Mi az, hogy Prah? - Beszélgetés Nyári Szilviával és Nyári Oszkárral

Egy(-két) házaspár a Prahban... - Bérczes László kérdezi a kaposvári színház új bemutatója kapcsán a szereplőket.

„A traumákat nem lehet megúszni, az élethez tartoznak”. (Spiró György)

Ajánló a darab elé:

A remény adója. Mindannyian arra várunk, hogy egyszer csak ránk mosolyog a szerencse. Sokan közülünk hétről hétre öt számra, öt kicsi ikszre bízzuk; és abban reménykedünk, hogy hátha a mi számainkat húzzák ki. Hogy ha nyernénk, megoldódna az életünk lakhatásunk, sárgacsekkjeink megszűnnének, utaznánk, adnánk a rokonoknak, barátainknak belőle, mi okosan befektetnénk.

A Prah két szereplőjével, egy házaspárral megtörténik az, amiről a legtöbben csak álmodunk: Öttalálatosuk van a lottón. Álmodozni könnyű, örülni viszont nehéz. Kakaó-Prahos dobozba dugják az öttalálatos szelvényt. A félelmetes fecni felszakítja bennük a mérgező múltat. A házaspár nem tud mit kezdeni az ölébe hullott lehetőséggel: hisz már nem vásárolhatják vissza az elmúlt éveket, és már nem válthatják meg a közös jövőjüket sem.

„2000-ben a párommal vonaton utaztunk Marosvásárhelyre. A tízórás út közben valahogy felmerült, hogy mit csinálnánk, ha ötösünk lenne. A végére annyira elszontyolodtunk, hogy azt gondoltam, ezt megírom. Öt évig tartott. Kezdetben egy buszmegálló volt a helyszín legalább huszonöt szereplővel. Aztán egyre fogytak a szereplők, végül maradt egy konyha meg egy negyvenes házaspár. Nyertek hatszázmilliót. Nem lövöm le a poént!”

Spiró György

Interjú: 

Kezdjük a címmel. Mi az, hogy Prah?

Nyári Oszkár: Azt jelenti, por. Szerb-horvát nyelven van, és még a szocialista időkből maradt ránk. Akkoriban sokan jártak át Jugoszláviába, hogy olyan „jugó cuccokat” hozzanak át, amiket nálunk nem lehetett kapni. Ilyen volt a fémdobozban kapható „Kakao prah”, azaz a kakaópor. Akkoriban sok ilyen holmi volt: orosz pezsgő, jugó prah, bolgár tabak…

Endékás csajok… A hetvenes évekről beszélünk. Ma már keveseknek mond bármit is mindez.

Ny. O.: Nem baj. Érdekes, talányos cím, a főszereplő házaspár is felteszi a kérdést, „mi az, hogy prah?”. Aztán beérik azzal, hogy a doboz épp jó lesz arra, hogy a telitalálatos lottószelvényt abba rejtsék.

Kik ők?

Nyári Szilvia: Egy átlagos házaspár, pont, mint mi: Oszi és én. És ami érdekes, ők is éppen húsz éve házasok, mi is ennyi ideje élünk együtt. A Ratkó-korszakban születettek gyerekeiről van szó, azokról, akik mára középkorúak lettek.

Spiró György hosszú szerzői instrukcióiból csak egy-két sort olvasok fel: „Középkorú Nő házi ruhában krumplit pucol a konyhaasztalnál, a megpucolt krumplit vízzel teli lábosba dobálja. Jön Középkorú Férfi jobbról, a kert felől, kezében szatyor.” Már ezek alapján is látjuk magunk előtt a meglehetős szegénységben élő, kopott házaspárt. Otthonka, mackónadrág, viaszosvászon stb. Ismerjük, tudjuk, már unjuk is. A ti előadásotokban mást látunk: rajzolt, kétdimenziósnak tűnő tér (de nem az), rajzolt, kétdimenziósnak látszó alakok (de nem azok) – és rögtön kinyílik az ember szeme, érdekelni kezdi az, amit ismerni vél.

