„Anyu az abszolút példakép!” - Náray Teri 100.

100 évvel ezelőtt született Náray Teri.  Lányai, Egri Kati és Egri Márta meséltek róla.

A színházművészettel foglalkozó lexikonok elsősorban epizód és karakterszerepeit tartják fontosnak. A róla szóló bekezdéseket olvasva, szerepeinek számát tanulmányozva egy teljes művészi pálya képe is körvonalazódhatna. A tényszerű adatok azonban egy alázatos színésznő, egy a férje kedvéért sikereit is feláldozó feleség és egy csodálatos édesanya alakját rejtik.

Mi az első élményük az édesanyjukkal, mint színésznővel kapcsolatban?

Egri Márta: Nagyjából öt éves lehettem, amikor a Jókai Színházban láttam őt a Fenn az ernyő, nincsen kas! című előadásban. Arra emlékszem, hogy keskeny derekú, sárga ruhát viselt kalappal és csodálatosan nézett ki. Ha erre az élményre gondolok, mindig édesanyánk szépsége jut az eszembe, egész kislányként az ragadott meg benne, hogy milyen gyönyörű az anyukám.

Egri Kati: Rostand Sasfiókjában, ahol Somogyvári Rudolf volt a címszereplő, édesanyánk Mária Lujzát játszotta. Kislányként természetesen szerelmes voltam Somogyváriba, mert eszméletlenül jóképű férfi volt, de elsősorban az hatott rám, hogy ennek a szép férfinak az én anyukám játssza az édesanyját. Pontosan úgy emlékszem rá egyébként ebből az időszakból, ahogyan Márta: anyu hihetetlenül dekoratív, gyönyörű nő volt.

Egri Márta: Amellett, hogy milyen szép volt, egész kisgyerekként biztosan az is megfogott bennünket, hogy anyaszerepekben láttuk őt. Ahogyan Kati A Sasfiókra, én Viktor Rozov Felnőnek a gyerekek című darabjára emlékszem, ahol Bodrogi Gyula játszotta a fiát a József Attila Színházban. Ahhoz képest, hogy hány évesen szültek akkoriban a nők, mi viszonylag későn születtünk. Amikor én születtem, anyu 34 éves volt, Katit pedig 37 évesen hozta a világra, így abban az időszakban, mikor elkezdtük nézni őt a színházban, körülbelül 40 éves lehetett. De az biztos, hogy nekünk volt a legszebb édesanyánk a színpadon…

Egri Kati: …is!

Az első élményeken túl, Náray Teri mely szerepeire gondolnak még vissza szívesen?

Egri Kati: Remek volt, mint Lina az Olympiában. Ez a szerep egyébként teljes mértékben családi hagyománnyá vált, mivel Márta is játszotta már azóta, én pedig most játszom. De anyu szenzációs volt a Bunburyben is Lady Bracknellként. Ezt a szerepét viszont kifejezetten nem szerette. Annak ellenére, hogy egy isteni karakterszerep, úgy érezte, túl kemény benne, azt gondolta, valahogy nem sikerült neki, ami szerintem persze nem volt igaz. Volt olyan szerepe, amiben össze se tudom számolni, hányszor néztük meg. Ahogyan az Imádok férjhez menni című darabban elmagyarázta, mit kell csinálnia egy lánynak, hogy elég piros legyen a szája, azt soha nem tudtam megunni. Huszonötször biztosan láttam. A József Attila Színházas időszak végén volt még egy Berkesi regényből készült darab, amire jó visszagondolni. Meghívták Csákányi Lászlót vendégként a főszerepre, anyu pedig a lengyel származású házvezetőnőjét játszotta, tüneményes volt benne, mindenki imádta, a kritikák is nagyon dicsérték. Aztán a következő évben elküldték nyugdíjba!

Egri Márta: Most, hogy ezekről a szerepeiről beszélünk, egyre inkább az fogalmazódik meg bennem, neki nem voltak olyan „nagy alakításai”, amiket a szó klasszikus értelmében így jegyeztek volna. Ő elsősorban feleségeket, meg anyákat játszott, fiatalon a szép nőt látták benne a rendezők, aztán a József Attila Színházban váltott át a karakterszerepekre, nem mellesleg azért, mert kiderült róla, hogy kivételesen jó humora van.

