"Szenvedélyesebb vagyok, mint 25 évesen" - Interjú Znamenák Istvánnal

Az idei Színházak Éjszakája hívószava a "játék" és a "szenvedély" - többek közt erről kérdeztük az eseményen részt vevő Örkény Színház tagját, Znamenák Istvánt.

A színész-rendezővel örök szerelméről, Kaposvárról, pályája meghatározó állomásáról, a Nemzeti Színházról, váltásról és arról is beszélgettünk, miért tartja mindennél fontosabbnak a színházat.

Gyerekként is sokat szerepeltél, saját bevallásod szerint, ma sem bírod, ha nem néznek sokan. Mikor tudatosult benned, hogy szenvedélyed a színház?

Kiskoromban nagyon megtetszett, hogy azok közé tartozhatok, akikért a nézők felkerekednek esténként, akiket szeretnek, megtapsolnak. Ahogy múlt az idő, egyre mélyebben megismertem a színházi működést, rájöttem, hogy nemcsak a játék felhőtlen öröméről és a babérok learatásáról szól, hogy elég bányász munkát kíván minden résztvevőjétől és néha kifejezetten szorongató helyezetekkel jár. De az az igény, hogy esténként egy többszáz tagú zsűri figyeljen, sose szűnt meg. Amikor elkezdtem a gimnáziumot már tudtam, hogy színész szeretnék lenni. Jártam fotószakkörre, ezért néha jött egy erős fuvallat, hogy inkább operatőrködnék, de mindent elsöpört a felismerés, hogy a színháznál számomra nincs fontosabb.

Hamlet, fotók: Gordon Eszter

Miért gondolod így?

A miértre sokszor felelek magamban, de a választ nehéz kerek mondatokban megragadni és hangosan kimondani, mert a legbensőségesebb színpadi élményeimről van szó. A lényeg talán az, hogy a színház olyasmit nyújt, amit semmi más nem tud megadni. Arra a pár négyzetméternyi deszkára lerakhatom az összes gondom, örömöm és amikor vége az előadásnak, nélkülük lépek tovább, szabadabb emberként távozom. Ez nem azt jelenti, hogy a problémáim megszűnnek létezni, de miután egy estére megválok tőlük a színházi térben, átértékelődnek. Az, hogy egy előadás szövetébe belefűzhetjük a személyes véleményünket és nemcsak otthon, a konyhaasztalnál, hanem nyilvánosan, a közönséggel is folytathatunk párbeszédet a világ dolgairól, hogy egyszerre adunk és kapunk, szintén megkönnyebbülést okoz. Azt hiszem, terápiás hatással van rám a játék, és jobb esetben a nézőkre is.

Közel 20 évet töltöttél Kaposváron, több korszakát is megélted a Csiky Gergely Színháznak, voltál színésze és egy évig igazgatója. Előfordult, hogy valami megtépázta a hited a színházban?

Kételkedtem és csalódtam magamban és másokban is, de sose merült fel bennem, hogy nincs értelme a munkánknak. A megyőződés, hogy a küzdelem, amiben részt veszek egy darab, egy szerep vagy az egész színház kapcsán érdemes, mindig segített továbbjutni a nehézségeken. Az sem mellékes, hogy Kaposvár örök szerelmem. Akármennyit változott az évek során, felelősséget érzek azért, ami ott történik. Néha még most is arra jutok, nem lett volna szabad hagyni, hogy mint egy disznóólat széttúrják és lenullázzák a műhelyet, amit hosszú évek odaadó, aprólékos munkájával építettünk. Persze hülyeség a lehetetlenen gondolkodni... Mindenki tudja, hogy kőkemény politikai döntés okán került a színház élére Schwajda György, majd Rátóti Zoltán. Nekünk - értem ezalatt a rendezői gárdát, Mohácsit, Réthlyt, Rusznyákot, Keszéget és a társulatot - esélyünk se volt, mert a fenntartót és az új vezetést teljesen hidegen hagyta, milyen művészi állapotban, milyen eredményekkel dolgozunk. Nem tudtunk fényt gyújtani a beáramló sötétségben, nem volt annyi lámpánk, kész.