Ny. Sz.: Talán már két éve, hogy a rendező, Tóth Géza figyelmünkbe ajánlotta ezt a darabot. Sőt, kapacitált bennünket, hogy csináljuk meg, nekünk való. De én akkor nem mertem ebbe belevágni. Sokat voltunk már egy színpadon Oszival, de ilyen intenzív, összezárt közös munkában még nem vettünk részt, és igen, attól féltem, szétmarjuk, kicsináljuk egymást.

A kockázat, ha jól értem, az volt, hogy miközben hitelesen ábrázoljátok egy középkorú férj és feleség tökrement házasságát, közben akár tönkremehet saját házasságotok.

Ny. Sz.: Valahogy így. Tóth Géza azért olykor-olykor visszahozta a témát, és egy év múltán megtettük az első lépést: megcsináltuk a Prah felolvasószínházi változatát - és megjött a kedvünk. Most jutunk el oda, amit felvetettél: a stilizált közeghez és a stilizált játékmódhoz. Felolvasószínházat mindig a semmiből kell létrehozni, ami inspirálja az ember fantáziáját. Somogyi Zoltán képzőművész barátunk „megrajzolt” bennünket.

Ez mit jelent?

Ny. O.: Azt javasoltam, hogy a Ráday utcai pici próbatermünkben krétával rajzoljuk meg a fekete falra a játékteret. Zolinak ez elég volt: gyermeki fantáziával, játékos kedvvel létrehozott egy teret, persze már papírból, ami bármikor és bárhol megtalálható, s akkor már az embereket is „megrajzoltuk”, akik szintén bárhol és bármikor élhetnek-élhettek. Hiszen a Prah középponti problémája egy toposz, aminek motívuma végigkíséri a kultúrtörténetet. Gondolhatunk számtalan mesére, vagy akár a görög drámatörténetre is. Ott van például az Alkésztisz: a házaspárhoz beállít egy isten, ott Apollón, nálunk Fortuna, és ajándékot hoz. Nem is akármilyet: ott a haláltól való menekülést, itt a lottófőnyereményt. Első pillantásra ez jó, sőt nagyszerű. De újra kell gondolni az életet: mit kezdjünk a ránkszakadt szerencsével? Hogyan fogunk élni és hogyan éltünk eddig? A húsz éve egymás mellett létező két ember beszélgetni kezd. Önmagáról és a másikról.

Márpedig az ilyen helyzet kockázatos.

Ny. O.: Mert egyszercsak fontossá válik ez a kapcsolat. Mindenről őszintén beszélve, szinte kiszakadva az űrbe, a lényegről lehet beszélni. Ezt a térből-időből kiszakadást segítette meg a felolvasószínházi kényszer. Semmink sincs és minden mi vagyunk. Végülis így fókuszál két hősére Spiró. Ha csak rájuk figyelünk, és közben menthetetlenül saját kapcsolatunkra, akkor sok minden kiderül. Ez benne a kockázat is, de én ettől nem félek. Két évvel ezelőtt is belevágtam volna, de tudtam, jobb, ha Szilvi érzékenységére, óvatosságára, finomságára bízom az ilyesmit. Így lett belőle két év, de célba értünk.

