„A multitasking a nők egyik erénye” – Női Rendezők Tavasza az Operettszínházban

Egészen rendhagyó, progresszív programot hirdetett a Budapesti Operettszínház, amelynek fókuszába három női alkotó, Duda Éva, Székely Kriszta és Szenteczki Zita áll. A három rendezővel sztereotípiákról, közelítési módokról, a műfaji határok elmosódásáról és az Operettszínházban szerzett élményeikről beszélgettünk.

A koreográfusként a szakmában rövid idő alatt nagy nevet szerzett és azóta sokszorosan bizonyított Duda Éva, a néhány éve diplomázott és azonnal az élvonalba robbant Székely Kriszta, valamint a most szárnyait bontogató, végzős bábrendező hallgató Szenteczki Zita mutatkozik be rendezőként első alkalommal az Operettszínházban. A három művész három különböző műfajban, három különböző helyszínen három ősbemutatót állít színpadra a Női Rendezők Tavasza program keretében.

Március 3-tól látható az Átrium Film-Színházban a Frida. A tragikus sorsú festőművésznő életét feldolgozó összművészeti előadás Dinyés Dániel zenéjével a Duda Éva Társulat és a Budapesti Operettszínház együttműködésében valósul meg. Áprilisban debütál a frissen felújított Kálmán Imre Teátrumban Beischer-Matyó Tamás Kreatív kapcsolatok című kamaraoperája Székely Kriszta rendezésében, amely tavaly nyáron már nagy sikert aratott Miskolcon, a Bartók Plusz Operafesztiválon. Májusban tartják a premierjét a Lázár Ervin gyermekkönyvéből készült Szegény Dzsoni és Árnika című élőszereplős – bábos – zenés mesejátéknak. A Raktárszínházban műsorra kerülő produkció Závada Péter dalszövegeivel, Szirtes Edina Mókus zenéjével Szenteczki Zita vizsgarendezése.

noirendezoktavasza_trio.jpgSzenteczki Zita, Duda Éva és Székely Kriszta (fotók: Bíró András, Budapesti Operettszínház)

Azt mondják, a színházrendezés férfias szakma. És valóban, ha körülnézünk a világban és itthon, kevés női rendezőt tudunk felsorolni. Ti miben látjátok ennek az okát?

Duda Éva: Azt nem tudom megmondani, hogy férfias szakma-e vagy nem. Az biztos, hogy komplex tudást és összetett gondolkodást igényel, fontos, hogy rálátásod legyen az egészre. Emellett jó szervezőkészségre is szükség van, és nem árt a határozottság sem, hiszen felelős, sok embert érintő döntéseket kell hozni. Lehet azt mondani, hogy ez férfias dolog, de szerintem ez nem nő vagy férfi kérdése.

Szenteczki Zita: Azt gondolom, ez egy régi, rossz sztereotípia, ami ma már kevéssé jellemző. Most itt ülünk hárman. És az egyetemen is, ha a mostani rendezőosztályokat nézzük, azt látjuk, kiegyenlítettebb az arány. Mi öten vagyunk és abból három fiú, de ugyanez az arány a III. éves zenésrendezőknél is.

Székely Kriszta: Nemrég nyilatkozta egy általam kedvelt színésznő, hogy egy rendező legyen férfi, egy színésznő legyen igazi nő, ők szeressenek egymásba, és ebből a szerelemből tud igazán jó előadás születni. Ez a gondolat jól mutatja az „antik” színházi felállást. Ez már régen nem így működik, mások a szempontok, változnak a dolgok. Ha úgy tetszik, a rendező egy felsővezetői pozíció, és valóban egyelőre kevés a női vezető az országban más területeken is.

Duda Éva: Ma már rengeteg nőt találunk felsővezetői szerepben, és sok szempontból a multitasking is a nők egyik erénye. Bár meg kell vallani, azért a rendezés nagyon más dolog, mint mondjuk egy multiban az igazgatói poszt, hiszen itt alkotásról és érzékenységről, művészetről beszélünk, nem pusztán vezetői képességekről.

