Kell-e a színháznak a közönyről, az érzelmi azonosulásról és a körülöttünk zajló tragédiákról beszélnie? Interjú az Egy fiú Boszniából című előadás alkotóival.
A Bethlen Téri Színház december 21-én mutatja be a Találkozások tehetséggondozó program harmadik előadását. A Bethlen Téri Színház és a Manna 2016-os pályázatának nyertese Lazici Noémi nagyváradi rendező, mentora Szikszai Rémusz. Az Egy fiú Boszniából című kétszereplős darabban Botos Éva és Jászberényi Gábor láthatók a színpadon. Lazici Noémival, az Egy fiú Boszniából című előadás rendezőjével és Botos Évával, a produkció egyik szereplőjével a 7óra7 beszélgetett az előadásról.
Botos Éva és Jászberényi Gábor Az egy fiú Boszniából előadásában (fotó: Kállay-Tóth Anett)
A tehetséggondozó program 2015 tavaszán indult, amikor a Bethlen Téri Színház és a Manna Kulturális Egyesület első alkalommal írt ki pályázatot fiatal, pályakezdő színházi rendezők részére. A Találkozásokra a jelentkezők kétszereplős darabbal pályázhattak. Cél a korosztályok, a tapasztalatok találkozása is, ezért a pályázat kritériuma volt, hogy a két színész közt legalább kétgenerációnyi korkülönbség legyen, illetve, hogy a pályázó munkáját egy felkért, tapasztalt rendező mentorálja. Az első pályázat nyomán eddig két produkció valósult meg a Bethlenben: 2016 áprilisában mutatkozott be rendezőként Valcz Péter a Mary és Max című előadással, azt követően június végén Szilágyi Bálint állította színpadra Peter Handke Az aranjuezi szép napok című művét.
Ad de Bont holland szerző Az egy fiú Boszniából című művének hősei, Djuka és Fazila Boszniából Hollandiába menekült házaspár, akik Mirad, a tizennégy éves unokaöccsük levelei által elevenítik meg a Boszniában történt borzalmakat. Az ő nézőpontjából ismerhetjük meg az 1992-1995 között történteket. Fazilát Botos Éva, Djukát Jászberényi Gábor alakítja.
Eddigi munkáiról, Lazici Noémi elmondta, hogy „román egyetemeken tanultam, így román nyelvű előadásokon dolgoztam eddig. Nem konvencionális terekben gondolkodom általában – bár az Egy fiú Boszniából most az lesz – inkább lakásokat, gyártelepeket választok előadáshelyszínnek. A tér- és tárgymemória, a kísérleti színház izgat leginkább. Korábban képzőművészként is aktív voltam”.
Lazici Noémi (fotó: Ribárszki Viktóri)
„Színházon belül nincs olyan, hogy én magyar vagyok, te pedig román – magyar rendezők dolgoznak román társulatokkal és fordítva. Tudunk profitálni a különbözőségeinkből. A magyar színház borzasztó komoly, munkamániás, a lélektani realizmus határozza meg, a román ezzel szemben a latin, a modern, az abszurd, Ionesco felé hajlik. Én tovább szeretnék lépni a lélektani realizmuson, átmenni időnként a szürrealizmusba” – véli az erdélyi színházakban működő magyar és román társulatok kapcsolatáról.
A rendező elmesélte azt is, hogyan talált mentorra Szikszai Rémusz személyében: „semmit nem tudtam róla egészen addig, míg fel nem jöttem Budapestre. Itt megnéztem a Rosencrantz és Guildenstern halott című előadását a Szkénében, és le voltam nyűgözve tőle, tehát világos volt, hogy őt fogom felkérni mentornak. Ezután derült csak ki, hogy mellesleg ő is erdélyi”.
„Mivel nem ismertem a budapesti színházi életből senkit, kifejezetten kértem, hogy javasoljanak nekem szereplőket. Gáspár Anna, a Manna Produkció ügyvezetője ajánlotta Évát és Jászberényi Gábort is” – mesélte az előadás szereplőinek kiválasztásáról Lazici Noémi.
„Nem egyből jöttem Budapestre, köztes állomásként ott volt Debrecen, ahova drámatagozatos gimnáziumba jártam. Utána jöttek a stúdiós évek, aztán a Színművészeti – fokozatosan kerültem bele a színházi életbe. Gáspár Sándorral beszéltük egyszer, hogy „mi, vidékiek” nem tartunk mindent magától értetődőnek, mint a budapestiek, számunkra a hétköznapok mindig tartogatnak csodákat, aminek örülni tudunk, hisz az ilyesmi korábban elképzelhetetlen volt, olyan, mintha csak a tévében lehetne látni” – mesélte Botos Éva azzal kapcsolatban, hogy művészi pályája során Hajdúböszörményből érkezett Budapestre.
Botos Éva (fotó: Ribárszki Viktória)
Botos Éva azt is elmondta, hogy éppen jókor találta meg Fazila szerepe: „Idén eljöttem a Centrál Színházból, nagyon nagy igényem volt az újdonságra. A biztonság, hogy van hol játszani, fontos, de időnként muszáj valami mást is csinálni, hogy felelevenítsem, miért is jöttem Budapestre. Ezért is olyan találó a program elnevezése, hogy Találkozások – pont valami újjal szerettem volna találkozni”.
A Találkozások sorozat eddigi előadásait mindig valami érdekes formai megoldás jellemezte. Az előadásról szólva Botos Éva elmesélte, hogy „Noéminek volt egy elképzelése, hogy mi legyen ennek az előadásnak a helyszíne: egy iroda, ami olyan interaktív teret biztosít, ahol a levelek szövege életre tud kelni általunk”. Ebben a térben „videóvetítéseken is megjelenik a levelet író fiú – de hogy pontosan hogyan, az legyen meglepetés! ” – tette hozzá a rendező.
„Ő amúgy elsősorban színész. Nagyon sokat jár iskolákba, a gyerekek szociális érzékenységének fejlesztésén dolgozik. Testközelből látta a boszniai menekülteket, így nyúlhatott pont ehhez a témához” – mesélt Lazici Noémi a darab szerzőjéről.
Arra a kérdésre, hogy művészként, emberként hogyan maradhatnak érzékenyek a világ történéseire, Botos Éva elmondta, hogy „mind anyaként, mind színészként érzem, mennyire fontos és meghatározó változások zajlanak. Az emberek érzelmeit úgy lehet irányítani, hogy észre sem vesszük – így lehet bizonyos területen az érzelmeket visszaszorítani, máshol meg felerősíteni. Fullasztó, hogy nem tudok ez ellen mit csinálni: azért fontos ez az előadás, mert a saját eszközeimmel így tudok a legtöbbet tenni”. Lazici Noémi pedig úgy gondolja, hogy „ha az ember rájön, hogy nem róla van szó, hanem segíteni kell, háttérbe szorul az önvédelem ösztöne, hogy „nem nézek oda, mert az nekem rossz”. Ez az előadás talán azt tudja elérni, hogy a néző ne tudjon félrenézni, lássa, mi zajlik, muszáj legyen szembesülnie a problémával”.
Az előadás a bemutatót követően 2017. január 18-án látható ismét a Bethlen Téri Színházban.
A 7óra7-en megjelent interjú teljes terjedelemben itt olvasható.