Ny. Sz.: Csak, hogy érthető legyen: nem a színész énem félt ettől a munkától, hanem a nő, aki most minden korábbinál nagyobb munkába kezd a férjével. Ahogy megszerettem, úgy nőtt a bátorságom. Szép lassan kóstolgattuk, és egyre jobban ízlett. Fontos volt, hogy két nagyszerű zenész, Szirtes Edina Mókus és Rozs Tamás is bekapcsolódott a munkába, azonnal ráéreztek, mit szeretnénk, sőt bennünket is, egymást is megihletve újabb rétegeit bontották ki a látszólag kisrealista darabnak. A felolvasószínházból merített bátorság elhozta az „igazi” próbákat, azok pedig beköltöztek az életünkbe. A szöveget együtt tanultuk nyáron a tengernél. Napsütés, napágy, szőlő… egyre több pozitív élmény kötődött hozzá, lépcsőről lépcsőre léptünk egyre közelebb az „igazi” próbák felé. Azok igazolták a kezdeti félelmemet, mert azt nem lehetett megúszni, hogy feltegyük az élet fontos kérdéseit. De a kapcsolatunk nem a szétesés, hanem a megerősödés felé mozdult el közben. Ehhez kellett ez a két év. Azt gondoltam, ismerem a darabot, és azt kellett észrevennem, hogy újabb és újabb rétegeket tép fel bennem, egyre több a párhuzam a darabbéli pár és a mi életünk között. Fájdalmasan jóleső élmények értek bennünket.

Tapintatlan a kérdés, de nem tudom nem feltenni: jobb vagy rosszabb lett az életetek ettől a próbafolyamattól?

Ny. Sz.: Biztos, hogy jobb, pedig végülis nem féltünk bántani egymást és magunkat. A darabbéli pár a lottónyeremény miatt, mi a próbák miatt beszélgetni „kényszerültünk” egymással. És ha jó az előadás, ez történhet a nézőkkel is. Ha az emberek mernek szembenézni önmagukkal és másokkal, az csak jóra vezethet, még ha fájdalmakkal jár is. Spiró két hőse arra jut, hogy felgyújtja az öttalálatos szelvényt, és elveszíti a nyereményt. De mi ez a veszteség ahhoz képest, hogy ez a két ember, akik időtlen idők óta nem beszéltek egymással, újra komolyan veszik az életet. A magukét, a másikét, kettőjükét. Bántották egymást, belemartak egymás szívébe, de ezután már csak jobb lehet nekik egy tiszta, őszinte, igazán emberi helyzetben.

Ny. O.: Nincs ember, aki egy nyerő szelvényt eléget. De ez a végtelenül átlagos páros azzal, hogy minden lehetséges történést, ami történhet velük a nyeremény átvétele után, lejátszik előre, eljut oda, hogy az összes húsz év alatt szőnyeg alá söpört probléma felszínre kerül, és olyan kritikus tömeg keletkezik, ami lángra lobbantja a szelvényt.

Az történik, amit egyetlen nyeremény sem adhat meg: két ember önmagát meghaladva megtisztul.

Ny. O.: Mert nagyon jó a darab. És ahogy játékosan adogattuk egymásnak a mondatokat, ahogyan a labdát dobáltuk egymásnak a tengerben, úgy mutatta fel egy-egy mondat újabb meg újabb rétegét. A nyaralásnak nem fárasztó munka-része, hanem ajándéka volt ez a találkozás a szöveggel.

Ny. Sz.: Szeretem azt a beszédmódot, ahogyan ezek az emberek megszólalnak. Talán azért is, mert ebben az elemelt közegben az ember ösztönösen másként mondja a látszólag ismert fordulatokat. Újratanulom azokat a szavakat, amiket ismertem már.

Ny. O.: De együtt tanultuk, mert együtt mentünk végig egy úton, amit megkönnyített az, hogy már ismerjük egymást.

Ny. Sz.: Ezen az úton éppen az derült ki, hogy nem eléggé ismerjük egymást. Pont abban segített a Prah, hogy egymást újra megismerjük.

Ny. O.: Az igaz, és ezt még Szilvinek sem mondtam eddig, hogy újra és újra rácsodálkoztam, milyen pontosan és érvényesen hangzik el tőle egy-egy mondat, egyszerűen rácsodálkoztam a színészetére.

Ny. Sz.: Két éven át hordoztunk magunkkal egy anyagot, aztán próbáltunk is, úgymond dolgoztunk, és közben örültünk egymásnak. A „prah” jelentését kérdezted a beszélgetés elején. Nekünk ezt az örömöt jelenti immár ez a szó.

B. L.