"Nem azt mondom, amit kellene" - Villáminterjú Hüse Csabával

Essexet, a királynő kegyencét játssza Bereményi Géza Shakespeare királynője c. darabjában Hüse Csaba Kaposváron. A színészt Bérczes László kérdezte.

Essexet, a királynő kegyencét játszod Bereményi Géza darabjában…

Most az előadást kellene ajánlanom, ugye?

Inkább csak beszélgetni a szerepről, a darabról, a néző számára érdekes műhelymunkáról.

Velem azért nehéz, mert ismerem magamat: türelmetlen, elégedetlen, mindennel, de főleg önmagammal szemben nagyon kritikus vagyok. Nem azt mondom, amit kellene, szóval nem vagyok jó politikus.

Fotók: Memlaur Imre

Essex jó politikus?

Nem. Hogy a valóságban milyen volt, nem tudhatom. De az írott műben szereplő Essexet az ösztönei és az indulatai vezérlik.

Mennyiben érvényes ez rád?

Abszolút. Az ösztönök legyőzik a józan észt.

Az elmúlt néhány évben megismert és megszeretett a kaposvári közönség. Szerintem azt gondolják, amit bárki gondolhat, aki találkozik veled: visszafogott, nyugodt, racionális ember, intellektuális színész.

Alapjáraton igen. De amikor kényes helyzetbe kerülök, az ösztönök átveszik az uralmat.

Akkor ez a szerep pofoncsapott.

Én annyit látok, hogy megtalálom magamban azokat a kapaszkodókat, amik segítenek abban, hogy becsülettel elvégezzem a dolgomat, és hittel lépjek a színpadra.

Ösztönök és indulatok. Nem is olyan rég Hippolytot játszottad ugyanezen a színpadon. Hűvös, kimért, érzelmeit tökéletesen elfojtó lakáj vagy az egyik napon, indulatainak kiszolgáltatott vadorzó a másikon.

Ez a jó a színházban. Nem a színészi ügyeskedésről beszélek, nem arról, hogy mindenféle eszközökkel mindenféle karaktert ábrázolni tudunk – noha ez igaz -, hanem hogy sokféle, egymásnak akár ellentmondó színeket fedezhetünk fel önmagunkban. Mert Hippolyt is én vagyok és Essex is. Természetesen van egy gének által meghatározott személyiségünk, de ez az én esetemben nagyon variábilis. Ez az életben nem mindig jó, de a színpadon igen.

Csakhogy részben a gének miatt, részben igazságtalan leegyszerűsítés miatt hajlamosak vagyunk beskatulyázni az embereket. Téged is beraktak a remekül éneklő, zenés előadásokra alkalmas, komikus színész skatulyájába. Kaposvárott azonban kiléptél, kiléphettél ebből a skatulyából, és ennek legfrissebb bizonyítéka éppen Essex szerepe.

Érzékeny vagyok, sokfelé jól működnek a receptoraim, és az nagyszerű, amikor egy munkában hagyják, sőt segítik, hogy ez az érzékenység működjön. Ilyen volt például tavaly a Figaro-előadás, és nagy öröm, hogy azt tovább játszhatjuk. Azért is említem ezt, mert Grófként ott is egy dúvadat kellett játszanom, de mennyire más színei lehettek, mint most ennek az Essexnek. Dúvad is sokféle van, ezek szerint.

 Hippolyt és Király beszéde, Luxemburg grófja és Rükverc, Figaro és Essex… Hogyan éled ezt meg? „Végre észrevették, amit én már rég tudok!” vagy te is rácsodálkozol magadra?

Az utóbbi történik. Persze vágytam rá, hogy ne csak „táncos-komikusnak” kezeljenek, de hogy magamat jobbanmegismerjem, ahhoz kellettek ezek a szerepek. És ezt Kaposvárnak köszönhetem.

És még te mondod, hogy nem vagy jó politikus!

Komolyan gondolom, amit mondok. Amikor az utolsó időkben az egri színházban kaptam már fajsúlyos prózai szerepeket is, az egyik barátom megkérdezte, „miért nem elég neked a zenés?”. Ez akkor rosszul esett. Itt, Kaposvárott megélhetem azt, hogy a barátomnak nem volt igaza, és ezt azoknak a rendezőknek köszönhetem, akik bíztak itt bennem. Ez akkor is így van, ha közben tudom, hogy Essex szerepét eredetileg másnak szánták.

Akárhogyan is történt, megtalált ez a szerep. Azt már tisztáztuk, hogy Essex szenvedélyes, ösztönök által vezérelt ember. Talán éppen ezt szereti benne a királynő, de ugyanezért kell kivégeztetnie is. Milyen ez a viszony I. Erzsébet és Essex között?

Ellentmondásos. És akkor még finoman fogalmaztam. Ez a szerep legnagyobb dilemmája: vannak jelenetek, amik Essexet szerelmesnek mutatják, máskor meg úgy tűnik, számításból öleli a királynőt. Ezzel az ellentmondással küszködök.

Erzsébet nagyon idős. Hamvas, lángoló szerelem vele nehezen elképzelhető. Ugyanakkor kivételes személyiség, hatalmas formátum, aki lenyűgözi az embert.

Ha már ezt a szót használod, az valóban lenyűgöző, ahogyan Udvaros Dorottya próbál. Figyelemmel, kíváncsisággal, alázattal – de minden tisztázatlan dologra rákérdez, mégpedig nem akadékoskodásból, hanem mert csak azt tudja hitelesen megvalósítani a színész, amit ért. Vannak persze nehezen érthető helyzetei az életnek, s ezáltal a színháznak is: Erzsébet és Essex viszonya ilyen.

Essex sehol nincs otthon: vágyik a csatatérre, de vágyik a királynő melletti helyre is, sőt a Globe Színházban is ő szeretné megmondani a tutit – és mindenhol idegen.

Mert nem tudott felnőni. A királynő beszél is arról, hogy még csecsemőként kinézte magának azt a formás gyereket, hogy aztán szeretőjének nevelje. „Ez határozta meg szegény Robertem sorsát.” Ezt mondja Erzsébet, és talán ez a kulcs Essex személyiségéhez. Hadvezérként is, szerelmes férfiként is gyerek maradt. Ezt használja ki Erzsébet: szigorúan „rászól a gyerekre”, és a nagy hadvezér, aki Spanyolországot is legyőzte, összezuhan, és kisgyerekként pityereg. Képtelen szélsőségek közt mozog, akárcsak egy gyerek, aki az egyik pillanatban sír, a következőben pedig kacag. Érzelmileg is, anyagilag is a királynő kiszolgáltatottja. És áldozata. Ez a sokak által irigyelt férfi, győztes hadvezér, a királynő kegyence valójában nyomorult szerencsétlen. És meghal, mielőtt felnőhetne.

Kérdezett: Bérczes László

Fotók: Memlaur Imre