Mi hiányzott vajon ezekhez a „nagy alakításokhoz”?

Egri Márta: Talán úgy gondolták a rendezők és az igazgatók, hogy ő nem egy főszereplő alkat. Fiatal színésznőként annak ellenére, hogy gyönyörű volt, nem volt egy díva típus. Nem sztár akart lenni, hanem jó színésznő. Ugyanakkor az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy édesanyánk magánélete, illetve egész pontosan az, ahogyan a magánéletét élte, szintén nem a megszokott formája annak, ami általában jellemző volt a színésznőkre. Anyu nem úgy volt színésznő, hogy számára a színpad lett volna mindenek felett a legfontosabb, neki a család, azaz apu és mi voltunk az elsők. Azt gondolom, nem véletlen az sem, hogy a nyugdíjazása után egy időre otthagyta a színpadot és nem játszott színházban. Hívták a rádióba, rengeteget szinkronizált, de nem lépett fel. Ami aztán néhány évvel később következett, amikor a Pesti Színházban játszott az Eredeti helyszín című Csurka darabban, aztán amikor elment a Radnóti Színpadra, azt már az újrafelfedezésének nevezném. De ezt megelőzően volt jó pár év, amikor nem szerepelt színpadon.

Amikor az imént a nyugdíjazást említették, úgy tűnt, ez talán egy fájó pont.

Egri Márta: Amikor 1973-ban anyut nyugdíjazták, utána kapott egy szívinfarktust. Mind a nyugdíjazás, mind a betegség nagyon megviselte őt, és számomra teljesen egyértelmű, hogy a két dolog között közvetlen kapcsolat van. Anyu nagyon jól érezte magát a József Attila Színházban, ahol nem mellesleg alapító tag volt. Ezért betegedett bele abba és jelentett neki őrült nagy megrázkódtatást, ahogyan nyugdíjba küldték. Minderre volt természetesen ésszerű magyarázat. Berényi Gábor, a színház igazgatója fel akarta hozni a feleségét, Hegedűs Ágnest Szolnokról a József Attila Színházba, ehhez azonban az édesanyámat, aki egykorú volt vele, el kellett küldeni nyugdíjba. Ennyi a történet.

      (Bodrogi Gyulával a Felnőnek a gyerekek című darabban)

Egri Kati: Azért azt is mondjuk el, hogy később Berényi Gábor is belátta, ez nem volt szerencsés döntés. Ráadásul szegény Hegedűs Ágnes egy percet sem tudott játszani a József Attila Színházban, mert megbetegedett és a következő évadban meghalt. Abban az időben a színházakban nagyon szigorú státuszrendszer volt, és Berényi Gábor csak úgy tudta megoldani az akkori keretek között ezt a helyzetet, ha anyut elküldi nyugdíjba, egyszerűen azért, mert nem volt több státusz, ami meg volt, az kellett a feleségének. Ő nem úgy gondolta, hogy anyunak nem ad több szerepet, azt mondta neki, játszhat majd, de el kell, hogy menjen nyugdíjba.

Egri Márta: És anyunak ez pont elég volt! Azt hiszem, egy ilyen helyzet senkit nem érintene jól. Ő kapott egy szívinfarktust.

Egri Kati: Szinte biztos vagyok abban, hogy később Berényi Gábor - aki egyébként tényleg remek színházi ember volt – a szó pozitív értelmében nálam próbálta kompenzálni ezt az ügyet, amikor még szolnoki színésznő koromban ajánlott nekem szerepeket a Játékszínbe. Azt hiszem, ő akkor már pontosan értette és nagyon sajnálta, ami anyuval történt.

Egri Márta: Elfogadom. De ezzel kapcsolatban mégiscsak az a fontos, hogy az édesanyánk akkor ebbe konkrétan belebetegedett!

