A 7 legundokabb néző

A 7óra7 szerkesztősége korábban összegyűjtötte azokat a nézőtípusokat, akikkel nem nagyon szeretünk egy nézőtéren ülni.

1. A telefonját ki nem kapcsoló

A cikk nem csupán magát a jelenséget veti fel: „hiába a sok furfangos, még a legmagasabban lévő ingerküszöböt is könnyedén megugró csörömpölés, figyelemfelhívó zajongás, aludtej-hangú figyelmeztetés az előadások megkezdése előtt: a nézők közül mindig akad valaki, aki a telefonját nem kapcsolja ki” – de az aleseteket is részletezi. 

Így például azt, amikor „a tettes úgy tesz, mintha nem is az ő telefonja csörögne. Ártatlan arccal tekinget körbe, hogy vajon ki lehetett az az infantilis hülye, aki ezt az ostoba csengőhangot választotta”.

Fotók: Mészáros Csaba / 7óra7

2. A könyökharcos

„Ki ne ismerné az érzést: a nézőtér sötétjében először csak gyengéd érintésnek tűnik a közeledő könyök, ami aztán egyre erőteljesebben feszül a mienknek? Büszkeségünk nem enged, ezért felvesszük a harcot”- írja le a cikk szerzője a karfáért folyó küzdelem első pillanatait. És fejti ki később a többit.

3. A krónikusan köhögő

„A tüsszentők és köhögők különös elit-alakulatát képezik a nézőtéri bosszantóknak, hisz támadásuk kombinált: a cukorpapír-zörgetés, a zsebkendő-keresgélés és orrfújás, a sor közepéről mosdóba kimenés mind-mind a jól bevált fogásaik közé tartoznak, ami ellen semmit se tehetünk; ki merne rászólni betegeskedő embertársára?”

4. A mindenen nevető

A cikk szerzője szerint ebből még akár jól is ki lehet jönni: ”a térdcsapkodva, visítva-fulladozva röhögők csak akkor bosszantók, ha hatósugarukban ülünk: ilyenkor jobb a szünetben egy távolabbi helyért alkudozni egy szimpatikus nézőtárssal, esetleg buddhista nyugalomba menekülni. Azok elől viszont, akik a drámai csöndekbe is feltartóztathatatlanul belekuncognak, nincs menekvés: előadás után érdemes esetleg elcsípni őket - lehetőleg miután vastapsolással elfogadható szintre csökkentettük a dühünket-, és udvariasan megkérdezni: mégis, mi a fene volt ennyire humoros? Ki tudja, hátha egy új életszemlélettel átitatva, végre-valahára megvilágosodhatunk”.

5. A beültetett színész

Az álnézőket sem hagyja ki a cikk: „Sokan vannak, akik szívrohamot kapnak, ha valaki váratlanul a fülükbe üvölt; így vagyunk ezzel mi is. Mikor a nézőtársunknak hitt személy egyik pillanatról a másikra színésszé változik, felpattan, hangosan, hogy mindenki hallja, nyom egy entrée-t, majd valami interaktív színházas néző-abajgatás keretében próbál bevonni minket a játékba.”

 6. A középiskolás horda

„Kellemes karácsonyi-füzér-szerű hangulatvilágítást kölcsönöz a nézőtérnek, ha egy elhivatott irodalomtanárnő által lefoglalt sorban pár tucat gimnazista szinkronban mobilozik. Ne legyünk előítéletesek: nem biztos, hogy a ’ mai fiatalokkal ’ van baj, lehet, hogy az előadás megválasztásával” – írja le a szerző a színházi előadás iránti egyoldalú, csak a tanár részéről jelentkező érdeklődés jól ismert helyzetét.  

7. A maguk útját járók

A besorolhatatlan nézőtársainkat ebben a voltaképpen „egyéb” kategóriában tárgyalja a cikk, végére hagyva „az önreflexív nézők non plus ultráját, aki a műsor közepéhez érve, a szimbólumok, metaforák és kijelentések láncolatába bonyolódva, a feltartóztathatatlan megvilágosodás végül egy hangos üvöltésben tört ki belőle: „MI KÖZÖM NEKEM EHHEZ?!” Majd, mint ki jól végezte dolgát, elhagyta a nézőteret”.

Soós András írása teljes terjedelemben itt olvasható.