Egy elszalasztott lehetőség, avagy csak gondolkodni ne kelljen

Miről szóltak és miről nem az 56-os tematikájú színházi előadások? Urfi Péter a Színház decemberi számában elemzi a 60. évforduló színházi termését. 

Urfi Péter az 56-tal kapcsolatos történelmi tudat beszűkölésével kezdi az írását: „Az első demokratikus kormány feje, a ráadásul történész Antall József azt a durván egyszerűsítő elképzelést emelte központi narratívává, hogy 1956 „elszigetelt esemény, egy fényvillanás a sötétség birodalmában, aminek tulajdonképpen csak mítosza kell, hogy legyen”.

„A tudatmódosítás következő fázisát jelentette, amikor a 2011-es új alaptörvény Nemzeti Hitvallása kimondta, hogy 1944 és 1990 között megszűnt az ország önrendelkezése. Amivel nemcsak az október 23-át körülvevő „sötétség birodalmát”, hanem magát 56-ot is kimetszették a történelem szövetéből. Az újabb lépés, a 2016-os emlékév szimbolikus gesztusa a „pesti srác” reflektorfénybe állítása és minden más homályban hagyása volt. A tovább már alig szűkíthető hivatalos tudat látókörébe csak a fegyverrel harcoló, a szabadságharcban vagy a koncepciós perekben életét vesztő hős retusált fotója fér bele”- írja.

Emlékezés a régi szép időkre (fotó: Gordon Eszter)

A cikk abból indul ki, hogy „az alábbi előadások legfontosabb kontextusa az 56-ról való mai közbeszéd, amelyet a politika határoz meg. Ahogy az intézményi hátteret is: az itt szereplő produkciók többségét támogatta a központi Emlékbizottság”.

Urfi Péter több szempontból is gazdag színházi alapanyagnak gondolja az 56-os forradalom témáját - a rendelkezésre álló történelmi és szociológia kutatások „ingerlően gazdag”, nagy száma, valamint az események és élettörténetek drámai természete mellett a téma aktualitása miatt is. Ez az aktualitás véleménye szerint nem csupán a közvetlenül 56-ról szóló politikai és sajtóvitákkal kapcsolatos, hanem „a magyar társadalom kurrens problémái és dilemmái” következtében is. Olyan kérdésekre utal ez alatt, „amelyeknek látszólag semmi közük hozzá, mégis segíthetnek megérteni 56-ot – és viszont. Gondoljunk csak az emigrációra és a menekültkérdésre, az értelmiség szerepéről vagy a sajtószabadságról folytatott vitákra, vagy éppen a jelenlegi kormány politikájának centrumában álló nemzeti függetlenség eszméjére”.

Miután kilenc új bemutatót és egy újrajátszott tavalyi darabot megnézett, a cikk szerzője úgy találja, hogy a magyar színházak ezekkel lehetőségekkel a 60. évforduló és a téma feldolgozásához kapcsolódó támogatások bősége ellenére „nem igazán éltek”.  Mint írja, „a megtekintett bemutatók egyik legfontosabb tanulsága volt, hogy alig akadt köztük olyan, amelyik hangsúlyos saját értelmezéssel állt volna elő. Nem született jelentős új dráma, de ennél fontosabb, hogy jelentős előadás sem”.

  Pali (fotó: Szarka Zoltán)

A témában általa látott előadások fele mint írja, „dokumentumszínház vagy majdnem az”. Véleménye szerint ez az öt előadás alapvetően „sikerültnek mondható”, de éppen dokumentum-jellegű előadások túlsúlya bizonyítja, hogy „mennyire nehezen kezd saját narratíva alkotásába a magyar színház”.

A cikk a dokumentarista eszközökkel dolgozó társulatok közül a PanoDráma előadásainak elemzésével kezdi a mustrát, aki a Katona József Színházzal koprodukcióban három előadást hozott létre – „jó eséllyel többet, mint egész országrészek minden színháza”.

A Sufniban Lengyel Anna rendezésében látható Pali kapcsán Szamosi Zsófia játékának kiemelése mellett azt az előadás által létrejövő gondolatot tartotta fontosnak, hogy „megismerjük a forradalom hétköznapjait és ellentmondásait, meglátjuk a hősökben az embert, és megérthetjük, hogyan jöttek rá ők maguk, szépen lassan, mi történik körülöttük és általuk”.

Ördög Tamás korábban készült, október 23-án is játszott rendezése, a Keserű boldogság esetén véleménye szerint Kari Györgyi „távolságtartó, helyenként már-már dekoncentráltnak tűnő” játéka teszi lehetővé a hosszú az aprólékos szöveg átélést. „Különösen izgalmas, ahogy vonulnak el a forradalom napjai és fontos szereplői. Legalább ennyire érdekes Jancsó Lívia utóélete: a kitelepítés, a munkakeresés lehetetlensége, az emigráció – ez is 56 történetéhez tartozik, figyelmeztet az előadás”.