Lehet általánosítani, hogy másként nyúl egy női rendező egy feladathoz, mint egy férfi? Hogy egy nő elsősorban az érzelmek felől közelít, míg egy férfi az értelem felől? Megtartva természetesen azt az alapvetést, hogy minden egyes alkotó más és más.

Székely Kriszta: Szerintem az alkotás alapvetően androgün dolog. Nem kérdés, hogy minden ember másképp lát történeteket, de ez nem feltétlenül egy nemi szerv kérdése. Miközben evidens, hogy másmilyen hatások és impulzusok érnek az élete során egy nőt, mint egy férfit. Így aztán másmilyenek leszünk és másmilyen lesz az is, ami alkotóként kikerül a kezünkből. Egy férfi rendezőnek ugyanúgy hiteles női alakokat kell felrajzolni, mint ahogy én sem hagyhatom ki a férfialakok igazságait az előadásaimból.

Duda Éva: Ha ez igaz lenne, azt mondhatnánk, hogy kétféle út van: nőies és férfias megoldás, de ez nem így van, az élet ennél jóval kuszább és összetettebb. Én például abszolút intuitív módon alkotok, miközben van egy teljesen racionális agyam, ami az összehangolásban segít. Hogy mit miért csinálok, nagyon sokszor emocionálisan döntöm el, de később a felépítés fázisában, mondhatom ezt gyártási menetnek, a gyakorlatias énem lép működésbe.

dudaeva.jpg

Ti is intuitív módon közelítetek egy-egy műhöz?

Székely Kriszta: Amikor kiválasztok egy anyagot, biztosan van egy megmagyarázhatatlan érzelmi, ha úgy tetszik lelki érzetem az alkotással kapcsolatban. Ez alap. És persze van egy racionális folyamat, hogy az ember bizonyos történeteket, gondolatokat, vagy egy érzetet miért akar elmesélni. A munkafolyamat során én sokat agyalok, de azért, hogy minél igazabb legyen, amit mondani szeretnék, amire persze a megoldások gyakran zsigerileg jönnek. Ez az egész nagyon komplex módon jön létre.           

Szenteczki Zita: Arra törekszem, hogy olyat csináljak, ami megérint, ami nagyon személyes, vagyis emocionálisan hat rám, de a munka során már ez nem elegendő. Ott gondolkodni kell, agyalni. Meg kell találni, hogy tudod elérni, hogy a számodra fontos dolog az alkotótársaidban, majd a nézőkben is hasonló hatást, érzelmet váltson ki. A kettő szerintem csak együtt működik.

Zita bábrendező, Kriszta prózai, Éva koreográfus. De most itt, az Operettszínházban Kriszta operát, Éva zenés darabot, Zita élőszereplős és bábos mesejátékot rendez. Az, amit tudtok, amit az iskolában tanultatok, alapból képességessé tesz arra, hogy bármilyen műfajban megálljátok a helyeteket?

Duda Éva: Vannak multifunkcionális alkotók, akik egyaránt értenek a zenéshez és a prózához, de ez nem általános. A zenés színháznak teljesen mások a sajátosságai, a szabályai. A zene érzeteket fogalmaz meg és nem gondolatokat ölt szavakká. Emocionálisan hat ránk és egy olyan univerzális nyelven beszél, amit a világ bármely részén megértenek. Ugyanakkor a zene, alapvetően meghatározza a színpadra állítás lehetőségeit, nem nyúlhatsz hozzá bárhogy, nem csinálhatsz vele akármit, mert önálló dramaturgiája és saját élete van. A próza sokkal képlékenyebb, könnyebben lehet színpadi értelemben kiforgatni, átforgatni. A zenés tehát kötöttebb, és nem mindenki tud bánni a hatásmechanizmusával. Tehát nincs feltétlen átjárás, mindazonáltal azt szeretem, ha nincsenek műfaji skatulyák ráhúzva előadókra, vagy alkotókra.

szekelykriszta.jpgSzékely Kriszta: Az biztos, hogy az egyetemi képzés nem arra koncentrál, hogy mindenhez értsünk.

