"Nem leplez, hanem leleplez" - 65 éve született Gaál Erzsébet

65 éve született Gaál Erzsébet színésznő, rendező, a magyar színházművészet eredeti alakja.

Gaál Erzsébet pályájáról röviden:

Gaál Erzsébet, a hetvenes évek amatőr színházának kiemelkedő színésznője, aki a kilencvenes években rendezőként is jelentőset alkotott.

Pályáját színészként kezdte az Orfeo együttesben, majd a Stúdió „K”-ban. Ő játszotta Marie-t a Fodor Tamás rendezte legendás Woyzeckben. 1985-től előbb színészként, majd rendezőként a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban folytatta pályáját. 

1992-tõl a budapesti József Attila Színházban, majd Szolnokon, Szegeden és a Nemzeti Színházban is rendezett.

A kísérletezõ, élõ színház megteremtõje, ahol a szöveg egyeduralma helyett a kép, a fény, a mozgás teremt új, más jelentést a színház műfajának.

Sándor L. István a művészről:

"(...) A rendezőnő előadásai ugyan pontosan leírhatók külső, formai jegyek alapján, értékük mégis megítélhetetlen ezek alapján. A forma ugyanis bennük sem minőséget teremtő végső cél volt, hanem az emberi tartalmak kifejezésre alkalmat teremtő keret, mely csakis kreatív színészi energiákkal társulva szerveződhetett minőséget hordozó műalkotássá. És Gaál Erzsi nem mindig találta meg azokat a színészeket, akik fogékonyan reagáltak volna azokra a kihívásokra, amelyet munkamódszere jelentett. Ebből adódóan a Gaál Erzsi-előadások színészi színvonala, végeredményben tehát minősége igencsak hullámzó volt. Egy idő után elfogytak a tanítványok, mozdíthatatlannak bizonyultak a profik. Az a hivatásos színházi közeg, amely lehetőséget biztosított számára a munkára, be is határolta, hogy meddig mehetett el. Ezért kezdett el utóbb történeteket mesélni, amihez nem igazán értett.
Gaál Erzsi színháza elsősorban színház. Nem leplezi, hanem leleplezi a színházi helyzetet. Magáról a színjátszásról is szól. Ha úgy tetszik, rendezései új teátrális előadások voltak. A történet folyamatosságát megkérdőjelező, színházi hivatkozásokkal teli, sokfajta stílusra rájátszó játékok, amelyek folyamatosan átértelmezték a kiinduló szituációt. Ma ezt úgy hívják: posztmodern. Olyan produkciók alkotják tehát az életművet, amelyeket – ha még létezhetnének – megszületésük után 10 évvel ünnepelve fogadna a posztmodern új teatralitásra fogékony közönség. (...)"

Zala Szilárd Zoltán színház- és zenekritikus Gaál Erzsiről:

"Amikor az én képem „exponálódott”, a hetvenes évek végén, az amatőr színház nagy felfutásának már vége volt. Az évtized „húzóágazata”, az egyetemi színjátszás, egyfajta értelmiségi létforma begyakorlása, már nagyon csípte a hatóságok és a politikusok szemét. A fiatal, alternatív beállítottságú színházi alkotóknak egyre több akadállyal kellett szembenézni. Ebből is eredhetett, hogy igen kevés volt a jó színházi produkció. Fodor Tamás ma már klasszikusnak tartott Woyzeck-előadása olyan kivételnek számított, amit mindenki látni akart széles e hazában. És sokan szerették volna tudni, kik azok, akik nézik, s hogy viselkedünk az előadásokon.

Úgyhogy a felmosóvíz rád loccsanása csak a kisebbik veszély volt, márpedig ebben a járkálós, egy színhelyen játszódó előadásban, ahol a nézők sétálva-rohanva követték a színészeket, s mindig mindenki igyekezett a lehető legközelebb helyezkedni az eseményekhez, gyakran rád löttyent valami, akár bele az arcodba. Testileg is megvolt az esélyed, hogy beszippantson a tér, holott nem tudhattad, hogy a következő percben szeretkezés lesz-e vagy gyilkosság, amibe belekeveredsz. 
Azon az estén érintésközelbe kerültem Büchner hősnőjével, Marie-val, akit Gaál Erzsi játszott a Lőrinc pap téri pincében. Furcsa leírni azt a szót, hogy ő játszotta: az az alakítás olyan mélyen átélt volt, olyan súlyú, intenzitású, olyan iszonyú erejű, hogy ma sem tudom hasonlítani semmi más színházi élményhez. Megvilágosodás részese voltam: mindaz, ami addig történt velem színházban, életben, iskolában, nem volt más, mint előtörténet. Egy emberi arccal szembesültem ott és akkor, mely a teljességet tükrözte, egy asszonyi sorssal, amelytől minden előzmény értelmet kapott. Hát ez lett az én saját, külön bejáratú képem Gaálról."

Folytatást az Ellenfényben talál.

