Marina Abramović performanszművész tavaly novemberben ünnepelte hetvenedik születésnapját. A Magyar Narancs kérdéseire e-mailben válaszolt.
A Magyar Narancs felidézi, hogy a hetvenes évek Rhythm performanszaiban vad és önveszélyes dolgokra ragadtatta magát Abramović. Kést döfködött ujjai közé és többször megvágta magát. Egy performanszban pedig egy égő, ötágú csillag közepébe feküdt, és eszmélet vesztette az oxigénhiánytól. A szerző azt veti fel, hogy ezekkel Abramovic túl messzire ment saját testi épségét veszélyeztetve. Abramović erre elmondja, hogy még csak a gondolat se merült fel benne soha, hogy túl messzire ment volna. Valahányszor egy-egy új performanszra készült, mindig is nagyon konkrét koncepció lebegett a szeme előtt, és minden koncepcióhoz egy-egy radikális előadásmód társult, de kétség sohasem.
Egy konkrét performanszra, az 1974-ben előadott Rhythm 0 - ra utal vissza a szerző. Ennek során 72 tárgyat - például kalapácsot, baltát, mézet, rózsát, ostort, láncot, fésűt, fűrészt és egy pisztolyt meg egy hozzávaló töltényt - kínált fel Abramović a közönségének, és a lehetőséget, hogy azt tegyenek a testével, amit csak akarnak. Alaposan elfajultak a dolgok, nem sok híja volt, hogy a pisztoly el is süljön. Abramović úgy érzi, hogy ha napjainkban lenne ez a performansz, akkor sem lenne számára veszélyesebb: „A hetvenes években pont ugyanannyi kockázattal kellett számolnom, mint amennyivel ma kéne szembenéznem. Semmivel sem többel vagy kevesebbel. Akkor is fennállt a lehetősége annak, hogy valakinek elborul az agya és a pisztoly elsül, és most is fennállna a lehetősége, hogy valaki használná is a pisztolyt”.
A Rest Energy című performanszban partnere, (Ulay) egy nyílvesszőt szegezett szívének. Nem sok kellett volna, hogy a megfeszített íjból kilőjön a nyíl és a szívébe találjon. Érdemes-e életünket áldozni a művészetért veti fel a kérdést a szerző: „Igen, érdemes. A művészet ér annyit, hogy azért akár az életünket is feláldozzuk. Ha bármit komolyan vesz és komolyan csinál az ember, a művészetet vagy bármi mást, azt csak is egyféleképpen érdemes csinálni: el kell menni a falig. Olyan sokszor kihívtam már a sorsot magam ellen, és látja, nemcsak hogy életben vagyok, de élek és virulok” – mondja erre Abramović.
Abramović úgy gondolja, hogy azt sem jelentett számára az átlagosnál nagyobb kockázatot, amikor egyik performansza során egy jól megtermett kígyó tekergett a testén: „Ugyanolyan esélye volt annak, hogy valami félremegy a kígyóval, mint a többi performanszom során kígyó nélkül. De valahogy sosem ment félre semmi”- gondolja erről.
Marina Abramović szülőhazája, Jugoszlávia szétesésére és a délszláv háborúra a Balkan Baroque című performanszával reagált. Ám ez a performansz nem a nosztalgiától vezérelve született: „Én sosem nézek visszafelé! Ha az ember folyvást visszatekint, azzal épp azt lehetetleníti el, hogy a jelenben éljen. A nosztalgia színtiszta időpocsékolás”.
A különböző performanszok emlékeit nem csak a videók és fotók őrzik, hanem a megmaradt sebhelyek és hegek is. Abramovic ezzel kapcsolatban elmondja, hogy a vágások és sebhelyek semmit nem jelentenek számára, mert ezek múltbéli dolgok. Nemrég fejezte be a Walk Through Walls című memoárját. Ennek a könyvnek a megírása megszabadította a múlt valamennyi emlékétől. Úgy érzi, most már szabad ahhoz, hogy magához ölelje a jövőt.
Fotó: Michael Loccisano / Staff / Getty Image
Régebben beszélt arról Abramović, hogy Lady Gaga, és Madonna sokat kölcsönöz a különböző művészetektől, de a lényeges különbség kettejük között, hogy Madonna nem ismeri el a forrásait. Hozzáteszi, hogy „nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert Madonna még sosem vett tőlem kölcsön semmit. Legalábbis eddig még nem értesültem ilyen esetről”.
Az interjú készítője visszautal Abramović egy régebbi nyilatkozatára, melyben elmondta, hogy amit művészként elért, annak legnagyobb ára a magányosság. Felteszi a kérdést, hogy Abramović ezt a saját életéről gondolja, vagy általánosságban a női művészekre gondolt. Erről Abramović így vélekedik: „Nem tudom, hogy másra is vonatkozik-e, de azt tudom, hogy nem egy női művésztől hallottam már, hogy ismerős számukra az élmény, amit magammal kapcsolatban leírtam.” Majd hozzáteszi, hogy a férfiak sincsenek jobb helyzetben, mert mindannyiunk életet véges, ez alól nincs kivétel.
Életkoráról - nemrég töltötte be a 70-et - úgy vélekedik, hogy semmiben nem hátráltatja, sőt lelkesen üdvözli a hetvenet. A jövőhöz való viszonyról pedig úgy gondolja, hogy az a leghelyesebb, ha mindenki megalkotja a saját virtuális avatárját, amely minden olyasmire képes, amire az emberi teste már nem.
A teljes interjú a Magyar Narancs 2017 évi I. számában olvasható.