                        (Kari Györgyi)

Urfi Péter szerint „egy ideális Magyarországon valahogy úgy nézne ki egy ünnepi gálaműsor”, mint a Katona nagyszínpadán november elején bemutatott Exodus. „A nemzet nagy színészei és tehetséges fiatalabb pályatársaik emelkedett hangulatban tartanak felolvasást egy magyar sorstragédiáról, 200 ezer ember kivándorlásáról, miközben egyértelműen a máról beszélnek”.

A cikk szerint „a mezőny legszerethetőbb játékosa” Eörsi István, akivel az Emlékezés a régi szép időkre című előadás előtt az Örkény stúdiószínpadának előterében találkozhattak a nézők, miközben a Polgár Csaba által rendezett produkció kezdésére várakoztak. „Znamenák István játéka méltó társa Eörsi lucidus szövegének. A heroikus tettek és az esendőség, a harsány humor és a kikerülhetetlen katarzis egymást feltételezik itt. A hithű kommunistából a rendszer áldozatává váló író története pont az a fajta narratíva, ami semmilyen politikai kánonba nem tudhatott belepasszolni. Znamenák bevonja a közönséget, ropikat oszt nekünk, az egyik néző felolvassa egy párbeszéd másik felét, a színész pedig mutogat, mi merre történt, és hogy ahol most a Ritz van, a Deák tér túloldalán, ott régen… Együtt vagyunk benne ebben, üzeni minden mozdulata”.

Kádár utolsó beszéde (fotó: Pályi Zsófia)

Szintén dokumentumokból dolgozik a Kádár utolsó beszéde, amelyet különleges helyen, az Operaház nézőtere alatti trapézpincében játszottak, 56 néző előtt. A cikk szerzője hatásos alapanyagnak tartja az előadásban Kádár eredeti szavait, a Rajk-per vallatási jegyzőkönyvének részleteit és Nagy Imre vallomását, ezzel szemben az eredetihez írt szövegrészeket olcsónak és modorosnak találja. Véleménye szerint az előadás hibái ellenére van szimbolikus ereje annak, hogy a színpadon Kádár mellett Nagy Imre is megjelenik, hajlíthatatlan mártírként. „2016-ban, amikor a kommunista Nagy Imre eltűnni látszik az évfordulós megemlékezésekből, az Operaház pincéjében, éjjel 11-kor, mint valami titkos találkozón, igazságot szolgáltat neki a színház”.

Urfi az igazságszolgáltatás kapcsán ír a Nemzeti Színház Tóth Ilonkájáról. Az előadás szerinte „Tóth Ilonából nem egyszerűen hőst, hanem egyenesen „női Krisztust” kreál”. A cikk szerzője elismeri, hogy ebben az esetben van alkotói saját vízió és narratíva, azonban ennek a színvonalát alacsonynak ítéli. Az előadás utáni gesztus kapcsán, amikor az idősebb színészek közül öten elmesélik saját 56-os történetüket, a felelősségvállalás hiányát említi: „Az ötlet bátor, és szép gesztus lehetett volna belőle, ha két fiatal színész aláfestő dúdolása és gitározása nem teremtene tábortűz-hangulatot, és ha nem az derülne ki már megint mindegyik történetből, hogy mi makulátlan hősök és áldozatok voltunk”.

Tóth Ilonka (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Gergye Krisztán és Szikora János rendezése, az Egy ünnepi színjáték – …’56–’16 kapcsán a szerző elismeri a progresszív esztétika létjogosultságát, de az előadás szerinte amellett, hogy egy idő után nem köti le a nézők figyelmét, nem is 56-ról szól. „Már csak azért sem, mert felismerhető karakterek vagy történetek nincsenek. Az operaáriák és kortárs koreográfiák leginkább a hatalomról, a különféle – politikai, fizikai, szerelmi – elnyomásokról gondolkodtathatnak el, de valószínűleg nem mindenkit: a közönség értetlenkedése szinte tapintható”.

A progresszív esztétika ellenpontjaként említi a székesfehérvári 56 csepp vért, amely kapcsán a dalszövegekben a prozódiát, a történetben az inkoherens sztorit és a felesleges epizódokat emeli ki. „A 10 éve készült musical történeténél semmi nem példázhatná jobban az 56-tal szembeni zavarunkat: a kommunista őrnagy lánya és a forradalmár pesti srác szerelmi története igazi kapituláció. Hiszen nyilvánvalóan inadekvát, sőt sokak számára valószínűleg sértő Rómeó és Júlia-sztorivá alakítani 56-ot. Shakespeare-nél ugyanis épp az a dráma és abból lett közismert referencia, hogy a két család oktalan és értelmetlen háborúskodása teszi tönkre a szerelmesek életét. De azért azt csak nem gondoljuk, hogy 56-ban a szembenálló feleknek nem voltak valós okaik a háborúskodásra, vagy hogy ne lett volna értelme ennek az egésznek? Nem, persze hogy nem gondoljuk. Nem gondolunk semmit. Az a biztos. Ne kockáztassunk”.

A cikk teljes terjedelemben a Színház decemberi számában olvasható.