olvasta, mindenkinek van érzelmi viszonya vele. Csak ízléssel és mértékkel lehet csinálni, mert Bokáék története mindannyiunkról szól.

Szerző: Vass Kata / Színház.hu

Az idei Színházak Éjszakáján a Vígszínház is várja az érdeklődőket.

A teljes programot az esemény oldalán ismerheti meg!