Megáll-e az ütő? – Kritikák a Bádogdobról

A kritikusok nagyra értékelik az előadás szokatlan megoldásait és sajátos nyelvezetét. De milyen egy Bádogdob bádogdob nélkül?

A budapesti Katona József Színház Mikó Csaba átiratában mutatta be Kamrájában Günter Grass A bádogdob című nagyregényének színpadi változatát. Rendezőként az a Hegymegi Máté kapta meg élete első katonás lehetőségét, akinek korábbi munkája, a Kohlhaas majdnem akkorát szólt, mint az eredeti történet pléhmuzsikája. Tarján Tamás szinhaz.neten és Marik Noémi 7óra7-en megjelent kritikáját szemléztük.

Elek Ferenc, Rujder Vivien és Dér Zsolt (fotók: Toldy Miklós  / 7óra7)

Tarján Tamás a modern epika legelemibb ötletének tartja Günter Grass regényében a főhős történetét: „a már születésekor teljes szellemi vértezetet és örökösen tiltakozó vasakaratot magáénak tudó gyermek nem óhajtja elfogadni a „felnőtt társadalom” által eleve neki szánt szerepeket, s hároméves korában beszünteti fizikai növekedését: törpe marad. Ahhoz ugyan neki sincs elegendő varázsereje, hogy testének lelki, tudati úton szabjon korlátot, de a magasból a mélybe, padlásról a pincébe, voltaképp pokolból a mennybe irányzott életugrás: a szándékos baleset megteszi a magáét”.

Mikó Csaba színpadi átiratát és Hegymegi Máté rendezését a „dimenziók színházaként” aposztrofálja. „A törpeség mint nagyság, a törpeség eltörpülése, a szintek összekeveredése és áttekinthetetlensége, az alig követhető felcserélődések és elmosódások sokasága szobányinál alig nagyobb területen hozza létre azt a Circus Mundit, amely Hegymegi Máté rendezését oly kitűnőnek láttatja” – írja a fasizálódó Európa személyes léptékben való megmutatásáról.

A rendezés „nagy húzásának” tartja, hogy az eredeti történetben a dobját püfölő Oskar (Dér Zsolt) ebben az esetben megkettőződik, és dobja helyett helyenként az  Elek Ferenc alakításában megjelenő másik énjét ütlegeli.

Dér Zsolt, Takátsy Péter és Pálmai Anna

Véleménye szerint a színészi összjáték következtében külön-külön és együtt is hiteles az így megjelenő Oskar. „A leszegett fejű, égő szemű, szülők és ismerősök játékszere Dér-Oskar és a fölfelé, a majdnem semmibe nézdegélő, egyik helyről a másikra kallódó Elek-Oskar” egysége a kritika szerzője szerint  „az értékek és az értékhiányok bonyolultságát” jeleníti meg. „A létkövetelő önállóság, a hiába remélt szuverenitás más-más szomorúsága árad el Dér összeszorított fogú pengearcán és Elek a bizonyítvány magyarázására berendezkedett kerek orcáján”.

Úgy találja, hogy Hegymegi Máté, noha megköveteli a színészeitől  a „fizikai színháznak is nevezett, egyelőre nem kellően körvonalazott játékmódot”, teret hagy számukra, hogy saját színházi nyelvükön szólaljanak meg. Igaz, ebben az esetben a megszokottnál gyorsabb váltásokkal kell dolgozniuk. „A felpörgetés kissé némafilmes, burleszk és cirkuszi jellegű, ez nem idegen a cselekmény idejétől. Gyorsöltözések, bekukkantások, tükröződések. Ki egyszer itt, az másszor ott, de akkor már nem ő. Minden színésznek annyi arca van, hogy egy sincs. Csak valamiféle arc-állandója” – fogalmaz Tarján Tamás.

A kritikus a színészi összjátékok elismerése mellett Tasnádi Bence teljesítményét emeli ki, mint aki „első az egyenlők között”. A „kabinetalakítások” közül Szirtes Ági Roswitháját ítéli a legjobbnak.

Tasnádi Bence

Az utolsó harmadában meglátása szerint kicsit „leesik” az előadás: „kevésbé feszült, az előzményekhez képest már nem mindig újszerű. Hiába, egy város égése, sokak hősi vagy nem hősi halála, egy torz, gyilkos gépezet összeomlása kevésbé érdekes, mint egy bádogdobos törpe”.

„Mindenki főszereplő; Elek és Dér a legfőszereplőbb a sikeres, tartalmas produkcióban” – szól az írás utolsó előtti mondata.

