Nádas Péter: „A nyíltsággal rejtőzködni is lehet”

Nádas Péter beszélt drámákról, írásról, rejtőzködésről és testiségről a Színházcsinálók elnevezésű beszélgetéssorozatban Szombathelyen.

A sorozat a Szépírók Társasága és a Weöres Sándor Színház szervezésében indult áprilisban, amelyen minden alkalommal egy-egy író, rendező vagy színész mondja el, hogyan lesz a drámaszövegből színházi előadás. Nádas Péter volt a novemberi vendég a Weöres Sándor Színházban. Az íróval Darabos Enikő kritikus beszélgetett, és egy szombathelyi internetes médium, a Vaskarika számolt be az eseményről.

                                Forrás: Fidelio

Nádas Péter három jelentős drámát írt: a Takarítást (1977), a Találkozást (1979) és a Temetést (1980). A színházak időről időre nekiveselkednek ezeknek a műveknek, de sokak szerint még egyik darabját sem sikerült soha saját irodalmi súlyán színpadra állítani. Legutóbb Eszenyi Enikő rendezte meg a Találkozást a Pesti Színházban sajátos látványvilággal: a szövegbeli elbeszélőrészek a hátsó falra vetítve jelennek meg úgy, hogy a jeleneteket élőben közvetítik.  

A kettősséget, hogy miért ennyire nehéz színpadra vinni ezeket az irodalmilag erős műveket, Molnár Gál Péter kritikus fogalmazta meg leginkább velősen: „ha ennyire jók, miért rosszak?”. Ascher Tamás annak idején azt mondta a drámákról, „hogy azért nem tudja megrendezni, mert minden meg van írva már bennük, nem tud semmit hozzátenni” – olvasható a cikkben.

A beszélgetés érintette a három T korszakát is, amikor Aczél György döntötte el, hogy egy mű a támogatásra érdemes, a tűrt vagy tiltott kategóriába kerüljön. A Takarítást  „1978-ban tiltotta be, később Győrben mégis színpadra kerülhetett Szikora János rendezésében, majd a Pesti Színház is bemutatta. Az előadást azonban korlátozták, az erkélyen nem ülhettek nézők, éjjel tizenegykor kellett elkezdeniük, és bérleteket sem árulhattak”.

A győri munkában Nádas Péter is részt vett: „Nádasnak abban az időszakban a színház alapszenvedélye volt. A színház épületében lakott, az éjszakát egy díványon töltötte a dramaturgi szobában”.

A színházi munka és a prózaírás közötti alapvető különbségről elmondta, hogy „a prózaíró saját maga főnöke, maga határozza meg a munkamenetét, senki nem szól bele, mikor, mennyit ír. A színház nagy és drága apparátus, mindenkinek felelőssége van, az igazgatótól a súgóig. Itt a szerző nem ura saját magának”. „Nádas olyan színházat szeretne, ahol az igazgató és a színészek megeszik egymást” – áll a cikkben.

A szöveg és a test kapcsán azt is elmondta Nádas Péter, hogy „a drámában nem a szöveg érdekli elsősorban, hanem az élő test. A színház akkor is érdekes lehet, ha unalmas, mert élőlényekkel találkozhatunk, sajátságos vonásaikkal, gesztusaikkal, testi hibáikkal”. Arra, hogyan tud a drámában a tökéletlen test tökéletessé lenni, Ruttkai Évát hozta fel hasonlatként, aki „egy mozdulattal tökéletessé formálta a lábát”.

Nádas Péter Jerzy Grotowski Apocalypsis cum figuris című rendezése kapcsán a testiség és a szégyen viszonyáról is beszélt. Véleménye szerint „ha valaki őszinte, valódi testiséget lát, akkor nem fordul el, csak a hamis riasztja”.

A cikk végül arról is számot ad, miként vélekedik Nádas Péter  áprilisban megjelenő memoárjával kapcsolatban: „A memoár más műfaj, mint a fikció. A fő kérdés nem az, hogy mi vagy, vagy milyen vagy, hanem az, hogy ki vagy. A művészetben őszinteség nincs, csak hitelesség, igazság sincs, csak kifejezés. Egy memoár nyíltságot kíván, a nyíltsággal azonban rejtőzködni is lehet”.

Az eredeti cikk, amely a vaskarika.hu-n jelent meg, teljes terjedelemben itt olvasható.