Aktuálpolitikai önvállveregetés vagy korunk egyik alapműve?

A Katona Sufnijában bemutatott Nem vagyunk mi barbárok ellentmondó véleményeket váltott ki. Kritikai szemlénk következik.

A menekültkérdés a magyar színpadokat is elérte. Tavaly novemberben a k2 Színház Cájtstükkjében már előkerült a téma, majd január elején a Radnóti és a Katona József Színház gyors egymásutánban mutatott be a problémával foglalkozó darabot. Alföldi Róbert Futótüze után ezúttal a Vajdai Vilmos rendezte Nem vagyunk mi barbárok két kritikáját szemlézzük: Soós Andrásét a 7óra7-en és Kállai Katalinét az Art7-en.

Rajkai Zoltán, Pálos Hanna, Fullajtár Andrea, Dankó István (fotók: Horváth Judit)

Soós András nem árul zsákbamacskát, már írása elején határozott és negatív véleményt mond Vajdai Vilmos rendezéséről: „a Nem vagyunk mi barbárok, bár formailag szofisztikáltan polgárpukkasztó, az égvilágon senkinek a lelkét nem piszkálja meg, hisz nem nekünk, hanem a köztereken megedzett embergyűlöletünknek szól, a felvonultatott karakterek idiótasága pedig olyan távol tartja tőlünk a szereplőket, hogy nincs az az önkritika, ami képes lenne mindezt magára érteni”.

Az előadásban ugyanis „minden elrajzolt, irritáló és szélsőségesen vicces, avagy viccesen szélsőséges”, így a szereplők is: „Pálos Hanna affektáló fittness-edzőnője, Dankó István passzív-agresszív informatikusszemüveges mamlasza, Rajkai Zoltán örökkamasz chipsfalója meg Fullajtár Andrea dacsznob libája”.  Ugyanakkor ezek az alakok „mind-mind remekek, és nagyon ismerősek”. Szintén dicséretet érdemel az előadás „lehengerlő humora” és hogy „olyan természetesen él a nem polkorrekt poénokkal, hogy ilyet legfeljebb a South Parkban láthatunk”.

Az újszerű humor mellé ráadásul „formai izgalmak is társulnak”. Csakhogy ez a „felszíni kamaszos merészség semmit nem javít a darab egészén, hiszen az végső soron nem vállal semmit. Ami persze csak akkor baj, ha nagyon is azt hangsúlyozza, hogy vállal”. Így válik a Nem vagyunk mi barbárok „az aktuálpolitikai önvállveregetés” mintapéldájává, vagyis „a Katona törzsközönsége csak önigazolást nyer akkor”, ha azt látja, hogy „ezek az »átlagemberek« (akik persze véletlenül sem mi vagyunk!) annyira elviselhetetlen figurák, hogy teljesen természetes az idegenek iránt érzett gyűlöletük”.

Soós András szerint viszont „kifejezetten képmutató ez a gúnyos, de még véletlenül sem önironikus szemléletmód, hisz végső soron azzal megy haza a néző: szerencsére én kivétel vagyok”.Vajdai Vilmos rendezése így egy mondattal summázható: „az intoleranciát nem toleráljuk”.

Nem vagyunk mi barbárok

Kállai Katalin szintén már kritikája elején összefoglalja határozott és igen pozitív véleményét: „Tízből tíz. Ennyi humorral aligha beszéltek eddig korunk európai kultúrájának fenyegetettségéről. De milyen humorral. Ez a lúdbőrös, mindent átjáró, velőtrázó humor nem kíméli a szemlélőt. Az első óvatlan pillanatban belerántja a történetbe, hogy aztán végigvezesse az összes lehetséges stáción, a kezdeti félénk mosolytól a zavart vihogáson át a mindent elsöprő nevetés végső, vad extázisáig” – írja.

Ugyanakkor miközben végignevetjük, sőt végigröhögjük az előadást, „a végén kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy többet tudtunk meg az emberi nem mai mentális állapotáról, mint annak előtte bármikor. De nem csupán az emberi nemről, a saját korunkról is”. Például azt, hogy „mindannyian potenciális áldozatok vagyunk, ugyanakkor mindannyiunkban ott lapul az alamuszi gyilkos”. A szöveg ugyanis mélyre néz, „a dolgok eredőjét kutatja. Sőt. Az eredő eredőjét. Ecce homo. Íme az emberi faj”.

Kállai Katalin szerint az előadásban „az igazságtevés lehetetlenségének a paradoxona formálódik elévülhetetlenül gyönyörű történetté. Azé az igazságé, amely nem létezik. Mégis a bőrünkön érezzük”. Mindezért a kortárs német drámaíró Philipp Löhle először 2014-ben bemutatott műve „első pillantásra a harmadik évezred eleji Európa egyik alapművének látszik”. Ehhez a szöveghez társul Vajdai Vilmos „TÁP Színházon edződött, különleges humora”, aki „úgy vezeti rajta végig a színészeit, hogy a bizarrul szókimondó textus minden perspektívából felfedi a mélységeit”.

A négy színész is tehetsége legjavát nyújtja: „Fullajtár Andrea, Dankó István, Pálos Hanna és Rajkai Zoltán alkalmi négyese mindent visz. Talán még soha nem láttuk ennyire különlegesnek – egyúttal hitelesnek, humorosnak, gondolatébresztőnek, sziporkázónak, és a többi, és a többi – egyiküket sem”.

Nem vagyunk mi barbárok

További kritikák az előadásról

euronews.com – Kónya Ritka Veronika: Civilizált barbárok kora

Elhidegülés, jószomszédi viszony, ebbe jön egy menekült és felkavar mindent. Idegengyűlölet, gyilkosság, bűnbakkeresés. Látszólag groteszk társadalomszatírának indul a német Philipp Löhle darabja, de a könnyesre röhögtető poénok, elborzasztó túlzások egyre mélyebbre ásnak. Olvasson tovább >>>

Magyar Nemzet – Pethő Tibor: Groteszk gyilkosság, ordas eszmék

A didaktikusnak tűnő pillanatokat feloldja a groteszkség; a helyenként (jobb-rosszabb viccekkel felszerelkezett) kabarét, szinte abszurdba hajló bohóctréfákat idéző előadás végeredménye – a pontosan kiszámítható fordulattal együtt is – a megrendültség. Olvasson tovább >>>

Pótszékfoglaló – Csatádi Gábor: „Nyitott szemmel állt egész éjszaka…”

„…s reggel is, mikor agyonverték”. Mármint Pilinszky Fabulájának farkasát. És persze minket is a Katona Sufnijában. Mert ülve állunk és állva ülünk a döbbenetes, torkunkat fájdító röhögések futamjainak szusszanást engedő szüneteiben. Olvasson tovább >>>