A legközelebb húzva a valósághoz – Interjú Hajdu Szabolccsal

Az Ernelláék Farkaséknál rendezője beszélt arról, miért készített az előadásból filmet, miért hagyta ott a Maladypét és miért nem alapít társulatot.

Hajdu Szabolcs először arról beszél a 7óra7-nek, hogy alapvetően színházi rendezőnek vallja magát, hiszen legalapvetőbb művészi élményeit és a művészetek iránti vonzalmát a színházon keresztül kapta, még gyerekkorában. Amikor később Debrecenből feljött Budapestre, négy-öt évet akkor is színházban dolgozott.

                            Hajdu Szabolcs az előadásban (előadásfotók: Toldy Miklós)

Elmeséli, hogy az alkotókkal, akikkel jelenleg dolgozik, már a debreceni gyermekszínpadon is együtt játszottak, és harminc éve mély barátság köti össze őket. Annak azonban sosem látta értelmét, hogy egy hivatásos társulatot alkossanak: „Az egy óriási felelősség, amit én nem akartam vállalni, mert attól féltem, hogy az energiáim akkor erre mennek majd el - a szervezésére, a darabkényszerre, ami valószínűleg a minőség rovására ment volna egy idő után”. Így hát ugyanúgy működünk, mint egy társulat, csak nyitottabban, kötetlenebbül. Mint az aranyhal, ami láthatatlan úszkál, és megcsillan néha”.

Az Ernelláék Farkaséknál című előadásról és alkotói módszeréről elmondja, hogy mindig a résztvevő színészekből indul ki, nem erőltet rájuk egy általa kigondolt történetet. Az alaptémákat hamar megtalálták, hiszen ezek mindennapjainkat is átszövik: a gyermeknevelés, a párkapcsolati kérdések, a midlife crisis: „Ezeken belül kezdtük először a karaktereket megtalálni, mert még mindig nem a történettel foglalkoztunk. A történet mindig az utolsó” - teszi hozzá a rendező.

Hagyományos értelemben vett története nincs is az előadásnak, azaz, ahogy Hajdu Szabolcs mondja: „Van, csak nagyon organikusan magát írja. Mert abból indulunk ki, hogy ha a karakter élő, akkor az majd úgyis fel fogja építeni magát, generálja a helyzeteket. És ezek organikus egymásba kapcsolódásából lesz majd a történet”. Elmeséli, hogy mindig az ember és a tér kettőséből indul ki. Adott volt számára hat színész és a Maladype Színház lakástere. Így filmesként rögtön arra gondolt, hogy használják lakásként és legyen hozzá egy lakássztori.

               (Hajdu Szabolcs és Gelányi Imre az előadásban)

Arról is beszélt, hogy a Maladype Színházban csak havi két alkalommal játszhatták az Ernelláékat, holott a színház üresen állt. Összehasonlításképpen elmondja, hogy azóta 6-8-szor adják elő, de a nézői igényt figyelve ez a szám lehetne akár nagyobb is. Azt az összeget is méltatlannak érezték, amennyit a színészek kaptak ott, ráadásul ráadásul a technikus bérét is ebből a minimális gázsiból kellett kifizetniük. Ezért döntöttek úgy, hogy máshol tartják az előadásokat.

Az interjú készítője felveti, hogy a filmről nagyon sokféle kritikai értelmezés született, és szeretné megtudni, hogy ez pozitívan értékeli az alkotó, vagy inkább bosszantja. „Egyik munkámmal sem akarok üzenni semmit, és nem akarok kérdéseket sem feltenni vagy válaszokat megfogalmazni. Egyszerűen csak megpróbáljuk bemutatni ezeket a jeleneteket a lehető legpontosabban, és a legközelebb húzva ahhoz a valósághoz, amit mi valóságnak érzékelünk”– mondja ezzel kapcsolatban. Úgy vélekedik, hogy teljesen elfogadható a sokféle értelmezés, sőt úgy gondolja, hogy az a jelenetsor, amit a néző lát, csak egy induktor.

Az interjú készítője szerint egy alkotó, azzal, hogy milyen módon mutat be egy művet, indirekten értelmez is. „Lehet, hogy tökéletesen boldog vagyok, csak általában fogalmam sincs róla” – mondja Hajdu Szabolcs filmbeli karaktere, Farkas. Ezt a mondatot idézi fel a szerző a filmből. „Igen, ez valóban fontos mondat, és valóban egyfajta értelmezés, de nagy megfejtések, nagy megoldások nincsenek, receptek sincsenek” – mondja Hajdu Szabolcs.

Az Ernelláék Farkaséknál alkotói fontosnak tartották, hogy a film bemutatása után tovább játsszák a darabot, mert az előadást eleve nem produktumként fogták fel, inkább egy nagy beszélgetésnek vagy élménymegosztásnak. Megemlíti, hogy voltak olyan színházi előadásaik, amelyekről nem készült jó minőségű mozgóképes anyag. Ezt szerette volna elkerülni az Ernelláék esetében: „Szerettem ezt az anyagot, és azt gondoltam, van olyan húsbavágó kortárs látlelet, hogy nem árt, ha olyan minőségben marad meg, amelyik valamennyit visszaad abból, ami a színház”.

Hajdu Szabolcs a filmben (forrás: 7óra7)

A film és a színház műfaji sajátosságaival kapcsolatban úgy vélekedik, hogy a színházban, ha a színészek jó formában vannak és a közönség is kellőképpen érzékeny, akkor elementáris erejű előadás tud létrejönni: „A másfél óra az tényleg egy másfél órányi energiafolyam, amely mindenkiben vágások nélkül megy végig, és az fel tud növekedni, a közönség pedig mindennek szem- és fültanúja”.

Schilling Árpáddal egy régebbi interjúban arról beszéltek, hogy a szakmájukat bírálni kell, mert félrenéz, nem fog össze, és csak saját közeli érdekeit nézi. Most azt mondja Hajdu Szabolcs, hogy ő csak nagyon konkrétan, a saját életével kapcsolatosan tud erről gondolkodni: „Buharov Szilágyi Kornél fogalmazott úgy, hogy ez tulajdonképpen egy ön- Recsk. Azt érzem, hogyha a másik irányba mennék el, akkor valami végzetesen megsemmisülne bennem, tehát tulajdonképpen előbb-utóbb felszámolódna maga Hajdu Szabolcs.” Hozzáteszi, hogy ha olyan színházi vagy filmes munkát kellene vállalnia, amihez semmi köze, akkor inkább kétkezi munkát vállal egy kőműves mellett.

Elmeséli, hogy amikor Budapestre jöttek, először egy bádogos mellett dolgozott. Így ha baj van, akkor az első dolog, ami eszébe jut, hogy elmegy kétkezi munkát végezni: Még élvezem is, olyankor kezdek el ugyanis igazából újra magamra találni, amikor bekerülök egy ilyen közegbe, és ott újabb érdekes történetek és karakterek jönnek. Így a fizikai munka számomra tulajdonképpen rehabilitáció, rekreáció, gyűjtés és tanulás.”

A 7óra7-en megjelent interjú itt olvasható teljes terjedelemben.