Kiss István, a kaposvári színház kelléktárvezetője barátaihoz, egykori kollegáihoz és a nézőkhöz fogalmazott meg felhívást.
„A körülmények ma mások. Ráléptünk az újjáépítés ösvényeire."
(Marat halála)
Drága BARÁTAIM! Egykori, és maradék CSIKYSEK!
Vágyott, és SZERETETT NÉZŐINK!
Mind, akikkel már egy ideje nem találkoztunk.
Engedjétek meg, hogy a már majdnem teljesen kipakolt kelléktárunkból üzenjek nektek, szóljak hozzátok. Lassan jönnek a szavak, mert a jobb kezemmel szoktam írni, s a könnyeimet is törölgetni. De ahogy a legelső darabomban, az Öngyilkosban mondották vala Koltainak: „Sírjon csak, sírjon, Podszekányikov polgártárs!” Az élet, nagyszerű. Nemde?
Bár mostanság egyre kevesebbet alszom, mégis azt kell mondjam: Van egy álmom. És ez nem csak az én álmom, hanem a színház épületé is. Az épületé, amely alkotó helyet adott nekünk, s benne a megporosodott Csiky szellemiségé. Álmomban meghallottam, ahogy suttognak felém az ódon, valaha szebb napokat látott, mára már igencsak leharcolt falak. De mivel mindenki nem értheti a falak beszédét, a többiek nevében is, magamra vállaltam a könnyű terhet, hogy SZERETETTEL meghívjam a felújítási munkák előtti záró ünnepségünkre mindazokat, akiknek valaha köze volt ehhez a csapathoz.
Akik nézték őket, s azokat is, akiket időközben, akarva, akaratlanul elsodort tőlünk a forgó szél, durva, kíméletlen fuvallata.
Nem áltatom magam, nem képzelem csodatévő mágusnak se.
Nem hiszem, hogy a szakadékká süllyedt árkot, az én segítségemmel tudnánk színültig tölteni.
De hogy McMurphyt idézzem: „Én megpróbáltam, legalább megpróbáltam, az Istenit.”
Mert ha az emberfia, (még ha csak kellékes is,) álmodik egy nagyot, csak akkor tudja valóra váltani, ha tesz is érte. Én most bátran, vakmerően teszek. Tehát, nincs más hátra, mint hogy SZERETETTEL MEGHIVJAK MINDENKIT, (s ezalatt természetesen mindenkit értek,) aki él, és mozog még, akiknek bármi köze volt ehhez a műhelyhez. Kérlek titeket, mint anyját a gyermek, erőltessük meg magunkat, s dobjuk sutba egy órácskára viselt dolgainkat. Mutassuk meg, hogy lakozik bennünk megbocsátó szeretet. Nézzünk bátran egymás szemébe, hiszen mindannyian embernek születtünk. Higgyétek meg nekem, a megbocsájtás, nem ördögtől való. Tanítható, tanulható, és hát hasznára válik az emberiségnek, drága gyerekeim. Ha giccses, dobjátok rám az első leomló követ. Állni fogom a sarat. De mégis azt szeretném, én, Kisspista, a falak, s a barátaim nevében is, hogy 2016. NOVEMBER 12-én, 13 óra körül, gyűljünk össze a Csiky művészbejárójánál. Ha süt a nap, beállhatunk a sokat látott vérbükk árnyékába. Vetkezzük le sérelmeinket, félelmeinket, s ki, ki vérmérséklete szerint, fogja meg a mellette álló kezét, hogy végtére is, egyszer körbeölelhessük szerelmünket, a színházat.
Tudom, tudom. Anyám, könnyebb álmot ígért. De kérve kérlek benneteket, ha valaha jól dolgoztam a kezetek alá, most ne hagyjatok cserben!
GYERTEK. SOKAN.
Mert ha még emlékeztek, tudjátok, hogy nagy volt ez a színház.
Sok barátságos kéz kell az átöleléséhez!
ISTEN ÁLDJA MAGUKAT!
Kiss István
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.