- De kellene, hogy így legyen?

Székely Kriszta: Jó lenne, ha kiderülhetne még az iskola falai között, ahol nincs akkora tét, hogy az ember ért ehhez vagy ahhoz a műfajhoz vagy sem. Nálunk nem volt hangsúlyos zenés képzés, de prózai szakon ez talán nem is elvárható. A tantervünkbe mégis bekerült néhány zenés tanár és a zenés rendezés gyakorlati lehetősége az Operaház jóvoltából. Például Pintér Béla nem klasszikus zenei oktatást adott nekünk, de megmutatta, hogy a zene, mint eszköz a prózai színházhoz képest mennyire mást tud adni. Egy Kovalik elemző kurzus azért mindenkinek jót tett volna.

A műfaji határok a színházon belül is kezdenek eltűnni. A prózai előadásban gyakran megjelenik a báb, a táncszínházban ott a szöveg. Rendezőként szoktátok-e és mennyire szeretitek keverni a különböző műfajokat?

Székely Kriszta: Rendezőként az ember szerintem mindent használ, amije csak van. Nyilván ésszel. Ha például több nyelven is beszélsz, nem feltétlenül használod mindegyiket, csak azt, amire az adott helyzetben szükséged van. Így van ez a rendezéssel is.

Szenteczki Zita: Most végzek majd az egyetemen, ezért nincs nagy tapasztalatom, de úgy látom, a báb esetében a határok elmosódásában az is erősen közrejátszik, hogy gyökeresen megváltozott a gondolkodás magáról a műfajról. Már nem úgy tekintünk a bábszínházra, mint ahol kesztyűs báboznak a paraván mögött. Ma bábszínház lehet akár egy tárgyjáték vagy egy speciális kellékhasználat. Mi alkotók is igyekszünk minél több dologgal, műfajjal, esetleg új műfajokkal kísérletezni, akár egy előadáson belül is, akár előadásonként más és más dolgokkal.

Hogy látjátok, mennyire van teretek és helyetek ma a szakmában fiatal rendezőként?

Székely Kriszta: Teljes nyitás van. A színházat életben kell tartani, tovább kell formálni. Az benne a csodálatos, hogy jelen idejű, hogy most van. És ehhez a mosthoz, mostani közönség kapcsolódik. Ha nem frissül az alkotói gárda, nem lesz új közönség. Egy mai fiatal máshogy lát, más a tempója, megvannak a saját problémái, szorongásai és örömei is. Hatalmasat változott a világ körülöttünk. A színház mindenkor annak a közegnek szólt és szól, amiben születik. Nekünk, fiataloknak, mint a mindenkori fiatal alkotóknak az a dolgunk, hogy „átvigyük a színházat a másik oldalra”. Ez is, mint minden művészeti ág állandó vérátömlesztésre szorul, ez működteti. Így fejlődik, így marad életben. Most mi jövünk és utánunk is jönnek majd olyanok, akik újabb és újabb dolgokkal gazdagíthatják ezt a műfajt.

szenteczkizita.jpg

A határok elmosódása abban is tetten érhető, hogy ma már nem kell magyarázkodni a Színművészeti Egyetemről, a Katona József Színházból, vagy a független szcénából érkezve, hogy az Operettszínházban dolgoztok?

Duda Éva: Annyira felgyorsult és megváltozott világ az elmúlt tizenöt-húsz évben, hogy a normák is teljesen eltolódtak. Ma már nem szentségtörés az Operettszínházban kortárs operát bemutatni vagy különböző műfajokkal kísérletezni, mint egy Frida Kahlo vagy egy báb. Jól csinálja az Operettszínház, ha ezt vállalja, mert ez azt jelenti, hogy lépést akar tartani a világgal, meg akar felelni az új kihívásoknak és a megváltozott nézői igényeknek. De természetesen emellett ott a tradíció, a hagyomány: a Lehár és Kálmán bemutatók, amiket itt és csak itt lehet látni. Azoknak itt van a helye. De hogy mellette van egy nyitás, szerintem szuper.

