Kinek éri meg a Centrál Színház eladása

Évről évre felmerül a privatizálás ötlete. Hamvay Péter a Színház folyóiratban megjelent cikkében arról ír, miért jó eladni és miért jó megvenni.

Hamvay Péter azzal a felvetéssel kezdi az írását, hogy a Centrál Színház  „igényes bulvárszínház”, így nem indokolatlan a magánkézbe adása. Hogy ez a logika rendszerszinten mégsem teljesen így működik, arra az Operettszínház példáját hozza fel, amelynek annak ellenére, hogy szórakoztató színház, nem csupán a büdzséje nő fokozatosan, de fővárosi intézményből kiemelt státusszal állami tulajdonba került.   

                                Forrás: Fidelio

A cikk a Centrál Színház történetét is felvázolja, kezdve amikor még Vidám Színpad néven működött a teátrum. „Az akkor még vígjátékokat és bohózatokat játszó teátrumot jelentő kht. felét 1999-ben az igazgató, Bodrogi Gyula vette meg azzal az ígérettel, hogy piaci forrásokat von be. Ám a vegyes tulajdonlás nem vált be. Az önkormányzat visszavásárolta Bodrogi tulajdonrészét, és pályázattal 2002-ben Bóka B. László újságírót nevezte ki a teátrum élére. A hozzá nem értő zsurnaliszta csak tovább rontott a helyzeten.” Arról is ír, hogy Bóka menesztése után Puskás Tamás állítólag már 2003-ban „felajánlotta, hogy megvásárolja a színházat, de az önkormányzat nem ment bele.”

Miután Puskás Tamás igazgatói pozíciót kapott a Centrál Színház élén, mint a cikk fogalmaz, „tényleg megmentette a színházat akkor. Pontosabban újat hozott létre helyette. Lecserélte a színház nevét, a – többek között Csala Zsuzsa fémjelezte – társulatot, a repertoárt és a közönséget is. A kisszínpadon a Krétakör Mizantrópja ment, Novák Eszter rendezésében pedig bemutatták Barta Lajos Szerelem című művét, ami díjat érdemelt a POSZT-on. Ugyanakkor hamar világossá vált Puskás számára, hogy nem engedheti meg magának, hogy művészszínházi irányba induljon el”.

„Néhány év alatt aztán rátalált a saját hangjára a Centrál, a jól bevált Broadway-darabokkal. A néhány fős, ám sztárszereposztással színre kerülő darabok költséghatékonyan működnek, igaz, nagyobb zenés produkciókat is bevállal mostanság. De megfordult itt többek között Bozsik Yvette, Haumann Péter, Rudolf Péter és Cserhalmi György is. Ma a legtöbb darabot Puskás (...) rendezi. Hét év alatt – csökkenő fenntartói támogatás mellett – csaknem megduplázta a közönséget, illetve megtriplázta a bevételt” – jut el a cikk írója a színház jelenlegi helyzetéhez.

Hamvay Péter leírja, hogy Puskás Tamás „többször nekifutott, hogy megvásárolja a (...) színházat. Legtovább 2014-ben jutott. Június végén határozott a Fővárosi Közgyűlés a Centrál Színház magánosításáról, a pályázatra egyedül Puskás Tamás jelentkezett. Nincs ezen mit csodálni, hiszen a pályázat, bár nyilvános volt, egyenesen Puskásra volt kiírva”.  

                                 Puskás Tamás (forrás: Fidelio)

Puskás Tamás számára noha túlságosan magas volt a 192 millió forintos tétel, „végül, fogcsikorgatva bár, megajánlotta a vételárat, ám a havi nettó 6,7 millió forint összegű elvárt bérleti díjnál jóval kevesebbet kínált. Így aztán a Főváros eredménytelennek nyilvánította a pályázatot 2015 elején. Az év nyarán aztán újraindultak a tárgyalások, Puskás bizonyos vis maior helyzetekben – például a TAO vagy a fennálló állami támogatási rendszer gyökeres változása esetén – visszaadta volna a színházat a korábbi tulajdonosnak. Ám ezt a passzust az utolsó pillanatban a Főváros kivette a szerződésből, így az óvatos igazgató visszalépett”.

A cikk írója azt is kifejti, hogy miért hiúsulhatott meg az üzlet: „Azért nem jöhetett létre a bolt, mert a kft.-ben, hála a korábbi évek takarékos gazdálkodásának, nagyon sok pénz halmozódott fel. A 2014-es mérleg szerint 300 milliós pénzeszköze, több mint 200 milliós saját tőkéje volt. Az önkormányzat attól tarthatott, hogy a vagyon elkótyavetyélésével vádolják meg, ha egy pénzzel teli bukszát – még ha csak apróban lehet is kivenni belőle a pénzt – odahajít valakinek”.

A zárófejezetben azt taglalja a cikk, hogy kinek miért éri meg a privatizáció. Mint írja, a Fővárosnak „nem kell támogatnia a színházát, de ezt gyakorlatilag eddig sem tette, saját büdzséjéből idén például összesen 10 milliót fordított erre a célra. Viszont a privatizált teátrumtól a Főváros számíthat bérleti díjra, amelyet 2014-ben meglehetősen magasan szabtak meg. Ráadásul nem kell költenie a tulajdonában lévő épület felújítására, karbantartására sem, amire az elmúlt tíz évben kicsit több mint 200 millió forintot fordított”.

A cikk szerzője szerint Puskás Tamásnak azért érné meg a színház megvétele, mert amellett, hogy jól megy (tavaly 363 milliós jegybevételt produkált, saját bevétele a 380 millió forintot is elérte), emellett a Fővárossal megkötött megfelelő szerződés esetén mind a kiemelt színházi státuszból eredő költségvetési támogatásokkal, mind a TAO-ból származó bevételekkel is számolhatna. Ahogy fogalmaz: „a Centrál, ha nem is az évszázad üzlete, amennyiben marad az állami mecenatúra a mai formájában, Puskás számára biztos megélhetést adna”.

„Miután az előző privatizációs kísérlet azon bukott meg, hogy túl sok pénz volt a „kasszában”, az igazgató – természetesen a Főváros engedélyével – tett róla, hogy ez ne legyen többé zavaró körülmény. A teátrum tavalyi mérlege is erősen eltér a 2014-estől, a pénzeszközök például tizedére estek vissza, 299 millióról 33 millióra, 100 millióval csökkentek a forgóeszközök, 40 millióval a saját tőke. Így tehát már nem lehet azzal a vádolni a Fővárost, hogy egy pénzzel kitömött színházat ad el” – írja a cikk szerzője.

Arról is tudomása van, hogy már elkészült a legfrissebb vagyonbecslés is, amely „egy jobb budai lakás árában, mintegy 50 millió forintban határozza meg a Centrál Színház értékét, ami már kockázatmentesen kifizethető lesz. Feltéve, hogy az önkormányzat nem szeret bele annyira a tervek szerint szeptember végére megújuló teátrumba, hogy úgy dönt, mégis megtartja azt”.  

A teljes cikk a Színház októberi számában jelent meg és itt olvasható.