Mindamellett, hogy a család volt számára az első, mit jelentett a hivatás, a színészet Náray Teri életében?

Egri Márta: Szemérmes típus volt. Nem kilincselt, egyáltalán nem volt erőszakos. Soha nem jelentkezett szerepekért, és soha nem adott vissza egyetlen szerepet sem. Anyu a szó legnemesebb értelmében alázatos színésznő volt.

Egri Kati: Az édesanyánk pályáját nem lehet az édesapánk, Egri István nélkül értelmezni. És még mielőtt bárki félreértené, nem azért, mert apu annyit segített volna neki. Sőt! Édesapánkkal nem volt túl könnyű dolog együtt élni, ráadásul nagyon sokat harcoltak egymással amiatt, hogy anyu színpadon maradhasson. Apu konkrétan azt szerette volna, ha anyu abbahagyja a színészetet, és a klasszikus felállás szerint családanyaként éli az életét. Úgyhogy anyunak éppen elég energiába került fenntartania magát a pályán. A mi édesapánk nem az a típus volt, mint mondjuk, Bajor Gizi orvosprofesszor férje, aki a tenyerén hordozta a színésznő feleségét.

Egri Márta: Anyu nagyon szerette a hivatását, ezért valószínűleg nem lehetett neki olyan könnyű az a lemondás, amit édesapánk követelt tőle, hozzátéve, bármiről kellett is lemondania a színészet terén, ezt soha nem éreztette velünk, mert csodálatos édesanya volt!

Talán ez is volt az oka annak, hogy nem sokat dolgoztak együtt. De mit gondoltak egymás tehetségéről? Mennyire ismerték el egymás művészetét?

Egri Márta: Annak ellenére, hogy anyuval kapcsolatban apu férfiúi énje felülkerekedett a művészi és szakmai szempontokon, jó színésznőnek tartotta őt. Sőt, ahogyan anyu érett, egyre jobb színésznőnek gondolta. Erről több levél is tanúskodik, amiket apu írt anyunak a premierjei alkalmából. Mindig nagyon szépen, elismerően nyilatkozik, azt írja: „Egyre jobb leszel!”

Egri Kati: Anyu nagyra értékelte édesapánk munkáját, a színészetét és a rendezéseit egyaránt. Tökéletesen tisztában volt azzal, kihez ment feleségül, hogy milyen tehetséges ember a férje. Maximálisan támogatta őt akkor is, amikor apu szakmailag problémás helyzetekbe került, olyan helyzetekbe, amiket egyébként a legkevésbé sem érdemelt volna.

Egri István és Náray Teri

Egri Márta: De tényleg nagyon keveset dolgoztak együtt. Az első közös munkájuk a Vígszínházban, még a háború előtt William Saroyan Így múlik el az életünk című darabja volt, amit édesapánk rendezett. Természetesen nem láthattuk ezt az előadást, de van róla egy fotó, amin anyu fekete ruhában és kalapban áll. Az elmesélésükből tudom, hogy anyu Zdenek Fibich Poem című zenéjére jött be a színpadra. Ismerem a zenét, tudom, miről szól a darab, el tudom képzelni, ahogyan az édesapám ezzel a zenével, abban a bizonyos ruhában behozta az édesanyámat a Vígszínház színpadára. Nem lehetett semmi!

Egri Kati: Aztán játszott még anyu édesapánk Olympia rendezésében és sokkal később, már a József Attila Színházban az Egy kis bécsi kávéház című darabban, ahol egyébként annak ellenére, hogy anyu negyvenvalahány éves volt, apu egy szép nagymama szerepet osztott rá. Úgy emlékszem, nem ez volt a színház legnyugodtabb próbaidőszaka. Azóta jómagam is többször tapasztaltam a pályán, ha összetartozó emberek dolgoznak így együtt, az általában feszültséggel jár. Nem könnyű ezeket a helyzeteket intelligens módon megoldani.

Egri Márta: Ezt a néhány darabot leszámítva, azt hiszem, nem igazán akarták ők az ilyen helyzeteket forszírozni.