Zsótér Sándor a rendezőnőről:

"Gaál Erzsébet, akivel tíz évig, haláláig együtt éltem, Nyíregyházán volt rendező — ő hívott oda dramaturgnak. A színházzal kapcsolatos viszonyát, a színházról való gondolkodását illetően nála radikálisabb emberrel nem találkoztam. Ő biztatott, hogy írjak darabot — végzettségem szerint dramaturg vagyok —, és én megtettem. Az ő tanácsára kezdtem rendezni is. Minden tőle függött, én magamtól nem csináltam volna semmit. Nem éreztem ehhez magamban ambíciót, kellő agressziót. Nem szoktam nemet mondani. Úgy voltam vele, biztosan jól ismer, és szeret engem. Látja, hogy egyre szűkebb mezsgyén dolgozom. És azt gondolom, ha valaki szeret egy másik embert, nyilván a nehezebben járható út felé próbálja terelgetni. Lehet, hogy ez rövid távon nem jön be, de hosszú távon valamit mégis kezd az életével. Én tunyább alkat vagyok, lomhán tenném a dolgomat. Enélkül még ma is ott ülnék a Radnóti Színházban, vagy nem is tudom, hol."

Az Orfeo csoport

Gaál Erzsébetről saját szavaival:

Düh: Azt gondolom, hogy a színháznak ma más funkciója van, mint amit általában tulajdonítanak neki. Valóban bele akarok avatkozni a közönség életébe, valóban egy csomó dologra brutálisan rá akarok kérdeztetni, valóban indulatokat akarok kiváltani – ez tény. Nálunk a színház ezt nem tekinti feladatának. Bennem a hazugságok és önbecsapások elleni gyűlölet és düh valóban pokoli erős. 

Erő és hit: Amikor 1980-ban megváltam az Orfeo-Studió K-tól, végig kellett gondolnom, hogy maradt-e még valami, ami érdekel a színházból, vagy jobb, ha elmegyek virágkertésznek. Önző módon az érdekelt, hogy annyi kísérlet után, amit mi tíz év alatt végigjártunk, mihez érzek még erőt és hitet, nem pedig az, hogy ők hogyan boldogulnak.

Ismert vidékek: Tény, hogy ha az ember létrehozott valamit, ami sokaknak fontos lett, akkor sokáig ezt követelik tőle. Csakhogy amit már tudok, az engem többé nem érdekel. Legszívesebben a falnak mennék, amikor rendezőként azt kérik rajtam számon, hogy miért nem olyan „felütéses” előadásokat csinálok. Hát hogyan? A felütés kötődött egy korhoz, egy helyzethez, az én magánéletemhez, ezek pedig megismételhetetlenek, és egy olyasféle színházi formát öltöttek, amely fölött már rég eljárt az idő. Isten tudja, létre tudom-e majd hozni azt az újabb előadást, amely körül – ahogy te fogalmazol – egy újabb mítosz alakulhat ki, de az is biztos, hogy ha ez sikerülne, akkor majd ezen is túl kell lépnem. Az esély megvan rá, míg a föld alá nem kerülök. Lehet, hogy igazad van; ez az állandó „odébbmenés” zavarba hozza az embereket, mert a lelke mélyén mindenki biztonságra törekszik. Én is arra vágynék, hogy most már nyugalom legyen körülöttem, de valami mégis mindig olyan utakra hajt, amiket még nem ismerek. A színház már ismert vidékein halálosan unatkozom.

Csak: Gödöllőn lehetőséget kaptam, hogy rendezőként dolgozhassak, így született meg három előadás: a Buster Keaton sétája, a Felütés és a Tájkép. Természetesen láttam néhány előadást, amiket kortársaim, volt alternatívok csináltak az elmúlt tíz évben, és az volt a benyomásom, hogy túl sok kompromisszumot kötöttek azért, hogy életben maradhassanak, hogy a szakma befogadja őket. Amikor öt évvel ezelőtt leszerződtem Nyíregyházára cselédkönyves színésznőnek, és később, amikor rendezni kezdtem, akkor – éppen az ő példájuk alapján – biztosan tudtam, hogy mi lesz az, amibe én nem leszek hajlandó belemenni. Csak olyan darabot rendezek, amivel közölni akarok valamit, csak olyan színészekkel dolgozom, akik érdekelnek és akikben hiszek, s magam választom ki a legközvetlenebb munkatársaimat – a díszlettervezőt, a dramaturgot és a zeneszerzőt. 

