Én még reggelire nem ettem sem kollegát, sem rendezőt – Interjú Csoma Judittal

Csoma Judit társadalmunk problémáiról, színészi pályájáról, a szabadúszás nehézségeiről beszélt a Pótszékfoglalón.

Ha talán kevésbé ismert is a színésznő neve, többek között az utóbbi évek egyik legerősebb monodrámáját Egy komcsi nyanya vagyok! címmel negyedik éve játssza a budapesti Katonában.

Csoma Judit azzal kezdi a beszélgetést, hogy nagyon nyomasztja, ami az országban zajlik. Úgy érzi, hogy a Ceaucescu diktatúra után (Csoma Judit 1980-ban jött Magyarországra Nagyváradról) ismét diktatúrában él Magyarországon. Úgy véli, hogy a rendszerváltás óta eltelt huszonhat évet elherdálták és ebben a kormánypártok és az egyre inkább apátiába süllyedő emberek is felelősek. „Amikor 1987-88-89-ben állandóan tüntettünk a Hősök terén, akkoriban egy csomó jó arcú embert láttam, tele reménnyel. Azt éreztem: igen, itt van egy olyan társadalom, amelyik pontosan ellenőrizni tudja majd azt, hogy itt ne menjenek tévútra a dolgok! Mára viszont azt kell látnom, hogy eltűnt ez a réteg” - vélekedik.

                          Csoma Judit az Egy komcsi nyanya vagyok! előadásában (forrás: Katona József Színház)

Úgy gondolja, hogy az 1989-es romániai forradalom valójában puccs volt, egy olyan fordulat Romániában, amelyre a 80-as években senki nem gondolt volna. A magyarországi rendszerváltás óta több kormány is nagy reményekkel indult, de valójában semmi sem történt. Időközben a társadalom jelentős része viszont borzasztó elfásult és érzéketlen lett. Csoma Judit számára az a legmegdöbbentőbb, hogy az emberek nagy részéből kiveszett a szolidaritás: „Ha az internetet akarják megadóztatni, akkor iszonyúan sokan utcára vonulnak – de az egészségügy, az oktatás, a korrupció és még vagy hatvanhatezer más dolog miatt – amiért már rég el lehetett volna kergetni ezt a kormányt – semmi nem történik”.

Felidézi, hogy Romániából 1989 előtt egyre többen szöktek Magyarországra, és azt követően is sokan érkeztek. A magyar állam befogadta az áttelepülőket: „Ennek fényében kérdezem most: azok a szerencsétlen szíriai gyerekek, anyák, apák mind terroristák? Mi történt? Hová lett a szolidaritásunk? Nagyon rossz felé tart az egész világ, nem csak Magyarország. Mint egy fertőzés, terjed az idegenellenesség, mert mindig lesz valaki, aki terjeszti ezt a kórt”.

Csoma Judit elmeséli, hogy hároméves kora óta színész akart lenni, és ebben szülei is támogatták. Értelmiségi, zeneszerző családba született, mindenki segítette a tervét, hogy színész legyen. A főiskola után a Nagyváradi Állami Színházhoz került, ahol öt évet töltött el. Az előadások közül kiemeli a Tangót, amit Alexandru Colpacci, lengyel-román rendező rendezett. Az előadás minden díjat elnyert Bârladon, egy színházi fesztiválon. Ekkor már a végleges útlevele is elkészült, hogy elhagyja Romániát. De nem akarta magára hagyni az előadást, így lekéste a debreceni szerződtetést. Végül is 1981-ben csatlakozott a debreceni Csokonai Színházhoz, ahol szintén öt évig játszott. A civis város után Miskolcra, Szegedre majd Nyíregyházára szerződik. Azt mondja, hogy nehezen vált, őt rugdosni kell. „Rugdostak is, amiért akkor nem, csak visszatekintve nagyon is hálás vagyok. Persze nem mindegy, hogy mikor, hány éves korában érik az embert a rugdosások. A legutolsót Alfölditől kaptam (aki nemzeti színházi igazgatása kezdetén nem hosszabbította meg a szerződését – a szerk.), azt nehezen dolgozom fel, mert az már idősebb koromban ért.”

