A Maradjunk annyiban című monodrámában saját tapasztalatait és egy hajléktalan nő életének történetét írta színpadra. Elmeséli, mit tapasztalt a „pesti Caminón”.
Miért érezte fontosnak, hogy hajléktalan emberekről színházi előadás szülessen?
Minden fontos nekem, ami hitem szerint erőt ad az embereknek. Lakatosné Jutka életét raktam össze monodrámává, persze saját utcai élményeimmel összehangolva. Jutka elképesztően energikus és bármilyen furcsa, de példaértékű az életképessége. Általa megismerhetnek egy embert, aki ember tudott maradni a rámért csapások ellenére is. A hajléktalanok elesettek, már nincs mitől félniük. Én egy elfogadásról és egymás segítéséről híres társadalomról álmodozom, ezért ebbe az irányba jönnek az ötleteim, amiket gondolkozás nélkül kezdek el megvalósítani.
Hogyan készült fel lelkileg és fizikailag, hogy az utcán töltsön öt napot?
Nem tudtam felkészülni, sőt egy hétig alig aludtam előtte, így a feladathoz illően kellőképpen fáradtan indultam neki. Lelkileg viszont erős voltam, elhessegettem mások félelmeit. Nem gondolkoztam, nem blokkoltam magam felesleges előítéletekkel. Semmilyen információt nem akartam kapni, a célom az volt, megtudjam, mit él át az első napokban egy utcára került ember. Az első kérdőjeles gondolatom a WC használat volt, és ez valóban probléma lett, mert napi több órát vett igénybe, míg nyitott, ingyenes illemhelyet találtam.
A Kálvin téren lakó hajléktalanok közé „idegenként” érkezett. Azonnal befogadták?
Amikor leültem az aluljáróban a földre, odajött egy nagyon kedves srác, s pár mondat után biztosított arról, hogy vigyázni fognak rám. Ezzel kvázi befogadott. Amikor kitettem a „beszélgetnél velem?” táblát, felpezsdült körülöttem az élet. Láttam, hogy nem feltétlenül vagyok szimpatikus nekik. De az utcán élők és a járókelők is segítőkészek voltak. A kezdeti fal mindkét oldalon megpuhult.
A saját tapasztalatait és Lakatosné Jutka életének történetét írta színpadra. Milyen ember Jutka?
Egy riportot hallottam vele, s én már az alapján beleszerettem. Az energiáiba, a pozitív lendületébe, a mindig újrakezdés képességébe. Amikor először találkoztunk, már ismerősként beszélgettünk. Nagyon hasonlítunk egymásra. Ha el vagyok keseredve, de helyzet van, megoldandó feladat akad, azonnal talpra pattanok. Ő ugyanilyen.
Milyen kifejezetten negatív, illetve kifejezetten pozitív élményei voltak?
A legelső mellbevágó szembesülés a magány élménye volt, amin egyfolytában dolgoztam. Az első két nap nagyon depressziós lettem, és nem értettem, miért hoztam magam ilyen helyzetbe. Vártam a pozitív dolgokat, a pozitív végkicsengést. És egyszer csak képes voltam átlendülni és feladatot látni a negatív dolgokban. Képes voltam észrevenni a város vidámságát. Annak ellenére, hogy engem nagy ívben kikerültek, rájöttem, nem is vagyunk olyan depresszívek. Érdekes volt kívülről szemlélni a várost. Felemelő volt, hogy kedves, bátortalan kéréseimre mindig kaptam választ és segítséget. Így észre vehetettem a félelem diktálta esendőségüket.
Úgy vélem, az átlagemberek hajléktalanokról alkotott véleménye is megváltoztatható. A hajléktalanok agresszivitását persze megértem, hisz borzasztó megélni és elfogadni, hogy a társadalom egy részének a számára nem léteznek. Durvaságuk az elkeseredettségükből fakad. Pszichológusi segítségre lenne szükségük. Esélyük sincs talpra állni az utcára kerülteknek, a munkájukat elvesztetteknek, ha nincs lakcímük. Én sima alkalmi munkát se találtam, még utcaseprést sem. Ma már a napi megélhetést sem lehet megkeresni, marad tehát a kukázás és a koldulás. Jelenleg lyukak tömködése folyik, a napi rutin zajlik, miközben az élethelyzet megoldása kellene, hogy egy közös cél legyen. Ebben a szegény rétegre is gondolok. Egy nagy, általános, szakmailag átgondolt országtervezés lenne szükséges, amely munkahelyeket teremt, valamint a lakáshelyzetre is megoldást kellene találni.
Hogyan hat a saját életére az utcán eltöltött időszak?
A harmadik napon átlendültem és hitemben, energiámban megerősödve jöttem haza. Látom, hogyan lehetne jobbítani, tudom, hogy én mi mindent tudok tenni mindannyiunkért. Az előadás csak lépés a lelkünk felé, a közösségépítés felé. Az utcákat róva lelassultam és - bármilyen furcsa - feltöltődtem a pesti Caminón. Ez egy Út volt, csak nem kellett messze utaznom. Elég volt pár forinttal, telefon és információk nélkül lenni, s máris megkívántam a lelassulást. De ez az én fejlődésem része. A társadalmunknak azonban érdemes gyorsítani, hogy világelsők lehessünk az emberségben. Jó sport az, megéri befektetni.
Az előadás bemutatója január 17-én lesz a Centrál Színházban. Az alkotók arra kérik a nézőket, hogy hozzanak olyan használaton kívüli tárgyat otthonról, amely lakájossá tehető egy hajléktalan kunyhója. Előadás előtt 18.45-től Szalai Kriszta a nézőkre bízza a színpad berendezését. Az előadáson a Szalai Krisztát befogadó hajléktalan roma férfi is részt vesz.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.