„Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy amit mi szeretnénk, azt az állam nem támogatja”

Mit csinálnak másképp, mint a producerek általában? Miért szeretnek Alföldivel dolgozni? Az Őrült Nők Ketrecét is jegyző Kultúrbrigád válaszolt a kérdésekre.

Ugrai István, Zsedényi Balázs és Nyulassy Attila korábban kritikusként és színházi újságíróként volt ismert, ez idő alatt hozták létre a Színházajánlót, majd a 7óra7 internetes színházi lapot. Már akkor elkezdtek saját színházi produkciókban gondolkodni, majd 2014-től kizárólag producerként dolgoznak. Már amikor nem vesznek részt hol rendezőasszisztensként, hol fordítóként a produkcióikban. Olyan előadások fűződnek a nevükhöz, mint a Vaknyugat, az Igenis, miniszterelnök úr!, a Makbett, a Sirály, Az Őrült Nők Ketrece és a legutóbb bemutatott Egy, kettő, három. A 7óra7 beszélgetett velük.

A Kultúrbrigád az első, általuk létrehozott produkcióra, a Vaknyugatra még beadott pályázatot, de mint mondják, akkor nyilvánvaló lett számukra, hogy„amit mi szeretnénk, azt az állam nem támogatja”. Azt is elárulják, hogy céljuk gondolkodásra késztetni a nézőket: „Korábban a véleményünk leírásával, most az előadásainkkal állítunk dolgokat, amikkel kapcsolatban a nézőkben vélhetően kérdések merülnek fel.”

Ugrai István és Alföldi Róbert az Egy, kettő, három olvasópróbáján (fotó: Mészáros Csaba / Kultúrbrigád)

Mint elmondták, nem a klasszikus produceri munkamódszert követik. A Vaknyugatnál alakult ki, hogy minden egyes előadást megnéznek, és ezek tapasztalatait megosztják a színészekkel: „megbeszéljük, ha valami nem működött, vagy épp nagyon is működött. Ez egy kollektív karbantartó folyamat, ami közben a színészek is érzik, hogy egyetlen előadás sem érdektelen. Nagyon fontos, hogy az előadás mindenkori nézője ugyanazt a színvonalat kapja minden alkalommal. És persze a rendezők sem engedik el az előadást, időről időre korrigálják, ha rossz irányba ment valami.”

„Olyan nincsen máshol, hogy cigiszünetben egy színész, egy kellékes, egy zenész, két producer és egy táncos egymással beszélgetnek a bejáratnál. És nem zavarja őket, hogy három hétig egy osztályteremben kell próbálni, majd egy tánciskolába költözünk, aztán egy lufibárba” – teszi szemléletessé Ugrai István a produkcióról produkcióra változó, mégis társulati jellegű közösséget.

Véleményük szerint nem a kommersz és a szerzői színház között van az igazi különbség, hanem a jól és a rosszul megcsinált előadás között. Hiszen - mint mondják - kommersz és kommersz, vagy akár két szerzői produkció között is „leírhatatlan minőségi különbség van”.

Hevér Gábor és Stohl András Az Őrült Nők Ketrecében  (fotó: Dudás Ernő / Kultúrbrigád)

Az Őrült Nők Ketrece kirobban közönségsikere után  a Sirály és a Makbett című előadásuk iránti érdeklődés jelentősen kisebb. „A közönség visszajelzett, és kiderült, mi az, ami népszerű, és mi az, ami nem adja magát. A Sirályt lehet, hogy nem egy magánszínházban kell megcsinálni. Nekünk figyelnünk kell arra, mit szeretne a közönség. Márpedig a Sirályt – ami szerintem az általunk bemutatott változatban egy nagyon izgalmas kísérlet, nem kevés eredménnyel – nem fogod soha tudni úgy megcsinálni, hogy az elsődlegesen szórakoztatónak tűnjön, és ez nem is lehet cél” – értékeli Ugrai István ezt a helyzetet.

A kultúrpolitika hiányosságairól is beszél, ami miatt az államilag támogatott színházak nem tudják ellátni a kultúraközvetítő feladatukat, helyette egyre inkább a népszerűség felé kénytelenek nyitni. „Azt gondolom, hogy kísérletező, és középfajú drámákat vagy tragédiákat az állami színházak elsődleges feladata bemutatni. Hiszen azért kapnak költségvetési támogatást, hogy vegyék komolyabban a kultúraközvetítő és -teremtő feladatukat, és ne populáris darabokat mutassanak be. Ezzel szemben mivel a fenntartó nem ad elég pénzt, ugyanúgy rá vannak utalva a TAO-ra és a piacra”.

Ugrai István meglátása szerint ez a helyzet a magánszínházakat hozza nehéz helyzetbe: „Emiatt az állami színházak teljes értékű versenytársaink, miközben velünk ellentétben sok tíz-, vagy éppen százmillió forintos támogatást kapnak évente. Aztán az állam ennek nagy részét különböző trükkökkel visszaveszi bizonyos színházaktól. Ennek az egésznek a megváltoztatásához egy komplex struktúra és egy komplex elképzelés kellene, ilyen viszont nincsen”.

Sokan mondják azt, hogy a Kulturbrigád Alföldi Róbertnek köszönheti a szerencséjét, aki vagy színészként vagy rendezőként (a Sirály kivételével) minden előadásukban benne van. „Ez így azért marhaság, mert például a Vaknyugat nagyjából egy időben indult a tháliás Equusszal, amiben szintén főszerepet játszott Alföldi, és nézd meg, mi lett „Alföldi hátán” az Equusból és mi a Vaknyugatból vagy Az Őrölt Nők Ketrecéből. A Vaknyugatnál kiderült, hogy nagyon hasonlót gondolunk Alföldi Robival a színházról – nagyon másképp. Érti azt a helyzetet, hogy mit jelent befektetőkkel dolgozni, hogy nem eredendően adatott ez a lehetőség, hogy színházat csinálhasson az ember. Robi kifejezetten termékeny tud lenni ebben a közös alkotói és elvárásközegben”- válaszol az ezzel kapcsolatban feltett kérdésre Zsedényi Balázs. 

       (Zsedényi Balázs - fotó: Kultúrbrigád)

Az interjú arra is rákérdez, hogy Alföldi Róberttel mint rendezővel állítólag nem könnyű dolgozni. „Nem értem, miért probléma Magyarországon, ha egy rendezőnek vannak elvárásai, amiket következetesen számon is kér. Ha Alföldivel dolgozol, akkor az első próbától az utolsóig ugyanolyan energiával kell a színpadon (és azon kívül is) lenned, mint ha teltház előtt játszanál. És itt csak energiákról beszélünk, nem jó megoldásokról: vagy jónak, vagy szarnak, de lenni kell! Különben nem lehet próbálni. Alföldi, ha azt érzi, hogy nincs a színpadon energia, erősen reagál. Ez habitus kérdése” – válaszol a felvetésre Ugrai István.

„Vannak olyan rendezők, akikről azt halljuk, hogy nagyon jó vele dolgozni – de nem tudunk az elmúlt tíz évből egyetlen előadást, amit érdemes lett volna tőle megnézni. Lehet, hogy érdemes leszögezni: baromira élvezzük a közös munkát Alföldivel, és semmilyen nehézségbe nem ütközik a közös munka” – egészíti ki a gondolatmenetet Zsedényi Balázs.

Az eredetileg a 7óra7-en megjelent kritika teljes terjedelemben itt olvasható.