A színésznőkkel kapcsolatban, főleg akkor, ha az Önök családjáéhoz hasonló életet élnek, örök kérdés: hogyan tudják a hétköznapok szintjén összeegyeztetni a magánéletet a színpaddal? Az édesanyjuk hogyan oldotta meg mindezt?

Egri Márta: Megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogyan csinálta. De az biztos, hogy úgy vezette a háztartást, úgy próbált napközben, aztán játszott este, hogy mind otthon, mind pedig a színházban tökéletesen teljesített. Nem hiszem, hogy bárki is érezte volna a kollégái közül, hogy ő mellesleg egy háztartást vezet és két gyereket nevel, apuról nem is beszélve. Otthon pedig minden nap főtt étel volt az asztalon, amit ő készített, télikabátot, meg ruhát varrt nekünk. Nem tudtunk olyan későn hazajönni, hogy le ne ült volna velünk a konyhában beszélgetni. Ő vitte le a kutyát sétálni, amikor nekünk éppen nem akaródzott. Mindannyiunkra volt energiája és ami talán még ennél is fontosabb, figyelt ránk! Az elő nem fordulhatott, hogy anyu azt éreztette volna velünk, most nincs ideje!

Egri Kati: A családunkban betöltött szerepéhez az is hozzátartozik, hogy anyunak hihetetlen érzéke volt a műszaki dolgokhoz. Három fiútestvére lévén, mindent megtanult. Amellett, hogy milyen gyönyörű, arisztokrata külsejű nő tudott lenni, anyuban mindig megmaradt az orosházi parasztlány praktikussága. Remekül szerelt villanyt, de lényegében bármit, ami otthon elromlott. Apu egy szöget nem ütött be a falba, soha egy villanykörét nem csavart be. Anyu állt a létra tetején és apu alulról instruálta.

Ha valaki csak egy kicsit is ismeri Egri István életét, mondjuk, elolvassa Léner Péter tavaly megjelent könyvét, pontosan tudja, az édesapjuk legfőbb támasza Náray Teri volt. Az édesanyjuk nem keveset adott fel a pályájából azért, hogy ezt a szerepet maradéktalanul betölthesse. Hogyan élte meg a férje elvesztését?

Egri Kati: Apu életének utolsó négy éve a betegsége miatt nagyon kemény időszak volt valamennyiünk életében. Édesapánk meglehetősen szangvinikus ember volt és a betegsége sem tette könnyebbé a természetét, ráadásul még depressziós is lett. Hogy milyen támasza volt anyu apunak, tökéletesen jellemzi az, ahogyan kezelte ezt a helyzetet.

Egri Márta: Végig ő ápolta aput, megszakítás nélkül mellette volt, tökéletesen helytállt, ráadásul lényegében egyedül csinálta végig ezt az időszakot. Mi azért, amennyit tudtunk, segítettünk neki, de nekem akkor még kicsi volt a nagyobbik lányom, Kati pedig Veszprémben volt kezdő színésznő.

Egri Kati: Aztán apu halála után, azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetjük, megtalálta a helyét, új korszak kezdődött az életében. Egyedül volt, de nem gondolom, hogy szenvedett ettől. Próbált, játszott, járt szinkronizálni, találkozott a barátnőivel, vett otthonra egy nagy kötőgépet és kötött. Édesapánk a halálával nagyon komoly űrt hagyott maga után, de valamit fel is szabadított anyuban. A szó jó értelmében véve, élhette a saját életét.

Biztosan gondolkodtak már azon, mit tanultak tőle. Mik azok az igazán meghatározó gesztusok, momentumok, amiket tovább visznek Náray Teriből?

Egri Márta: Anyu az abszolút példakép! Türelem, fegyelmezettség, tartás, odafigyelés a másikra. Rengeteget kaptunk tőle. Nagyon sokszor az eszembe jut, amikor egyszer azt mondta: „Mindig úgy beszélgess, hogy a másik azt érezze, kíváncsi vagy rá! Ne te beszélj, hagyd őt és figyelj rá!” Alapvetően jellemezte őt ez a gondolat.

