A fejünkben lévő könyvtár és a színészek biológiája kölcsönhatásban van egymással

Marton László, a Vígszínház főrendezője, A Pál utcai fiúk rendezője az előadás létrejöttéről és arról mesélt, mi motiválja öt évtizednyi munka után is.

Marton László lassan ötven éve a Vígszínház művésze, hol rendezőként, hol főrendezőként, hol igazgató-főrendezőként dolgozott a nagykörúti teátrumban. Hetvennégy éves, Kossuth- és Jászai Mari-díjas érdemes és kiváló művész, idén kapta meg a Prima Primissima Díjat. Hegedűs D. Géza egy korábbi alkalommal azt mondta róla, „ő egy született polgár, és a polgárt most az individuum és a szabadság megtestesítőjeként értem. Olyan műveltséggel, világlátással és érzékenységgel rendelkezik, amelyek alapján egy európai horizontról tekinthet a világra”.  A Vasárnapi Híreknek adott legutóbbi interjújában többek között ennek az ötven évnek a tapasztalatairól és a kultúra jelenlegi helyzetéről beszélt.

                                 Marton László

„Ugyanúgy szeretek idejárni, mint az elején. Szeretem az épületet, az embereket. Szerintem most olyan jó a társulat, mint Várkonyi Zoltán idejében: sok a fiatal, akik remekül tudnak együttműködni az idősebbekkel. Sokat vagyok a társaságukban, mert nem lehet az irodából nézni a társulatot, együtt kell élni velük. A tehetség inspirál. Ránézek egy színészre, és eszembe jut egy darab: a fejünkben lévő könyvtár és a színészek biológiája kölcsönhatásban van egymással” – vallja Marton László azzal kapcsolatban, mi motiválja ennyi idő után is.

Véleménye szerint a Vígszínháznak fontos kulturális szerepe van: „Sokan az első színházi élményüket itt élik át, s azt reméljük, hogy egész életükben kultúrafogyasztók lesznek: olvasni fognak, koncertre, kiállításra és színházba járnak. Aki A padlást megnézi, az később talán Pintér Béla és a Forte Társulat előadásaira is elmegy”.

A beszélgetésen szó esik arról is, hogy a kultúra jelenleg „nincs a gondolkodás középpontjában. Holott legalább annyi figyelmet kellene kapnia, mint a sportnak, mondom ezt úgy, hogy sportszerető vagyok, teniszezem, futok. Többet kéne színházba, koncertre járnia a döntéshozóknak, véleményformálóknak. Csak reménykedhetünk, hogy ki fog alakulni egy, a mostaninál egészségesebb helyzet”.

Elmondja, hogy A Pál utcai fiúknál elsőre nem is remélte, hogy ekkora sikere lesz. „Dés László és Geszti Péter keresett meg az ötlettel. Újraolvastam Molnár regényét és megdöbbentem, hogy áttételesen mennyire rólunk szól, az elvekhez való ragaszkodásról, a hűségről és az árulásról. Felkavart”. Másfél évig dolgoztak az adaptáción: „Radnóti Zsuzsa dramaturg, Grecsó Krisztián író és a két ötletgazda. Nyolc előadásnyi munka van benne, fanatikusan próbáltunk”.

Vecsei Miklós mint Nemecsek A Pál utcai fiúk előadásában

Felmerül a kérdés a beszélgetés során, hogy ha a kultúra ennyire a perifériára került, mi lehet benne vonzó az emberek számára. „A közösségi élmény: a nézők egy estére közösségé változnak, együtt nevetnek, sírnak. A társadalmi értéke ennek jóval nagyobb, mint ha otthon maradnának a tévé előtt” – véli Marton László.

Mint egyetemi tanár, véleménye szerint a Színház- és Filmművészeti Egyetem attól a világ egyik legjobb színészképzője, mert nem a hallgatók által fizetett tandíj tartja el az intézményt, így csak a tehetség számít a felvételin. Úgy gondolja, hogy a kiemelkedő tehetségek jól el tudnak helyezkedni a színházi szakmában. Amikor ezzel kapcsolatban a Vasárnapi Hírek riportere megjegyzi, hogy sok helyen csak a kapcsolatok számítanak, Marton László Esterházy Péter szavaival replikázik. „államtitkárt ki lehet nevezni, de költőt nem”. Úgy véli, „a színészetben a tehetség pőrén jelenik meg”.

Az interjú teljes szövege itt olvasható.