Mi az, amit újra és újra végigpörgetsz az agyadban ezzel kapcsolatban?

Vajon azonkívül, hogy a színészek védelmében újrakötöttem a szerződéseket és százezres rekordnézőszámot produkáltunk, még mit csinálhattam volna vezetőként, és azonkívül, hogy felemeltem a szavam, még mit tehettem volna színészként? Költői kérdéseken rágom magam, ha eszembe jut, hogy mi történt. És persze eszembe jut, mert az a mintázat, ami olyan szépen kirajzolódott Kaposváron, lépten-nyomon, az élet számos területén ismétlődik. Az értékrombolás Magyarországon szinte általánosság, már nem csodálkozunk, ha hatalmi játszmák, nyereségvágy vagy egyszerűen a butaság megerőszakolja és tönkreteszi a kultúrát. De azért fáj. Nagyon fáj. Különösen az fáj, hogy előre tudni, mire megy ki a játék. Kaposváron is ezt volt a legnehezebb lenyelni.

(2006 őszén hirdetett pályázatot a kaposvári közgyűlés a színház igazgatói posztjára Babarczy László távozása után. Znamenák István és Mohácsi János indultak az igazgató-főrendezői helyekért, velük szemben Korognai Károly a szegedi színház korábbi igazgatója. A szakmai zsűri döntésével szemben a közgyűlés mégsem nevezte ki Znamenákékat, csak azután, hogy 2007 elején új pályázatot írt ki egy évre. Ezzel szinte egyidőben indított hecckampányt a Mohácsi-testvérek darabja, az 56 06 / őrült lélek, vert hadak ellen a Pázmány Péter Katolikus Egyetem polgári jogi tanszékét vezető Jobbágyi Gábor, aki ügyészségi feljelentést is tett az alkotók ellen. Ezután hiába produkáltak százezres nézőszámot, hiába állt ki a színházi szakma mellettük, már nem lehetett szó a folytatásról. Schwajda Györgyöt kérte fel a város a színház igazgatására, akit Szita Károly, kaposvári polgármester már korábban is kapacitált. A Nol cikke alapján a szerk.)

Mesél a bécsi erdő

Három évvel azután, hogy Schwajda György megérkezett Kaposvárra, mégis sokat gondolkodtál, hogy elfogadd-e Alföldi Róbert meghívását a Nemzeti Színházba...

Volt az erdő közepén egy házam, egy akkora nappalival, amekkorába a mostani lakásom befér, nemcsak a családomat, hanem engem is minden szál Kaposvárhoz kötött és még készültek olyan előadások, amelyekben szívesen vettem részt, ezért kellett egy utolsó lökés. Schwajda az első évében nem firtatta, hogy mi újság velem, de a második évben, amikor szerződtetni akart, rájött, hogy nem rendelkezhet felettem, ugyanis még igazgató koromban átkerültem a város alkalmazásába. Jeleztem neki, hogy engem bizony nem ő fizet. Azt mondta, „hú, akkor ki se rúghatlak”? „Hát, ha beszélsz a barátoddal, Szita Karcsival (Kaposvár polgármesterével, a szerk.), akkor majd ő kirúg”. Mondta, hogy „köszi”, mondtam, hogy „nincs mit, az ember ahol tud, segít”. Eltelt még egy év és akkor már megkérdeztem a családomat arról, mit szólnának, ha elköltöznénk. Kamarell Márta, a színház művészeti titkára is megerősített abban, hogy jobb, ha távozom. Olyan nyomatékkal mondta: „Znami, menjen”, hogy az végleg eldöntötte a kérdést. Áprilisban, amikor meghalt Schwajda György, már tudtam, hogy veszem a nyúlcipőt.

