„A színházainkból eltűntek a Mesterek” – Részletek Gáspárik Attila könyvéből

Ragaszkodhat a szerző a saját szövegéhez? Egy-egy rendezői olvasatban meddig beszélhetünk még Shakespeare-ről, Örkényről? A színház kiterjedése című kötetből közlünk ízelítőt.

Gáspárik Attila színész, tanár, médiával foglalkozó szakember, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója A színház kiterjedése címmel jelentetett meg kötetet.

„Megadatott nekem az a szerencse, hogy azzal foglalkozhatom, amit szeretek. A romániai forradalom utáni káoszban mindenfélének nekieshettünk, nekiestünk. A színház mellett engem a média érdekelt. Tévézhettem, rádiózhattam, írhattam passzióból. Mikor mihez volt kedvem. Hűség és hűtlenségek közepette a tanítást tartottam a legfontosabbnak. Próbálom megérteni, és másoknak is elmagyarázni a világot. Úgy, ahogyan én látom, persze lehet: lassan inkább szemorvoshoz kellene fordulnom” – írja a kötet fülszövegében.

                           Gáspárik Attila

A színház világa mellett szól irodalomról, kritikáról, színészképzésről, nemzedéki hitvallásokról, és mindezek összefüggéseiről, a nagy elődök „súgásáról” és a besúgó rendszerről is.

A Mesterekről így ír: "Az én nemzedékemnek nem adatott meg az élmény, hogy nagy Mesterektől tanulhassunk. A Mestert olyannak képzeltük, akiben a szakmai tudás a tehetséggel és az emberi tartással párosul. Mire munkakönyves színészekké lettünk, a színházainkból igencsak eltűntek a Mesterek. „Hányan kipusztultak, hányan elrohadtak, hányan a fenébe elrohantak, s nem épp a rohadtak” énekelte akkoriban Cseh Tamás Bereményi Géza strófáit. Ordítottuk mi is – el nem könyvelt – éjszakákon, albérleti garzon- lakások konyháiban összeverődve, amikor úgy éreztük, hogy éppen megvilágosodott bennünk valami. Mindez nem azt je- lenti, hogy a színpadon ne találkoztunk volna okos, tehetséges, segítőkész, felkészült művészekkel és jó kollégákkal. Voltak akiket tiszteltünk, voltak akiket szerettünk, és akadtak olyanok is, akiktől féltünk. De a Mesterek hiányoztak, akiktől fortélyokat leshettünk volna el, akiket követni lehetett volna, akiknek vártuk a véleményét, vagy akikre fel lehetett volna nézni."

A drámaszövegek átírásáról, húzásáról, toldásáról vagy éppen a dráma nélküli színházcsinálásról ez olvasható a kötetben: 

"A jelent tehát a posztmodern olvasatok jelentik. Olvasatok léteznek egymás mellett, és a különböző olvasatok találkoznak a számukra megfelelő művekkel. Nos, azért, hogy az olvasatok megfelelő módon kerüljenek színpadra, néha változtatni kell a szövegen. Hogy mi a határ? Nem lehet megmondani. Jól példázza ezt, hogy a Miskolci Nemzeti Színház nemrég egy évadában kétszer tűzte műsorra A.P. Csehov Sirály című darabját, két különböző rendezői olvasatban.

Mára a szövegváltoztatásoknak, ezen belül a „húzásoknak” két tényező szab határt: az alkotó(k) képzelete és a szerzői jog. Vannak szerzők, akik szabályba foglalják, hogy mennyire és hogyan lehet módosítani a szövegen egy-egy előadás előkészítése kapcsán. Őszintén az ilyen szerzőknek nem sok jövőt jósolok. Egyre gyakoribb az a gyakorlat, hogy egy előadás alkotói maguk írják meg a szöveget, hogy szabadon dolgozhassanak. Azt mondhatjuk, hogy a mai, korszerű színházban nem darabokat tekinthetünk meg, hanem olvasatokat. A rendezők olvasatát nem csak az alapanyag (dráma) bizonyos szövegeinek kihúzása, szerepek összevonása jelenti, hanem új szereplők, esetleg szövegek, jelenetek beírása is előfordul. Ezzel szemben felmerül egy probléma: egy-egy rendezői olvasatban meddig beszélhetünk még Shakespeare-ről, Örkényről stb.? Illetve egy-egy ilyen rendezői olvasat esetében az információhoz való jog alapján, a plakátokon a rendező neve nem kellene-e szerzőként is szerepeljen? Mára bizonyosan tudjuk, hogy a színház és az irodalom viszonya élő viszony. Nyitottnak kell lenni.

Mindent összegezve megállapíthatjuk, hogy a színpadi alkotás igazolja a húzás, toldás, egyéb változtatások hitelességét. A többi néma spekuláció."

(Forrás: Pont Kiadó)