Stohl András: „Szerintem munkaalkoholizmusom van”

Stohl András azt vallja, a balesete és börtönbüntetése után őt a színház, a színészet mentette meg, és az, hogy senki nem fordult ellene.

stohla

 

A vadászat nem egy hétköznapi hobbi, annak kapcsán, mit élvez benne, Stohl András elmondta: „A vadászoknál senki sem szereti jobban az állatokat, senki sem csodálja jobban a természetet. Csak van egy bizonyos momentum a vadászat során, ami azzal jár, hogy elveszed egy állatnak az életét, ami kimondva valóban borzalmasan hangzik, de egyszerűen szükségszerű. Nyilván egy csomó olyan beállítottságú ember van, aki ezt képtelen lenne megtenni, ezzel a világon semmi baj nincs, de ha nem lennének vadászok, nem lenne már vad sem – totálisan elkorcsosulna az állomány, bizonyos állatfajok nagyon elszaporodnának. Ha tudom, hogy este megyek majd vadászni, boldogabban kelek, hasonló ez, mint a színház, vagy mint amikor az ember előadásra készül.

Alig várom, hogy zöld ruhába bújjak, és elindulhassak bármely területére az országnak. Nemcsak a tevékenységet imádom, nagyon szeretem az előkészületeket is, apám mondása mindig ott van a fejemben: „töltény, puska, távcső, ezeket végig kell venni”. Ha odaérek a területre, találkozom a vadászbarátokkal, akikkel egészen másról lehet beszélni, mint a színház. Kimegyek az erdőbe, ahol egyedül vagyok a természettel. Ha tudod olvasni a természet nyelvét, az olyan, mintha tudnál angolul vagy spanyolul. Olyan csodákat lehet látni, hogy az elmondhatatlan, még akkor is, ha nem látsz vadat. Eggyé válsz a természettel, a napfelkeltével” – mesélte a színész, akit arról is faggattak, hány fokon kell izzani ahhoz, hogy színházzal, vadászattal és családdal is foglalkozzon.

 

A fene tudja. Ezt csinálom, amióta vagyok. Azon gondolkodtam múltkor, hogy nyilván törvényszerű volt akár a baleset, akár ez a szörnyű börtön cucc. Viccesen hangzik, de egyáltalán nem az: én akkor pihentem, amikor kórházban altattak, és börtönben ültem. Bár az teljesen értelmetlen volt, a legunalmasabb dolog a világon. A gyerekeknek mindig annyi energiájuk van, hogy sose lehet őket lelőni, csak amikor már kiakadnak és elalszanak, és mindig vártam, hogy nálam is eljöjjön ez, hogy majd megcsöndesedek vagy megtörök. Persze van olyan, hogy fizikailag nagyon fáradt vagyok. Ez a nyár bitang volt, forgattuk a Válótársak második évadját, a Pappa piát, próbáltam a Billy Elliotot, esténként játszottam Az őrült nők ketrecét. (…) Szerintem munkaalkoholizmusom van” – sorolta Stohl András.

 

Arról, hogyan készül az estékre, úgy nyilatkozott: „Ez olyan, mint a vadászatnál: benne van a fejemben, hogy este, mondjuk, Istenítéletet játszom vagy Őrült nőket. Ha nem is készülök rá, tudat alatt ez megy. Elmondom, ezt hogy vettem észre. Életemben egyszer fordult elő ilyen. Előadásom volt, a 12 dühös ember a Nemzetiben, amit játszottunk akkor már vagy százötvenszer: azonnal tudom, ha álmomból fölkeltenek is. Elfelejtettem ezt az előadást beírni. Ugye hét órakor kezdődik az előadás, hat óra húszkor Fóton ültem egy pizzériában, és előttem volt két deci rozé. Soha nem állok úgy színpadra vagy kamera elé, hogy iszom, vagy bármiféle tudatmódosító szer van bennem, ez az egy elvem van, nincs több.

Fogtam a pohár szárát, amikor megcsörrent a telefon, hogy hol vagy? Mondom, hol lennék, Fóton. Mondták, hogy de hát előadás van a Nemzeti Színházban – ami pont a másik vége a városnak. Uramisten, oké, azonnal szálltam az autóba, és beértem hét óra előtt három perccel. Úgy kezdtünk hét után öt perccel, hogy berohantam, és a folyosón dobáltam le magamról a ruhákat, az öltöztető meg dobálta rám fel a jelmezt. Időben kezdtünk, de képzeld, azt az előadást, amit tényleg minden nap tudtam, szinte végigbakiztam. Valószínűleg ezért az a színházi törvény, hogy hat húszkor bent kell lenned, ha héttől játszol. Vagy azért, hogy te magad átlapozd a példányt, vagy egyszerűen azért, mert itt vagy, fölvetted azt a ruhát, és elkezdesz tudat alatt rákészülni. Nagyon érdekes élmény volt” – mesélte Stohl András.

 

A teljes interjút a HVG-n olvashatják.