Úgy fogalmaztál, hogy Pesten „bekerültél a magyar válogatottba”...

Hát igen, olyan volt ez a Nemzeti... Ráadásul a kezdő csapatban, iszonyú jó darabokban játszottam, nem a cserepadon üldögéltem. Amphitryon (Sosias), Hazafit nekünk! (von Möhl), Három nővér (Prozorov, Andrej Szergejevics), Én vagyok a te (Játszó) és még sorolhatnám...

A váltás idején éreztél olyanfajta lelkesedést, mint pályakezdőként?

Igen! Pláne, hogy kellemesen csalódtam a Nemzetiben. Attól tartottam, hogy egy rutinból építező gyárba kerülök, de rögtön szembesültem azzal, hogy elismert, fantasztikus művészek is ugyanúgy izzadnak ezért a színházért, mint a többiek, no meg hogy a Robi senkit nem kímél. (Nevet.)

Min kacagsz?

Csak eszembe jutott, hogy milyen megszállottsággal tudtunk vitatkozni egy-egy mondaton... De szerintem ez is a szakma szépségei közé tartozik. A színházban egy nyakkendőn is ki lehet akadni annyira, hogy az ember legszívesebben törne, zúzna.

Azokon a támadásokon, amelyek Alföldi Nemzeti Színházát érték, már tudsz mosolyogni?

Néha viccelődöm ilyesmin, de ezt annak tudatában teszem, hogy a vicc nagyon komoly dolog. Amikor mosolygok és humorizálok például az igazgatóválasztáson, szeretném felhívni a figyelmet arra, milyen ártalmas átgázolni másokon. Nem azt kifogásolom, hogy valaki akart magának egy színházat, hanem azt, ahogy megszerezte és amit lerombolt érte. A kultúrát rombolni pedig bűn.

A Bernhardi-ügy

Gáspár Sándor nemrég arról mesélt nekem, mekkora lelki terhet jelentett, hogy az utolsó fél évben a nézők minden előadáson búcsúztak tőletek. Te hogy élted meg azt az időszakot, amikor a Nemzetit lényegében megrohamozta a közönség?

Kétségtelen, hogy akaratukon kívül az emberek hatalmas nyomást gyakoroltak ránk, ugyanakkor megható és jóleső volt az a hihetetlen nagy érdeklődés, ami a produkciókat övezte. Egy érzelmi libikókába kerültünk, ami az utolsó napon vitt minket a legmélyebbre és a legmagasabbra. Amíg élek nem felejtem el a gálaműsort, az elképesztő tömeget az épület előtt, és azt a pillanatot éjfélkor, amikor a Robinak lejárt a mandátuma és mindannyian könnyeztünk az erkélyen.

A kaposvári színház fénykoráról szólva egyszer említetted, hogy afféle családi összezártságban éltetek, amelyben a civil és a színházi lét összeforrt, és ami kivételesen jó társulattá formálta a csapatot. Azt is hozzátetted, Alföldi Nemzeti Színháza jó úton volt, hogy ilyenné váljon, de még nem ért célba...

Ha folytathattuk volna, az a kohéziós erő, ami elkezdett működni a Nemzetiben még nagyszerű előadásokat érlelt volna. Biztosan nem költöztünk volna össze, de a kaposvárihoz nagyon hasonló munkamorállal és művészi elvárásokkal dolgoztunk volna tovább. Egyébként Kaposváron nem azért éltünk együtt, mert így akartuk, hanem azért, mert nem volt más opció, ráadásul a színészbüfé bizonyult a legjobb kocsmának a városban – ott ettünk, ott pihentünk, ott mulattunk, szóval állandóan bejártunk. Aki este játszott, azért, aki nem játszott, azért töltötte a klubban minden percét. A Nemzetiben szerényebb, de annál pezsgőbb társasági élet zajlott, ez is jót tett nekünk. Ha valaha színházigazgató leszek – ami hangsúlyozom, nem kívánok lenni - a legelső dolgom lesz létesíteni egy olyan büfét, ami megteremti a találkozás feltételeit.

