Mire és hogyan emlékeztek az emlékév kapcsán az államilag támogatott táncszínházi előadások. A Színház decemberi számába olvastunk bele.
Hasonlóan Urfi Péternek a folyóirat ugyanebben a számában megjelent írásához, aki ’56 színházi emlékezetét elemezte, Péter Petra sem csupán esztétikai alapállásból vizsgálja az emlékév kapcsán született táncelőadásokat. Minden esetben rávilágít arra a történelemképre, amit az előadások sugallnak vagy állítanak. Három, az emlékév kapcsán államilag támogatott táncelőadást vesz górcső alá.
Péter Petra dolgozatát azzal a gondolattal indítja, hogy nem evidens, hogy a színpadi tánc képes hozzájárulni 1956 ma is érvényes olvasatához. „Különösen azért nem, mert a magyar táncművészetben, élen a néptánccal, megvan a hagyománya annak, hogy bojt legyen a mindenkori kultúrpolitika díszes kalapján”. Korábbi ellenpéldákat is hoz, amikor a táncszcéna egy-egy képviselője - még a szocialista érában, amikor az érvényes emlékezet direkt retorziókat szült vagy szülhetett akár - ezt néhány alkalommal megtette.
...még Egy mondat...(fotó: Kanyó Béla)
Az első Zsuráfszky Zoltán ...még Egy mondat...című koreográfiája, amit a Magyar Nemzeti Táncegyüttessel (volt Honvéd Együttes) mutattak be a Nemzeti Színházban. Az írás az előadás előzményeire is felhívja a figyelmet. Említi Zsuráfszky 1987-ben bemutatott Egy mondat… című munkáját, aminek kiinduló gondolaköre Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse volt, és jelzi, hogy a koreográfus ugyanezt a gondolatkört tíz évvel később is táncrendbe állította. Előzetesen a mostani bemutató is ebből merít, hiszen, mint a szerző írja, amellett, hogy a címe azonos, a sajtóanyag az Illyés-versre táncolt szólóanyagra hivatkozik. Ennek ellenére ez a rész az idei műsorból kimaradt: „A koreográfus 2016-ban valamiért már megkímélte az amerikai és magyar közönséget attól, hogy az Illyés-vers kapcsán a zsarnokság természetéről töprengjen”.
„A műsor erőssége a biztos kézzel kialakított térszervezés és a koreográfiai változatosság: a néptáncra hagyományosan jellemző uniszónó részeket szinte mindig megtöri egy-két a többiekétől eltérő mozdulat, irány, ritmus, dinamika. A táncosok magabiztosan és odaadással táncolják a koreográfiákat, igényes az előadás korabeli jelmezeket idéző, de feleslegesen nem historizáló jelmezvilága is, azt pedig különösen jó volt látni, hogy – a néptáncban uralkodó hagyományos nemi szerepfelfogások ellenére – férfiak és nők egységes tömegként jelentek meg a forradalmi jelenetekben” – írja a darab esztétikai minősége kapcsán a szerző.
...még Egy mondat...(fotó: Kanyó Béla)
A következő táncelőadás a Duna Művészeti Társaságnak az 1956-os Emlékbizottság által 65 millió forinttal támogatott ‘56 – Egy nép kiáltott címmel bemutatott produkciója volt. A Mucsi János rendezte előadás előzetes kommunikációjában pozitív kicsengésű történelmi tablót ígért a 48-as forradalomtól egészen a máig: „Összhatásában nem borongós végkicsengést akarunk bemutatni, hanem egy összetartó társadalom töretlen küzdelmeinek győztes, pozitív atmoszférát sugárzó jelenét.”
Az írás szerint a produkció hézagtalanul illeszkedett a hivatalos emlékezetpolitikának a plakátkampányokon is megfigyelhető alapvetéséhez: „A túlnyomórészt csatajeleneteket ábrázoló történelmi tabló vetített háttérképei jól harmonizáltak a hivatalos emlékezetpolitika azon törekvéseivel, amely a forradalom 60. évfordulójának plakátkampányában a fegyveres szabadságharcosokra fókuszált, miközben minden más, a forradalomhoz egyébként szervesen hozzátartozó, de ma már zavarónak ítélt szabadelvű és baloldali motívumot elhomályosított”.
‘56 – Egy nép kiáltott (forrás: Tánckritika.hu)
Ami a produkció esztétikai minőségét illeti, Péter Petra professzionálisan összeállított munkának tartja: „A nagyszabású, sokszereplős előadást gyakorlott kézzel szerkesztette össze Mucsi János, aki rendszeresen készít állami reprezentatív ünnepségekre koreográfiákat. Juhász Zsolt és Mihályi Gábor változatos koreográfiái és Pál István „Szalonna” sokszínű zenei összeállítása mellett a táncosok, zenészek, énekesek magabiztos szakmai tudása láthatóan közösségi élménnyé tette az előadást azok számára, akik zavartalanul rá tudtak kapcsolódni a megidézett történeti narratívára”.
Megemlíti, hogy az előadás május 1-jei jelenete a várt hatással éppen ellentétes reakciót váltott ki: „A bűnös Rákosi-diktatúra népünnepélyének megidézése a meglepetésszerűen a közönség háta mögül bemasírozó tűzoltózenekarral, a jól ismert indulókkal és a velük bevonuló gyerekegyüttesek vidám táncaival ugyanis épp a szándékolt dramaturgiával ellentétes hatást váltott ki a nézőkből. Mert mit csinál ilyenkor a magyar ember? Természetesen teljes átéléssel, ütemesen tapsolni kezd, aminek ritmusát pontosan a kora ötvenes évektől őrzi a kollektív emlékezet”.
Gergye Krisztián a Egy ünnepi színjáték – …’56-’16 előadásában (fotó: Pályi Zsófia)
Az 56-os Emlékbizottság által támogatott harmadik előadás Gergye Krisztián rendezése Egy ünnepi színjáték – …’56-’16 címmel. Felemlíti Gergye Krisztián korábbi munkáit, amelyek a politikai táncszínház műfajában születtek. Véleménye szerint - a beígért referenciák megjelenése ellenére – ez a rendezés nem tudott egységes művet létrehozni az egyenként értékes alapanyagokból. „Előadása sokat ígért, de úgy tűnik, csak az anyaggyűjtés fázisáig jutott el. A külön-külön értékes alapanyagok közhelyes vagy épp semmitmondó, néhol kínosan nevetséges színpadra állítása zavarba ejtő volt”.
Ezzel együtt, mint a cikk szerzője írja, volt, amit Gergye Krisztián jó érzékkel mutatott meg a diktatúrák természetrajzából: „Üdítően nyúlt ellenben a diktatúra „tapskultuszának” hagyományához az az est keretét adó, többször is visszatérő szituáció, amikor az előadók rendre tapssal vártak valakit, aki soha nem érkezett meg, vagy amikor azt hittük, hogy megérkezett, akkor a megtapsolt maga is tapsolni kezdett. Ezek és az ehhez hasonló szösszenetek érzékletesen és fanyar humorral mutattak meg valamit a diktatúra működéséről, a hierarchia dinamikájáról, az igazodáskényszerről, arról, hogy ilyen kontextusban senki sem lehet biztos az éppen elfoglalt pozíciójában”.
Az írás teljes terjedelemben a Színház decemberi számában olvasható.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.