Szenteczki Zita: Azért is jó ez a lehetőség, mert sajnos még mindig sokan pejoratívan gondolkodnak a zenés műfajról, ezek az előadások viszont talán olyanokat is behozhatnak, akik amúgy nem járnak ebbe a színházba. Akik mondjuk Závada Peti dalszövegei, Szirtes Edina Mókus zenéi vagy Frida Kahlo személye miatt jönnek el. Nagyon fontos nekem az is, hogy az Operettszínház megadja az esélyt, hogy a kedvenc mesém rengeteg és nagyon különböző helyről érkező gyerekhez és felnőtthöz eljusson.

Székely Kriszta: A színház a közönségért van. Azt, amit végül a néző kap, nekem rendezőként felelősséggel és maximalizmussal kell színpadra raknom, kezdve a téma választástól a kivitelezésig. Az osztályfőnökünk, Székely Gábor mindig azt mondta, hogy ne csak magunkat lássuk, arra is gondoljunk, és azt tartsuk szem előtt, hogy az emberek egy hosszú nap után a munkából hazamennek, lezuhanyoznak, átöltöznek és elmennek a színházba. És ez hatalmas dolog. Már ez így önmagában csodálatos, látva, hogy sokunk hétköznapjai elszürkülhetnek a munkában, a család menedzselésében. Ez számukra egy esemény, és én felelek ezért a pár óráért. Szerintem ez a fontos. Én kizárólag olyan anyagokkal foglalkozom, amikről hiszem, hogy elgondolkodtatják a nézőt a világról, amiben élnek. Tehetik ezt humoros, zenés vagy verses formában. Magyarázkodni? Magyarázkodnom talán akkor kellene, ha a fentiekből alább adnék, de itt erről szó sincs.

kreativ_kapcsolatok.jpgHogy érzitek magatokat az Operettszínházban? Mennyire sikerült megtalálni a közös hangot a művészekkel, a háttérben dolgozókkal?

Szenteczki Zita: Nagyon frissítő az együttműködés, a bábszínész osztálytársaim tanítgatják bábozni az ittenieket, ők pedig a hallgatóknak segítenek a kórus éneklésben. Mindkét fél abszolút nyitott. Hihetetlen támogatást kaptam az Operettszínház vezetőségétől, ami így a pályám elején különösen nagy segítség számomra. Azt gondolom, hogy ez semmiképp sem szokványos. Rengeteget tanultam például az előkészületi megbeszéléseken a színház stábjától, na meg Kerényi Miklós Gábortól, aki sok praktikus tanáccsal látott el és felvetett olyan kérdéseket, amikre magamtól nem is gondoltam. Hatalmas gyakorlati tapasztalat volt, az Operettszínház inspiráló, profi alkotóival és az egyetemről frissen kikerülő fiatalokkal együtt gondolkodni, dolgozni.

Székely Kriszta: Profizmussal találkoztam minden területen a műszaktól a színészeken át a menedzsmentig. Egy alkotónak nagyon nagy biztonságot jelent, amikor azt látja, hogy körülötte maximumon történnek a dolgok. Nyitottság van és vágy arra, hogy professzionális teljesítményt lásson a néző. Itt nincsen lustaság, tesze-toszaság. Nagy dolognak tartom azt a frissülést és nyitást, amit az Operettszínház körül tapasztalni az elmúlt években. Csak pozitívan tudok nyilatkozni.

Duda Éva: Sokat dolgoztam és rengeteget tanultam itt a szakmáról. 2001-ben végeztem a Táncművészeti Főiskolán és két évvel később Kero hívott, hogy koreografáljam meg a Rómeó és Júliát. Nagyon fiatalon nagyon nagy bizalmat kaptam tőle. Ma is lenyűgözve nézem, mennyire képes a kezében tartani az egész produkciót és közben minden egyes apró részletre odafigyel. Rendkívül fontos, hogy ebben a színházban mindenki tudja, mit csinál. Nem tudsz úgy bemenni a kellékeshez, hogy tíz perc múlva ne kapd meg, amit kérsz. Fantasztikus érzés, mennyire a kezed alá dolgoznak az emberek. És a színészekre is ugyanez érvényes. Szokva vannak ahhoz, hogy itt egy ’nagyüzemi’ működés van, egyik produkció után azonnal jön a másik, de az, hogy eközben mégis frissek és kíváncsiak tudnak maradni, maximálisan tisztelendő. És ez nekem is plusz energiát ad.