Az eszmecseréken túl szerinted mi szervezhet összetartó színházi közösséget?

Ha volna receptem, elárulnám... Egyelőre csak azt sikerült megfejtenem, hogy a minőségi munka kulcsa az egymáshoz való viszonyainkban rejlik. Ha tiszteljük a másikat, van elfogadás, ha van elfogadás, van nyitottság, ha van nyitottság, van kommunikáció, ha van kommunikáció, akkor van problémamegoldás és ha van problémamegoldás, van haladás. Akkor is, ha én a pirosat szeretem ő meg a kéket. A színházban csak egymásba kapaszkodva, egymás hátán tudunk feljebb mászni. És ha egy közös cél érdekében erre képesek vagyunk, ha megvan a bizalom, akkor ott elkezd kialakulni egy támogató közösség, egy közös értékrend és valószínűleg a befektetett energiák megtérülnek. Ez történt a Nemzetiben.

Egyszer arról beszéltél, néha egy szemkontaktus is elég, a munkája során a színész abból is tud merítkezni.

Erre a titokra elsőként Őze Lajos döbbentett rá, amikor 16 évesen, a Megáll az idő!-t forgattuk. A szemébe néztem és tudtam, mi a dolgom. A tekintetével olyan belső tartalmakat közvetített és olyan figyelemmel fordult felém, hogy semmit nem kellett tennem, vitt magával. A színészetben a partnerség és a koncentráció mindennek az alapja.

Tartuffe

Mikor ismerted fel, hogy bár jó helyzetekbe kerülsz, többre vágysz, rendezni is szeretnél?

Én a maga komplexitásában szeretem ezt a műfajt. Csípem, hogy elválaszthatatlanul hozzátartozik a díszlet, a világítás, a hang, tehát a képzőművészet, a fény és a zene, hogy minden eleme azt súgja, színház a művészetek találkozása nélkül nem lehetséges. Engem inspirál, hogy amikor rendezek, átkarolhatom ezt a sokféleséget.

Azt vallod, a darabválasztásaidat meghatározza, hogy éppen hogy állsz a világgal...

Ez így frankó, így őszinte. Azt feltételezem, hogy ha engem egy jelenség foglalkoztat, akkor az mást sem hagy nyugodni. A száll a kakukk fészkére mondjuk pont Orlai Tibor ötlete volt, de azonnal tudtam, hogy nagy kedvvel fogom megcsinálni, mert van ez a borzalmas, dühítő helyzet, amiben vergődik az ország, hogy egy Ratched ül a nyakunkon (Ratched az elmegyógyintézetben zsarnokoskodó nővér, a szerk.), tekergeti az időt hol jobbra, hol balra, miközben mi rácsok között élünk és nem tudjuk kiverni azablakot azzal a rohadt ivókúttal. (A száll a kakukk fészke egyik központi figurája, McMurphy próbálkozik ezzel az intézetben. A szerk.)

Januárban betöltötted az ötvenet. Ez fordulópontot jelentett?

Igyekszem úgy tenni, mintha nem, de azt hiszem igen. Meglepő módon, szenvedélyesebb vagyok mint huszonöt évesen. Mindenben. Komolyan mondom. És nagyon bírom a melót. Bagossy Lászlónak (rendező, a szerk.) mondtam is valamikor, hogy - szívesen tolom a szekeret – de a legjobban még mindig húzni szeretem, mert egy nagyobb szerepben a rejtett energiám is kibontakoznak. Új szakaszt egyébként a Nemzeti nyitott az életemben, a mindennapjaimat, a lehetőségeimet és azt hiszem, engem is teljesen átalakított, kimozdított valamiből, ami már kezdett állandósulni. Kaposvár nem hagyta, hogy igazán belekényelmesedjek a szakmámba, de azért itt-ott már engem is kísértett a rutin.