Mítosz: A művész mítosza a művészet lényege ellen dolgozik, üres önismétléshez vezet. Nehéz ezzel szembenézni, mert mindenki szeret elismert és sikeres lenni, még ha érzi is a bajt. Iszonyatos bátorság kell ahhoz, hogy valaki képes legyen mindent otthagyni, és megszabadulni egy jól bevált szereptől. (...) Elmesélek neked egy történetet. Novemberben Debrecenben rendezem Déry Tibor Óriáscsecsemőjét. Nagyon nehezen találtam főszereplőt. Hát egyszer csak, mint a mesében, az egyik fővárosi színpadon megláttam egy híres, idős komikusszínészt, aki teljesen lenyűgözött. Szünet után odaültem az első sor közepére, ámulva figyeltem, és azt mondtam magamban – én hülye –, hogy ezt a palit megpróbálom elcsábítani; játssza el az Óriáscsecsemőt Debrecenben, stúdióelőadásban. Egy ismerősöm bemutatott neki, mondtam, lenne ez a furcsa, abszurd darab, egy drámai szerep. Nagyon érdekes, felelte, őt még sosem keresték meg ilyen ajánlattal, de elolvassa a darabot. Megtörtént, elolvasta, nem ő hívott vissza, hanem a felesége tajtékozva: „Mi ez a mocskos darab, hogy van magának bátorsága egy ilyen aljas, szemét darabot a közönség elé vinni. Mi ezt a művész úrral együtt kikérjük magunknak!” A dologban az az ijesztő, hogy valaki, aki valóban egy élő legenda, tudja a szakmát oda-vissza, kap egy ilyen „furcsa ajánlatot” hetvenvalahány évesen, milliomosként, és nem azt mondja, hogy: „Ki maga? Ugyan menjen már, még hogy én Debrecenben, stúdióban!” Ha ezt felelné, az nagyon is érthető lenne, de nem, nem ezt mondja, hanem felháborodik, hogy milyen mocskos, aljas a darab. Déry Tibor Óriáscsecsemője, ami 1926-ban íródott…

Ismeretlen utak: Amikor – jobb elnevezés híján – a „művész színház” létjogosultságának elismerését hiányolom, akkor arra gondolok, hogy egy felelős színházvezetés rendelkezzen elegendő toleranciával, bátorsággal és művészi megérzéssel: olykor nézőszámtól függetlenül vállaljon olyan előadásokat is, amelyek ismeretlen utakat próbálnak bejárni. 

Kérdezni: Annak a színháznak, amit én szeretnék csinálni, az lenne a lényege, hogy a színpadi térben megjelenő személy olyan kegyetlen intenzitással kérdezzen magára, a saját életére, hogy aki lent ül, az se szabadulhasson meg ennek a kényszerétől. Szörnyű, hogy azok az emberek, akikkel ezt meg lehetne csinálni, jobbára egy percig sem tudnak megmaradni a profi világban, mert annak ítélete szerint ezek mind őrültek és deviánsok, összeférhetetlenek és veszélyesek; persze, hiszen állandóan olyan sorskérdéseket tesznek fel, melyekkel a struktúra nem akar szembenézni. A legegyszerűbb megoldást választja; ezeket az alakokat kitiltja még a színház környékéről is. Lehet, hogy Magyarországon a színház még mindig a mindenkori hatalom kiszolgálója és kiszolgáltatottja. A hatalom pedig fél, most is fél a színháztól, hiszen közvetlenül hat, s ne adj’ Isten, még lazíthat is.

Élesebben: 1982–83 óta rendezek, és azóta – több-kevesebb sikerrel – minden alkalommal megpróbálok elszakadni ettől az egyeduralkodó realista, pszichologizáló játékstílustól. Az ismertté vált rendezéseimben – a Felütésre és a Dantonra gondolok – sem a szociografikus és a lélektani hitelesség érdekelt, bár remélem, mögöttes módon jelen volt ez is. A cél azonban a gesztusok, a mozdulatok sűrítése volt, a verbalitásban pedig a recitativók kísérlete, olyasvalami, amit én magamban együttesen túlfeszített stilizációnak nevezek. Ezek mögött a kifeszített mozdulatok, hangok mögött persze nagyon pontos pszichológiai szándékok vannak, ám ez nem látszik elsődlegesen. És a végső hatás persze így is, itt is elsősorban a színész személyiségének erejétől függ. Mióta a tévé és a video, a technika ennyire beköltözött az emberek életébe, egyre fontosabbnak érzem, hogy a színház más irányban keresse önmagát, hogy minél élesebben vállalja fel a színpadi tér mesterséges jellegét, ahol színészek játszanak.

Értékrend: A szenvedés és a kétségbeesés érzése a mai negyvenesek korosztályának kollektív élménye kell legyen, és azt gondolom, az is. Az én esetemben ez azzal van megtetézve, hogy nagyon mélyről jöttem, hogy parasztgyerek vagyok. Elég ritka dolog, hogy egy ennyire alulról jött, ráadásul „csak egy érettségivel rendelkező” outsider bejusson ebbe a nagyon zárt világba, a profi színház közegébe. A többség valószínűleg okosabban tudott élni, mint én, hamarabb el tudta fogadni ennek a nagyon hazug világnak a törvényes rendjét. Én nagyon erős erkölcsi érzéket hoztam magammal, egy meglehetősen tisztességes és egyértelmű élet normáit, ahol a becsületnek, a másikra való odafigyelésnek hihetetlenül erős parancsai működnek, amiket kamaszként persze megtagadtam, s aminek ellenében kezdtem el színházat csinálni, de amik persze mégis, máig bennem maradtak. A nagypofájúságom, összeférhetetlenségem, balhésságom mind-mind ebből táplálkozik.

Az idézetek forrása Lőrinczy Attila interjúja Gaál Erzsébettel, ami a Beszélőben jelent meg.

Forrás: Színház.hu, Ellenfény, Beszélő