Az idő repül, nem a nikkelszamovár

Lehet-e jó egy unalmas előadás? Bár Török Ákos (7óra7) és Marik Noémi (Vasárnapi Hírek) kritikája szerint is a Három nővér egyik fontos ismérve az unalom, végkövetkeztetésük mégis eltér.

„Emberek élnek egy vidéki kisvárosban, elvágyódnak és rothadnak. Sem nem elégikus szépséggel, sem nem brutális drámaisággal, élnek a meghalás felé. Nyomtalanul. És ezt pontosan tudják. (…) ahhoz, hogy ez a nem történés egy fikarcnyit is érdekeljen minket, rá kell jöjjünk, hogy mi vagyunk ezek a kisvárosi elvágyódók. Még akkor is, ha Budapesten élünk, és nem vágyódunk sehová. Az Örkény Három nővére ezt pontosan tudja, azonban az előadás azt is bebizonyítja, hogy önmagában ez nem elég” – írja Török Ákos.

Három nővér - Tenki Réka, Takács Nóra Diána, Zsigmond Emőke (fotó: Mészáros Csaba)

Annak ellenére sem elég – folytatja gondolatmenetét -, hogy „most sem csalatkozunk benne: az Örkény színészei mindent tudnak, amit egy színésznek tudnia kell, ahogy az is bebizonyosodik, hogy a frissen szerződtetett fiatalokat sem habokra hívták.”

(A címszerepekben Takács Nóra Diánát, Tenki Rékát és Zsigmond Emőkét láthatja a közönség.)

Véleménye szerint a Három nővér „izgalmas és érzékeny gondolatokat fogalmaz meg az élet és a színház értelméről és értelmetlenségéről, de mégis távol marad tőlünk. Nem nagyon ad energiát ahhoz, hogy rezonáljunk rá, csak értjük, hogy rólunk van szó. Iróniával és hangsúlyos pillanatokkal tördelt unalma így prózai unalom marad. Ahogy nagyobbrészt a két és féldimenziós alakokat nem egészítjük ki önmagunkkal, úgy az előadás maga is féldimenziónyi hiánnyal zárul.”

Három nővér - Mácsai Pál, Zsigmond Emőke  (fotó: Mészáros Csaba)

Marik Noémi is azzal kezdi kritikáját, hogy „még soha nem tűntek ennyire unalmasnak, kisszerűnek ezek a Moszkvába vágyódók. Talán az újrafordításnak (Stuber Andrea) is köszönhető, amely az eredetihez jóval hűebben sokkal nyersebb, hétköznapibb, s tudatosan megfosztja a szöveget minden líraiságtól, játékosságtól. Emiatt aztán kifejezetten vágyik az ember Kosztolányi költőibb változatára. Aztán a második részre fordul a kocka. Összeáll a kép, s megértjük, kell ez az unalom, hogy aztán ebből a semmiből az idő vetületében fájdalmas portrék születhessenek. A résztvevőkön pedig még mosolyogni is tudjunk.”

Elemzésében az idő érzékeltetését tartja az előadás fő erényének: „Mikor az ember már kezdi úgy érezni, a remek alakítások ellenére magára az előadásra is rátelepszik az unalom, az idő egyszer csak megemeli ez unalomba fúlt életeket, súlyt és tétet ad nekik. A második részben voltaképp már izgalmas az idő s enyészet grafikonjában látni ezeket az életeket, bármennyire kisszerűek is. A Bagossy László rendezte Három nővér szép előadás, olyan, amelyiknek íve van, és amelyben új hangok, színek sejlenek fel Csehov művében.”