Ez feltétlenül rossz jel?

Szerintem igen. Nagy a különbség aközött, hogy pusztán ismétlem a gesztusaimat, a hangsúlyaimat vagy hogy újra végigjárom azt az utat, amelyen egy szerep vezet. A próbák során muszáj levernünk cölöpöket, amelyekhez el tudunk jutni minden előadáson. Kellenek támasztékok, különben nem tudjuk megteremteni azt az állapotot, amiből melózunk. Azt megtanulni, hogy ezeket a biztos pontokat miként tudjuk kijelölni, létfontosságú, de a rutin másban nem segít, inkább hátráltat.

Hogy lehet megtanulni cölöpölni?

Nem tudom megmondani, mert ez annyira személyre szabott ügy, ráadásul előadása válogatja, mennyi cölöpre van szükség. Míg a Tartuffe-ben nekem tizenöt, A mesél a bécsi erdőben két ilyen stabil pontom van, a Hamletben pedig végig egy cölöpön álldogálok. (Nevet.)

Megtaláltad a helyed a Örkényben?

Eleinte szoknom kellett, hogy teljesen más térben, másfajta színházi rendszerben folytatom, de ott, ahol a színvonal fenntartása a legfontosabb, én mindig jól érezem magam. És az Örkény ilyen hely.

Anyám tyúkja, fotók: Gordon Eszter

Saját bevallásod szerint sokmindent, például az Örkényt is Gothár Péternek köszönheted. Az „is” mit takar?

Gothár Péterről nehezen tudok anélkül beszélni, hogy elérzékenyülnék. Nagyon szeretem... Szinte mindent neki köszönhetek. A választásaimat nagyban befolyásolta az ő személyisége, ízlésvilága. Az olvasmányélményeimtől kezdve a cipővásárláson át a pályafutásomig mindenben hatott rám. A legjobb pillanatokban csúsztatott be az ajtóm alatt kis borítékokat, amelyekben ott volt a jövő záloga: ő hívott vendégnek a Nemzetibe, az Örkénybe, és tőle ered a minőség iránti olthatatlan vágyam.

És a fotózás iránt érzett olthatatlan vágy?

Ez a mánia már 13 éves korom óta kísér. A fotó nagyon vékonyka szeletét metszi ki a világnak, csak fényből és árnyékból áll, mégis beszédes. Őszintén mesél rólunk, leleplez minket, ha akarjuk, ha nem, emlékeket ébreszt, jókedvre derít, megríkat. Ezért nem tudom megunni a képnézegetést és a képalkotást. Ha azt látom, hogy egy lány éppen csókot ad egy fiúnak, aki közben a kamerának majomkodik, vagy ha látok egy férfit, aki a zakója szélét szorongatja, miközben az ország első embere, akkor pontosan tudom, hogy ott valami nem stimmel. Nagy kedvencem, Brassaï fotója, amikor egy nő egy esernyővel megy az esőben - mindent elmond arról, milyen, ha az embert elhagyja a szerelme. Azzal, hogy a fotó a titkainkról árulkodik, rengeteget súg nekünk saját magunkról és bebizonyítja, hogy egy pillanatban is összesűrűsödhet a létünk minden aspektusa. Ezért például amikor színházi fotót készítek, nem arra koncentrálok, hogy jó mozdulatokat kapjak el. Megpróbálom azt rögzíteni, ami a szereplőben zajlik, olyan momentumot keresek, ami az állapotát tükrözi, mert tulajdonképpen igazi színház ennek a belső állapotnak a kivetülésével születik.

Tóth Berta / Színház.hu

KAPCSOLÓDÓ INTERJÚK

• "Az a dolgom, hogy a színpadon álljak és üvöltsek" - Interjú László Zsolttal 
• "A lelkesedést nem lehet megrendelni" - Interjú Bodor Johannával 
• "A szenvedély az idők során transzformálódik" - Interjú Megyes Melindával