Székely Kriszta: Ennek nagy része szerintem Kerohoz kapcsolódik, pontosabban ahhoz a munkamorálhoz, amit ő kialakított. Itt arra tanítják az embereket, hogy dolgozni kell, nagyon keményen és akkor eredmény is lesz. Időnként kértem olyan dolgokat is a színészeimtől, amikhez egyáltalán nincsenek szokva. És nem az volt, hogy amikor a negyedik alkalommal sem sikerült megcsinálniuk, sértődötten rám csapták az ajtót, hanem újra és újra nekifeküdtek és nem nyugodtak, amíg meg nem tudták oldani. Rettentően lényeges, hogy megvan bennük a saját munkájukra való figyelem és igényesség. Ezek olyan dolgok, amik nélkül nem lehet jó színházat csinálni.

frida.jpgA színháztól kaptátok az adott darabot, vagy ti hoztátok?

Szenteczki Zita: Lőrinczy György, az Operettszínház főigazgatója színházmenedzsmentet tanított nekünk a Színművészetin. Egy színházi projektet kellett prezentálnunk Kautczky-Dallos Mátéval, és mi a Szegény Dzsoni és Árnikát vittük elé. Szerencsés egybeesés, hogy a kedvenc mesém a színház tervei között is szerepelt már. Így lehetőséget és bizalmat kaptunk, hogy egy workshop keretén belül kidolgozhassuk az elképzelésünket. Ennek a nyilvános bemutatása olyan jól sikerült, hogy diploma rendezésemként a Raktárszínházban állíthatom színpadra a darabot.

Székely Kriszta: Lőrinczy György főigazgató és Kerényi Miklós Gábor művészeti vezető látta az egyetemi opera rendezésemet. Ezt követően kerestek meg és adták oda a művet, ami már egy ideje a kezükben forgott. Nem éreztem azt, hogy ez ellene lenne azoknak a dolgoknak, amik engem foglalkoztatnak. Ilyen értelemben, ez is hasonlóan szerencsés találkozás volt, mint Zitánál.

Duda Éva: Én magam választottam a témát, és írtuk hozzá a darabot, és nagyon örülök, hogy az Operettszínház partner lett ebben a munkában, és most már maximálisan közös szálakkal futunk.

Miért akartál Frida Kahlo személyével foglalkozni?

Duda Éva: Azt hiszem, az élni akarása fogott meg leginkább és az a felfedezés, hogy az ember nem feltétlenül másokkal harcol az életében legtöbbet, hanem önmagával. Magunkat leküzdeni, lemenni a mélybe és újra kezdeni a legnehezebb. Ez a nő számtalanszor megtette az életében, hogy hamuvá porladt, és utána mint egy főnixmadár újjáéledt. Gyermekbénulásban tönkrement az egyik lába, később volt egy súlyos balesete, amikor megsérült a gerince. De csak egy dolog a rengeteg testi baj. Ahogy ő maga is írta: két nagy tragédia volt az életében, az egyik a baleset, a másik Diego. Ez a szerelem kicsinálta mindkettőjüket, de közben meg olyan éltető erő volt, olyan különleges kapcsolat, ami halálukig összekötötte őket. Amikor már tolószékbe kényszerült és amputálták a lábát, az utolsó képére azt írta: Viva la vida. Szerintem erről a belső erőről, erről a hitről érdemes beszélni. Egy nagyon sugárzó, intelligens és vonzó személyiség lehetett, ahogy Diego is. Mágnes volt mindkét ember. Két nagy vad, köztük pedig húsz év korkülönbség. Egy nő száz éve Mexikóból!

szegeny_dzsoni_es_arnika.jpgA Szegény Dzsoni és Árnika történetben mi foglalkoztatott leginkább?

