Helyfoglalás érkezési sorrendben

Mit tegyünk, ha nem helyre szól a színházjegyünk, mégis szeretnénk a legjobb helyre leülni? 

Ki korán kel

A cikk azzal az alapstratégiával kezdi, amikor már jóval az előadás megkezdése előtt érkezünk. Hátulütőként utal arra, hogy „nehéz egy órán keresztül egy ajtó előtt várakozni anélkül, hogy ne érezzük magunkat teljesen hülyének vagy mások ne nézzenek minket annak”. Ezért tiszta stratégiaként kizárólag „a teljes értelmi-érzelmi letisztultság és a megvilágosodottság közötti nézőknek” ajánlja.

Fotó: Mészáros Csaba / 7óra7

Aki éppen csak ott áll

Mint írja a cikk szerzője, ez a korán keléssel rokon stratégia bármennyire is kézenfekvő megoldásnak tűnik, nem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Ezért azt javasolja, hogy a kezdők az első lépéseket mindenképpen ismerőssel vagy partnerrel együtt tegyék meg, „ugyanis tíz-tizenöt percig egy szinte üres térben, egy ajtó előtt egyedül állva úgy tenni, mintha ez egy magától értetődő helyzet lenne, ami bárkivel bármikor előfordulhat, az már ennek a módszernek a magasiskolája. Sokszor komolyabb előadói képességeket igényel, mint amivel aztán az ajtó mögött találkozunk”.

Akinek dolga van

A kezdők után a profikat is számba veszi a cikk. Könnyített verzióként a hely adta adottságok kihasználását mutatja be: „Nincs az a hólyag, amiből ne lenne kipréselhető néhány cseppnyi folyadék, amennyiben egy mosdó van a beengedés helye közelében (pl. Stúdió K, Jurányi), és nincs az a megivott kávémennyiség, amit ne lehetne még eggyel megfejelni, ha büfépult áll a bejárati ajtó mellett (pl. Trafó)”.

De kitér az adott stratégia legnagyobbjaira is, akik „a magától értetődésnek azzal az összetéveszthetetlen lendületével vágnak át az egyre sűrűsödő tömegen, ami mindenki számára csak azt az egyet jelentheti, hogy a stáb egyik tagjaként sietnek a produkcióhoz. Ilyenkor tisztelettel állnak félre előlünk, mert tudják, hogy miattuk törtetünk, értük sietünk”.

A megoldás hátulütője itt sem marad ki az írásból: „egy idő után értelemszerűen meg kell állnunk. Ezen a ponton alkalmazhatjuk az Aki éppen csak ott áll nehezített verzióját, merthogy most olyan emberek között vagyunk, akik pontosan tudják, hogyan kerültünk oda nagy hirtelen”.

Aki mindenki ismerőse

A következő, sokak által ismerős stratégia, a cikk szerint az, amikor valaki ismerőstől ismerőség halad előre, akár közvetlenül az ajtóig. A dolog nehézségét is számba veszi: „Az igazi kihívás ebben nem is az, hogy kellő kommunikációs muníciónk legyen szóba elegyedni, hanem hogy úgy tudjunk beszélgetni, majd pedig sorra otthagyni az ismerőseinket, hogy ők mindebből semmit ne vegyenek észre. A kategória igazi óriásai ezáltal beengedéskor, az ajtó közvetlen közelében népszerűbbek, mint voltak fertályórája a sor végén”.

Fotó: Mészáros Csaba / 7óra7

Akinek igaza van

Azokról is említést tesz a cikk szerzője, akik számára éppen a fent említett stratégiák alkalmazói adják a lendületet az előrejutáshoz: „Hiszen ha minket megelőznek, ugyan mi miért ne előzhetnénk meg másokat?! Ez komoly erőt adhat ahhoz, hogy az alakuló masszában a többiekhez képest mi magunk erőteljesebben alakuljunk az ajtó felé”.

Azt is szemlélteti, hogy a sűrűsödő tömegben való előrehaladáshoz milyen képességekre van szükség és mi módon történik: ”Ez a gyakran centiméterekért folyó, lassú pozícióharc állhatatosságot igényel, ami jó térlátással, megfelelő testtudattal és kellő emberismerettel emelhető igazán magas szintre. Éppen csak annyira csúsztatni a vállunkat vagy a térdünket valaki elé, hogy ez részünkről még ne tűnjön faragatlanságnak, ám az ő részéről az ellenakció már igen. Aztán ezt a leheletnyi előnyt szép lassan előrelépésre váltani. És nem egyszer, de akár tucatszor is”.

Aki éppen csak halad

Mint írja a cikk, noha ez a stratégia első látásra nem sokban különbözik az előtte lévőtől, „azonban éppen csak haladni valódi művészet, mondhatni tánc. Semmi nehézkedés, csak könnyedség és elegancia. Úgy helyezni valamely részünket a másik elé, hogy mindez egy gondolatnál alig legyen valamivel több, miközben harmóniát sugárzunk. Beszélhetünk apró-cseprő dolgainkról vagy színházesztétikáról, természetes önazonosságunkkal folyamatosan azt üzenjük, hogy mi nem akarunk előbbre jutni – mi csak hagyjuk, hogy előbbre jussunk”.  

A parafenomén, avagy aki álltában halad

Végezetül a szinte már felfoghatatlan kategóriájához ér el a cikk szerzője. Mint írja,  bármennyire is úgy tűnik, hogy ez az éppen csak haladásnak egy lelassított verziója, véleménye szerint nem igaz. „Egy alkalommal folyamatosan figyeltem egy középkorú férfit, még pislogni sem mertem - a Szkénében egy Pintér Béla-bemutató előtt húsz perc alatt négy métert haladt mozdulatlanul”.

„Ahogy fentebb is írtam, ezeknek a stratégiáknak megvan a maguk kockázata – például amikor végül nem azon az ajtón engednek be, amihez kemény munkával odamanővereztük magunkat. Ám akárhogyan is, még mindig garantáltan jobb, mint tétlenül kivárni a sorunkat” – összegez és vonja le a tanulságot a cikk szerzője.

Az eredeti írás teljes terjedelemben itt olvasható.