Egri Kati: Ahogyan az is, „Ha véleményt mondasz valakiről, előbb mindig a jót mond és csak aztán a rosszat!”

Egri Márta: Amikor anya lettem, igyekeztem én is úgy csinálni, ahogyan anyu, hogy a gyerekeim soha ne érezzék azt, nevelem őket. Mert ő pontosan ezt tette, csak terelgetett minket. De azt hiszem, az is irigylésre méltó, ahogyan a családot igazgatta, ahogyan közvetített és elsimította a dolgokat. Az édesapánk elég hirtelen haragú ember volt, de valahogy nála is mindig el tudta érni, amit akart.

Egri Kati: Nagyon precíz volt és valószínűleg ebből következően remekül tudta beosztani az idejét, amire a család és a színház mellett nagy szükség volt. Ezt sajnos nem sikerült megtanulnom tőle, nagyon hadilábon állok az idő beosztásával.

Egri Márta: És azt se felejtsük el, hogy az egyértelműen anyu döntésén múlt, amikor 1956-ban végül is nem hagytuk el az országot! Azt hiszem, ez a pillanat az egész további életünket alapjaiban meghatározta.

Egri Kati: Igen, apu disszidálni akart. Ehhez azért tudni kell azt is, hogy édesapánk miután hazajött Auschwitzból, az ötvenes évek elején nem lépett be a pártba. Többek között ebből kifolyólag sok olyan helyzet volt az életében, amikor várhatta a fekete autót. Ráadásul 1956-ban a forradalom alatt a társulat megválasztotta őt a Petőfi Színház igazgatójának. Elég az hozzá, hogy a forradalom leverését követően azt gondolták, jobb, ha elhagyjuk az országot. Minden meg volt szervezve, össze voltak a bőröndjeink csomagolva, az autó ott állt a ház előtt, de anyu az utolsó pillanatban visszalépett. Azt mondta, nem teszi ki a kisgyerekeit annak a bizonytalanságnak, amit ilyen zavaros időkben a határátlépés jelenthet. Apu kitűnően beszélt franciául, voltak kapcsolatai külföldön, biztosan kapott volna munkát rendezőként. Anyu azonban nem engedte, hogy nekivágjunk.

Mennyiben van köze a pályaválasztásuknak az édesanyjukhoz?

Egri Márta: A színházzal való kapcsolatom állandó kisgyerek korom óta, de nem akartam mindig színésznő lenni. Általános iskolás koromban a József Attila Színházban volt egy előadás, amiben Bodrogi Gyula a fején egy felmosóronggyal jött be a színpadra és azt mondta, „Jó estét kívánok kedves közönségünk! Most jöttem az északi sarkról, jeget aszaltam.” És akkor úgy érzetem, ha ez a színészet, ha ilyeneket lehet csinálni a színpadon, akkor én színésznő leszek. Aztán ez valahogy elmúlt, jött a gimnázium, akkor már inkább jelmeztervező szerettem volna lenni, nagyon érdekelt a képzőművészet, a grafika, de a színjátszó kör mégis egyértelművé tette számomra, nincs más utam, csak a színpad. Ezt sokkal direktebb hatásnak érzem azzal kapcsolatban, hogy színésznő lettem, mint azt, kik voltak a szüleim. Természetesen a két dolgot nem lehet elválasztani egymástól, de a gimnáziumban kaptam rá igazán a színészet ízére.

Egri Kati: Én soha nem akartam más lenni. Amióta az eszemet tudom, el sem tudtam volna képzelni, hogy ne színésznő legyek. Három éves korom óta az öltözők, a ruhák, a színház szag, ez az egész őrület jelenti az életemet. Persze, hogy része ennek anyu is, hiszen többek között rajta keresztül jutottam el gyerekként ebbe a világba. Sok rúzsa, púdere és szemceruzája bánta!

Ő mit szólt ahhoz, amikor bejelentették, felvételiznek a főiskolára?