Elmeséli, hogy Garas Dezső, a nyíregyházi A vágy villamosá-ban látta őt először színpadon: „Előttem van, ahogy berontott az öltözőbe előadás után. Falfehér volt és remegett: Maga hol volt eddig? – kérdezte. Ezt követően valahányszor színházban előadást néztem, mindig találkoztunk” – idézi fel Csoma Judit. A Nemzeti Színházba is Garas Dezső hívta, amikor Bartis Attila: Anyám, Kleopátrá című művét rendezte és Jordán Éva szerepét bízta rá. A társulathoz 2003-ban csatlakozott, amikor Jordán Tamás lett az igazgató. Alföldi Róbert még vendégként rendezte a Tartuffe-t, melyben Pernellné szerepét játszotta. Úgy véli, hogy nagyon jól dolgoztak együtt, ám szerződését Alföldi mégsem hosszabbította meg.

A Nyíregyházán töltött évekre szívesen gondol vissza. Negyven éves volt, amikor Verebes István a Móricz Zsigmond Színházba hívta. Az ő igazgatása alatt egy évadban eljátszotta Arkagyinát és Blanche DuBoist: „Akkor azt mondtam: most kéne abbahagyni, mert ilyen soha többé nem lesz. Nem is lett. Az valami elképesztő volt! Akkor valahogy olyan szerencsés volt a csillagok állása”.

                        A Fényevőkben (fotó: Puskel Zsolt / Port.hu)

Úgy vélekedik, hogy színészi pályájának egyik nagy ajándéka, hogy eljátszotta Zinaidát Katona József Színház Ivanov című előadásában: „Az Ivanovba is úgy kerültem, hogy az épp már megint kikapcsolt telefonomon várt Ascher üzenete. Tamás már látott engem nagyon sok mindenben addigra. De mégis, ha bármikor találkozunk, úgy tud nézni, hogy rögtön elbizonytalanodom, színész vagyok-e még vagy sem?”. Az Ivanovot követően a Fényevők Dada szerepére hívta Ascher Tamás: ”Az történt, hogy azzal hívott fel Ascher Tamás: kellek, mint egy falat kenyér!. A színészeket az ilyen mondatokkal rögtön le lehet venni a lábukról”. Bár nem tagja a Katona társulatának, az elmúlt tizenegy évben sokat dolgozott ott. Azt is megemlíti, hogy az Örkény István Színház Tartuffe előadásában ismét Pernelle-nét játssza.

Jelenleg szabadúszó művészként dolgozik: „Elég hosszú ideje fogom a fejemet amiatt is, hogy milyen rég nem vagyok már társulati tag. Szabadon fuldokló színész vagyok. Ezt is meg lehet szokni, vannak előnyei és hátrányai – csak a kiszámíthatatlanság az, ami nem jó ebben”. Majd hozzáteszi, hogy Spiró György és Keszég László szerették volna Szegedre szerződtetni, de egy áprilisig tartó filmforgatás miatt ezt nem tudta vállalni. Vendégként viszont a Szegedi Nemzeti Színház készülő Hay János ősbemutatójában fog játszani, melyet április 7-én mutatnak be.

                     Egy komcsi nyanya vagyok!

Csoma Judit azt is szóba hozza, hogy évtizedekkel ezelőtt rásütötték, hogy összeférhetetlen ember, összeférhetetlen színész. Csatádi Gábor szerint ez inkább a határozottságának vagy szakmai szigorának tudható be. „Jó, az is igaz, hogy nagyon kevés embert engedek közel magamhoz – de én még reggelire nem ettem sem kollegát, sem rendezőt. Magam számára mindig is magasra tettem a lécet. Igyekeztem átugrani – ha levertem, hát levertem, de soha nem bújtam át alatta. Soha nem akartam megúszni semmit. Bármit bíztak rám, azt az életem főművének tekintettem”- foglalja össze művészi hitvallását.

A Pótszékfoglalón megjelent interjú teljes terjedelemben itt olvasható.