Nem, senki ne ijedjen meg, szerencsénkre, most nem igazi halálról fogok írni... - Kiss István, a kaposvári színház kelléktárvezetője kollégáját búcsúztatja.
Egyébként is gyűlölöm a halálosan komoly nekrológokat. Beléfájdul az ujjam, az agyam, s a lelkem is. De sajnos vagy nem, a szinhaz. hu -ra, csak ilyeneket szoktam. Amikor valakit a Csikyből, fekete bársonyszőnyegen, átkísérünk az égi színházba.
Bors Gyuszink, még nem oda megy.
25 év színházi ténykedés után, bátran, új életet kezd. Egy kis lépéssel átlépi a város, nagyobbal az ország határát is. Egyik szemem sir, a másik nevet.
Nevet, mert láttam, ahogy évek óta, egyre csendesebbek a hajnalok, s én magam is depresszióval a vállamon, néha igenlően bólogattam, biztattam.
Menj, az úton menj tovább! Nincs mit vesztened, nincs mitől félned. Aki a Csikyben jó ügyelő tudott lenni, az ország bármelyik színházában elfogadtatja magát, munkájával megállja a helyét. Mert milyen is egy jó ügyelő? Szerencsémre többel találkozhattam, dolgozhattam, érezhettem magam mellettük biztonságban.
A Mester, ahogy te is hívod Székely Gyurit, mélyen belétek döngölte a színházcsinálás alapjait, majd néha, néha rátok pillantott még, s megelégedve bólogatott. Igen, ezek az én gyerekeim. Már tudják, hogyan kell kézben tartani, precízen, biztonságban levezényelni egy előadást. Ugyanúgy átlátják a műszaki dolgokat, mint ahogy bele, a színészek lelki világába. A színészekébe, akiken a takarásban, gyakran viccelődtünk, mert humor nélkül, még a legkomolyabb dráma sem készülhet el. Zabáló kellékek, idéztél egy filmbeli rendezőt többször, s mosolyogva próbáltál rábeszélni, hogy előadás után, szedjem össze őket a színpadon, s pakoljam föl polcokra a kelléktárban. De hát annyian vannak, mondtam ilyenkor, nem férnének el nálam. S nem csak a mester munkáját dicséri, ha valaki, évek alatt jó ügyelővé válik. Mindenki tanul, mindenkitől.
Ha szóba állunk egymással, s ha szavaink, vagy akár üvöltözéseink, meghallgatásra találtatnak. Te tudtad, mit jelent, hogy érted üvöltözünk, nem ellened. Hiszen a Csikynek, hosszú időn keresztül, kimondatlanul is ez volt a zászlajára írva. A színházért, az előadásokért, a minőségért.
Hunya úr, ma délután a kelléktár előtti pihenőnél azt mondotta búskomoran:
„Én elviselném, hogy Gyuszi még negyven évig itt szájaljon velünk.”
S ebből én azt a következtetést vontam le, hogy bármi, bárhogy is volt, sokan szerették, ha a te hangod szólalt meg az éterből. És hogy nem fogunk elfelejteni. Mi több, visszavárunk!
Kiss István
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.