Szenteczki Zita: A szeretni tudásról és annak tanításáról szól ez a mese. Van egy apa és a lánya, és az apa a lánya iránti kíváncsiságából, szeretetéből és figyelméből születik a történet. Nekem ez a kerettörténet is borzasztóan fontos volt. Maga a mese tipikus: a jó legyőzi a rosszat, de a rossz nem egy elvont fogalom, hanem egy ember, a Százarcú Boszorkány, aki csak azért olyan, amilyen, mert még nem ismeri a szeretetet. Hétköznapi, emberi dolgok vannak benne, és nem nagy varázslatok, a szeretet a varázslattal szemben, valódi. Nekem emiatt fontos ez a mese.

- Hogy jelenik meg benne a báb?

Szenteczki Zita: A főszereplők élő emberek. Egy kicsit átírjuk a mesét, mert az eredeti Lázár Ervin műben csak az elején meg a végén tűnik fel a boszorkány, nálunk viszont a vándorlás során is az összes ember az ő elátkozott embere. A báb elsősorban hozzá kötődik. Az ő százarcúságát mutatja meg, illetve azok a dolgok és emberek, amiket ő mozgat, bábként jelennek meg. Különböző maszkos játékok vannak: óriás maszk, testrészeken lévő maszk, a végén megjelenő Hétfejű tündér pedig villanykörték formájában tűnik fel. És természetesen az összes kacsává változós részt bábbal oldjuk meg.

Mi közöd van a Kreatív kapcsolatokhoz?

Székely Kriszta: A darab főhőse és központi figurája egy ellentmondásos alak, aki egyszerre szeretnivaló, ellenállhatatlan, de ugyanakkor manipulatív, önző és nagyon káros tud lenni az őt szerető emberekre. Szerintem sokunk életében voltak olyan időszakok, amikkel nem tud, vagy csak nehezen tud elszámolni. Régen nekem is voltak olyan korszakaim, amikor az „én” uralkodott a döntéseim nagy részén. Ennél fogva tudtam kapcsolódni ehhez az anyaghoz. Tetszett, hogy egy kicsit krimi, egy kicsit szerelmi sokszög történet. Azt éreztem, hogy ez a nagyon hétköznapi történet az operával ötvözve működhet. Bár hozzáteszem, ez egy dallamos, közönségbarát kortárs opera. A zene sok-sok ismert műfajt idéz fel a tangótól a keringőn át a Don Carlosig, és nagyon sok benne a humor. Kíváncsi vagyok erre a kísérletre, hogy vajon állíthat-e az opera műfaja mellé ez az alkotás olyanokat, akik mondjuk a Nabuccora vagy a Pillangókisasszonyra nem mennének el.

Névjegy

Duda Éva 2001-ben végzett a Magyar Táncművészeti Főiskola koreográfus szakán. Független alkotóként számos független és nagyszínházi produkcióban dolgozott, többek között a Vígszínház, a Katona József Színház, a Nemzeti Színház és a Budapesti Operettszínház különböző előadásaiban. 2010-ben alapította saját társulatát, ami mára a hazai kortárs táncszínház egyik meghatározó szereplőjévé vált. Az utóbbi években rendezőként is bemutatkozott, és idén fejezi be tanulmányait rendező szakon, Bocsárdi László osztályában a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen.

Székely Kriszta 2015-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházrendező szakán. Gyakorlati idejét a Katona József Színházban töltötte, ahová a végzést követően le is szerződött. Emellett dolgozott Fischer Ivànnal, Stuttgartban a Tri-bhüne-n, a Vígszínház és a Magyar Állami Operaház társulatával is.

Szenteczki Zita végzős bábrendező hallgató a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. 2014-ben saját együttest alapított, Maszkaron Társulat néven, Markó Róbert osztálytársával közösen. Dolgozott a Kerekasztal Színházi Nevelési Központtal, rendezett a győri Vaskakas Bábszínházban, a Szabadkai Gyermekszínházban és a Magyar Állami Operaházban.

 Spilák Klára, Budapesti Operettszínház

süti beállítások módosítása