Egy bábszínész, aki színész akart lenni, miközben már az volt

Bercsényi Péter egy éve még bábszínházban dolgozott, azóta prózai, zenés, de még kortárs tánc előadásban is szerepel. A váltásról, frusztrációiról és örömeiről mesél.

Bercsényi Péter 2008-ban szerzett bábszínész diplomát a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, majd rögtön utána elszerződött a Budapest Bábszínházhoz, melynek 2015-ig volt tagja. Jelenleg szabadúszó, aki az Orlai Produkciós Iroda előadásaiban csakúgy feltűnik, mint független produkciókban. Elmondja azt is, miért választotta prózát és a zenés színházat a báb helyett, és miért érzi úgy, hogy a színházi szakma még mindig lekezeli a bábszínészetet.

„A mozgatás, az animálás ugyanolyan készség, mint az énekhang, ami képezhető ugyan, de vagy van, vagy nincs az embernek. Nálam hamar kiderült, hogy van érzékem a tárgyak életre keltéséhez, és mivel pont akkor indult bábszínész-szak az egyetemen, jelentkeztem és csont nélkül fel is vettek. A bábban elhivatottságra leltem, csak időközben egyre inkább hatalmába kerített az exhibicionizmus alattomos érzése, hogy nem lenne olyan rossz, hogyha nem csak a tudásomra, hanem rám is több fény vetülne” – meséli Bercsényi Péter a kezdetekről, és utalt arra a pontra is, ami miatt végül elhagyta a Budapest Bábszínházat.

Ez utóbbit bővebben is kifejti: „Egyrészt a becsvágy, másrészt a megszokás hajtott el, kezdtem befásulni, és amikor Alföldi Róbert – ki más? – ezt csípősen meg is jegyezte, annyira fájóan érintett, hogy tudtam, rátapintott a lényegre: mennem kell”.  

Arról is beszél, hogy az egyetemi képzésben a bábozás mellett ugyanúgy tanulnak beszédet és színészi játékot, mint a prózai osztályok azzal a különbséggel, hogy a prózai és a zenés osztályok nem tanulnak bábozni. Ennek ellenére, úgy gondolja, hogy mind a nézők, mind a szakma mintha lekezelné a bábszínészeket: „Sokszor úgy érzem, hogy a bábost B-kategóriás színésznek tartják. Az biztos, hogy kicsit másképp dolgozunk; máshonnan közelítünk meg egy színpadi helyzetet; ha pedig valaki nem kellően nyitott, könnyen úgy értelmezheti, hogy nem értünk a szakmához, ami nem igaz, csak nekünk, bábosoknak a forma az első, azon belül keressük meg az adott jelenet igazságát”.

„A bábnak ez az alsóbbrendűsége, csak gyerekeknek szóló bárgyúsága még a szocializmusból maradt ránk. Viszont attól, hogy valami gyerekeknek szól, még nem kellene ostobának lennie, csak számukra dekódolhatónak, az ő megszerzett ismereteiknek, benyomásaiknak megfelelően. Ettől kezdve miért korlátozódna a gyerekközönségre?” – utal arra, hogy ha nem is megszokott Magyarországon, sok felnőtt előadás  is készül bábokkal.

Bercsényi Péter A tó előadásában (fotó: Csányi Krisztina)

Elmondása szerint vidéken – a professzionálisan működő bábszínházak mellett – még az átlagosnál is rosszabb a helyzet: „A fővárosi prózai színházakban még istenes a helyzet, ellenben vidékkel, ahol a színészek büntetésből játszanak gyerekszínházi- vagy bábelőadásokban. Ráadásul ott nem telik (vagy nem költenek) szakértőkre, így például adott esetben olyanok báboznak vagy rendeznek bábot, akik nem is értenek a műfajhoz”.

Legutóbb Kálmán Eszter rendezésében, A tó című előadásban láthattuk, amelyben egy kortárs táncos, Dányi Viktória a játszótársa. „ Vica egyből felrázta az addigi cammogásunkat Eszterrel: eléggé elmélkedő-gondolkodó, valójában túlagyaló típus vagyok, Eszter pedig olykor nagyon rám tudott lassulni, aztán jött Vica, kérdezett hármat és csinálta – annyira jó motor volt! Nagyon hamar megszületett a hármasunk, amiben nagy szerepe volt a mozgásnak, hogy nem egy állításból, hanem egy érzést kiváltó mozdulatból indult el köztünk a párbeszéd” – mesélte a közös munkáról.

Arról is beszélt A tó kapcsán, hogyan működhet egy történet nélkül előadás: „Lehet, hogy sokan a sztorit várják, szokták is kérdezni, hogy ez most A hattyúk tava színházi, táncos vagy bábos feldolgozása-e. Szerintem egyik sem, közben mindegyik: mindhárom határán billegünk. Nincs követhető sztorija, de én már nem is tudom hány éve élem úgy az életem, hogyha nem értek valamit, akkor azt elkezdem érezni. Ha valamiben, például egy előadásban a prekoncepcióim miatt mást keresek, mint amit találok, akkor megpróbálok az érzékeimre hagyatkozni a befogadásban. Szerintem A tó nem „értős”, hanem pont ilyen „érzős” előadás”.

Bercsényi Péter és Dányi Viktória A tó előadásában (fotó: Csányi Krisztina)

„Ébresztően hatott rám a találkozásunk: rádöbbentett, hogy a mozgás, mellyel színészként nagyon szerettem bánni, mennyire hiányzik most az életemből. Az biztos, hogy táncos már nem leszek, és vannak kételyeim afelől is, hogy a mozgásművészethez egyszer lesz közöm, de nagyon hálás vagyok Eszternek és Vicának, azért, ahogy hozzám álltak és állnak, valamint magának az előadásnak; amennyit vesződtem a saját frusztrációim és korlátaim leküzdésével, pont annyit kaptam is vissza” – vonta meg a közös munka egyenlegét.

Végül egy mondatban összegezte, honnan merre tart: „Nagyon szeretnék bábművész lenni, de jelenleg sajnos nem ad annyi visszaigazolást, mint amennyit a prózai és zenés színpadon kaphatok, a pályám és a szakmai fejlődésem szempontjából pedig nekem most erre van szükségem”.

Az interjút Antal Klaudia készítette és a Jurányi Ház honlapján olvasható teljes terjedelemben.