Egri Márta: Azt mondta, azt csináljuk, amihez kedvünk van. „Csak legyetek boldog emberek!” Apu volt az, aki mindent megtett azért, hogy eltérítsen bennünket a szándékunktól. Nagyon komolyan harcolt ellene.

Egri Kati: Azért édesanyánk sem volt felhőtlenül boldog az ötlettől, de neki mindig az volt az elve, hogy legyünk önállóak, és azzal foglalkozzunk, ami igazán örömet okoz nekünk. Elég sok konfliktus volt emiatt a szüleink között. Apu egyszerűen kiborult azon, hogy színésznők akarunk lenni.

Egri Márta: Anyuval mindig mindent őszintén meg lehetett beszélni. Amikor már végzett színészek voltunk és elkezdtünk dolgozni, akkor is mindenben segített, nem volt olyan probléma, amivel kapcsolatban ne tudott volna tanácsot adni vagy csak meghallgatott és jól kibeszélhettük magunkból a dolgot. De ha valamit nem mondtunk el neki, azt is azonnal észrevette rajtunk. Anyu előtt nem igazán lehetett titkolni semmit.

Egri Kati: Egy ideig elég komoly problémát okozott mindkettőnknek a szülői örökség. Színész, főleg egy színészpár gyerekének lenni nem könnyű, ha pedig te is színész akarsz lenni, akkor pláne. Borzalmasan zavart a pályám elején, hogy a Nemzeti Színházban, ahol játszottam, állandóan apura hivatkoztak nekem. Nagyon idegesített, hogy engem vajon mikor vesznek már észre? Hol vagyok én ezekben a sztorikban? Anyu pedig egyszerűen elintézte az ügyet azzal: „Csak addig fognak apádra hivatkozni, ameddig nem sikerül maradandóan bizonyítanod, hogy tehetséges vagy és a szüleid nélkül is alkalmas vagy erre a pályára.” És ez így is van! Ha mostanában azt mondják nekem, „Te tisztára olyan vagy, mint a Terike!”, már egyáltalán nem zavar. Sőt.Venczel Verával a Fekete város című filmben

Egri Márta: Olyan furcsa dolog egyébként ez a külső hasonlóság, mert régen Kati hasonlított nagyon apuhoz, én meg anyut formáztam. Mára viszont teljesen eltűnt belőlem az a hasonlóság.

Egri Kati: Pedig a szemem formája és a színe még mindig apué! De az összhatást tekintve tényleg hasonlítok anyuhoz.

És ennek valószínűleg nagyon örülnek azok, akik szerették Náray Terit. Mit gondolnak, mi marad egy 100 éve született színésznő emlékéből az utókornak?

Egri Márta: Azt mindenki tudja, hogy a mi szakmánk a pillanat művészete, de megmarad anyu azoknak az embereknek az emlékeiben, akik látták őt színpadon vagy filmen és azok a pályatársak is emlékezni fognak rá, akik játszottak vele. Mi, a lányai pedig mindig nagyon büszkék leszünk arra, hogy Náray Teri az édesanyánk. Néhány héttel ezelőtt mutattuk be a Jászai Mari Színházban A Sötétben Látó Tündér című előadást, ahol a díszlet részeként anyu egy fiatalkori fotóját használjuk. Gyönyörű a képen. Egy filmsztár. Amikor szerepem szerint Tündéranyámmal beszélgetek, anyu képe van megvilágítva a színpadon. Az ő emlékének ajánlottam az előadást. Ha a gyerekek néha megkérdezik, ki volt az a szép néni a fotón, ebben a kérdésben is anyu emléke él tovább.

Egri Kati: De szerencsére ott vannak a filmek és a tévéjátékok is. A fekete város, amit a bemutató óta folyamatosan játszanak vagy a Dorottya, amiben annyira helyesek voltak az öreglányok. Anyu 21 éve nincs már velünk, de aki szeretné, ma is pontosan emlékezhet rá, ki volt Náray Teri. Mi mindent megteszünk azért, hogy így legyen!

Gyenge Balázs

(Forrás: Tatabányai Jászai Mari Színház, Népház)