A 7óra7 kritikusa szintén kiváló ötletnek tartja Oskar megkettőzését: „a gyerek Oskar úgy vonszolja magával a felnőtt, saját történetét mesélő Oskart, mint a regénybeli hős a bádogdobját”. Azonban úgy véli, bármennyire is kétséges az eredeti történetben lévő irritáló és folytonos dobpergés színpadképessége, „az önmagában zseniális rendezői ötlet lesz mégis az előadás veszte”.

A két Oskar - Dér Zsolt és Elek Ferenc

Marik Noémi elismeri, hogy ez a megoldás „izgalmas és gyönyörű jeleneteket eredményez”, mégis úgy tartja, hogy „Oskar emblematikus dobpergése nélkül kiherélődik Grass története, és jóval súlytalanabb lesz maga a figura is. A dob provokálón idegesítő, elviselhetetlen hangjával együtt eltűnik a lázadás éle is, az elementáris tagadás csendes kivonulás lesz, önmagába záruló protestálás. Oskart itt csupán különcként lehet kezelni, maximum részvétet kelt”.

A cikk szerzője a Bádogdobot mint lázadásról szóló drámát, Hegymegi Máté korábbi rendezésével a Kohhaasszal állítja párhuzamba. Véleménye szerint ez az előadás, szemben azzal „csupán ötletes illusztrálását adja a nagyszerű műnek”.

Marik Noémi olvasatában Kovács Lehel Bebrája, aki a „liliputi csoport démoni igazgatójaként lakk uniformisában a művészet célját pedzegeti” és Fekete Anna díszlete is egy irányba, egy adott dolog többféle értelmezhetőségéből adódó öncsalás felé mutatnak. Véleménye szerint ezeken a pontokon érint valami lényegit az előadás. „A pusztulás szépségnek mutatkozhat – akár be is csaphatjuk magunkat” fogalmaz.

Dér Zsolt, Kovács Lehel, Elek Ferenc

Hiányolja az előadásból a regény markáns rendezői olvasatát. „A rendezőt mintha jobban érdekelte volna a hogyan és miként, mint a mi végre. A kultikus regény képekbe kódolásának varázsa és erőfeszítése felemészti a miérteket. A végére pedig mintha még a szufla is elfogyna némileg”.

A kritika szerzője a rendezői koncepció kidolgozatlansága mellett a megvalósítás módját maximálisan értékeli: „Lenyűgöző a merész vállalás, a tetemes munka és a kreatív megvalósítás jó néhány csínja-bínja, amivel itt a rendező és csapata megkísérti a lehetetlent, a többszáz oldalas, pikareszk hagyományra épülő epikus mű színrevitelét”.

„Mikó Csaba igen figyelemreméltón sűríti színrevihetővé a narratív nagyregényt, kitűnően megtalálva az arányokat a családi és társadalmi történések között, jó érzékkel kiemelve a fontos részeket” – méltatja a színpadi változatot. Hasonlóan nagyra értékeli a színészi játékot: „most is lenyűgöző a katonás színészek új formákra nyitott, kikezdhetetlen minőségű játéka, akik láthatóan élvezik az újszerű feladatot”.

„Hegymegi Máté kísérletet tett egy fontos mű megszólaltatására. A törpe visszaemlékezéseiből, a felejthetetlen sikításokból és dobpergésből minőségi, de felejthető adaptáció született” – összegzi véleményét a kritika szerzője.

Pálmai Anna, Takátsy Péter, Dér Zsolt

További kritikák az előadásról

Art7 – Szekeres Szabolcs: Ludwig és Adolf

Hegymegi Máté és Mikó Csaba drámai fordulatokban gazdagon, olykor humorral, felesleges kitérők nélkül meséli a nem mindennapi történetet. Olvasson tovább >>>

Kútszéli Stílus - Kutszegi Csaba: Kidoboltatik, hogy szörnyű a világ

Ebben a komplex színházi nyelvi szövetben a hagyományos-realista színészi karakterábrázolás is odaillően megfér, erősen hat a drámai jelenetekben az ellenpontozás az abszurd humorral, és minden a kifejezendő tartalom – ésszel és érzékkel is megdolgozott – megjelenítését szolgálja. Olvasson tovább >>>

Magyar Nemzet Online - Pethő Tibor: A bádogdob: groteszk történelmi revü alulnézetből

Releváns sűrítése ez a teljes, a danzigi szovjet bevonulást is magába foglaló, Grass-regénynek, amelynek aranyfedezetét a színészi játék nyújtja. Olvasson tovább >>>

Népszava – Balogh Gyula: Amikor sikítanunk kellene

A produkció egy kelet-európai szövevényes családtörténet lenyomatát adja. A színészek sok szerepet játszanak, a történelem pedig sajnálatosan nagyon is úgy fest, hogy időnként ismétli önmagát. Olvasson tovább >>>