„Beköltöztem ennek a szláv embernek lelkébe”

Május 26-án mutatják be a Békéscsabai Jókai Színházban Gogoltól az Egy őrült naplóját Katkó Ferenc előadásában. A rendezőt, Köllő Miklóst kérdeztük.

Hány előadást látott az Egy őrült naplójából, és ezek közül melyik hogyan hat a saját rendezésére?

Gogol és Bulgakov a két szerelem, ha lehetőség adódik, külföldön-belföldön, keresem a találkozást. Szerencsére ahhoz a korosztályhoz tartozom, aki a fél évszázaddal ezelőtt Darvas Iván zseniális átváltozását látta is, nem csak hivatkozik rá. Horvai István rendezése klasszikus mestermunka volt, precíz, stabil alapot nyújtott egy igen szenzitív, sokszínű művész szárnyalásához.Meglehetősen hosszú idő és bátorság kellett ahhoz, hogy Gogol naplója feltámadjon. Ha jól emlékszem 1992-ben a Nemzeti Színház tűzte műsorára, azután 2010-es években bukkant fel. Kiváló színészeink hívták életre, változó sikerrel, változó tartalommal, céllal.

A mű csábító lehetőségekkel kecsegtette külföldön a kortárs rendezők, színészek önmegvalósító törekvéseit. Láttam előadást, melyben a „monodráma” színrevitelében a teljes társulat részt vett, sikoltozó szobaasszony, kutyák balerina tütüben, az őrület a kellően kimeredt szemek teatralitásában merült ki. Kérdés a levegőben fennakadt: „mit, miért, kinek?” Ezek a kérdések meghatározóak, bármilyen tiszteletre méltó színészi alakítással is szembesüljünk. A cél elsődleges, a forma – bármilyen kiváló – csak eszköz. A látott előadások jórészt abban segítettek, hogy lehetőség szerint elkerüljük a csábító teátrális csapdákat, mely rutin, a felszínes hatásvadászat oldalán nyílnak.

Seregi Zoltán, Köllő Miklós, Katkó Ferenc (forrás: Békéscsabai Jókai Színház)

Mennyire van „készen” a fejében az előadás, és ebből mit lehet elmondani? Milyen előadásra számíthatnak a nézők?

Minden remekműnek több rétege van. Koronként változik az alkotók életérzése, más és más rétegek kapnak újkori értelmezést, rejtett gondolatok kerülnek reflektorfénybe. Múlt év szeptembere óta beköltöztem ennek a szláv embernek lelkébe. Senki ne higgye, hogy ez felemelő állapot. Olyan keresztet vesz a vállára az ember, amitől a civil életében a leginkább retteg.

Első kérdés: a darab nappal, vagy éjszaka játszódik? Ha nappal, a világ őrült meg, ha éjjel, egy elborult elme szüleménye a mű. Második kérdés: szeretjük, sajnáljuk, áldozatnak tekintjük Popriscsint, vagy félünk tőle, esetleg nevetünk rajta? A szürke kispolgár metamorfózisa, aki trónra tör. Felrémlik a XX. század személyiségsérültjeinek hatalmi tébolya… Megszületettek a válaszok.

Ez az előadás nem csupán egy kóresetet kíván színre vinni, inkább részesévé teszi a nézőt, egy számára titokzatos világnak, és annak lehetséges következményeinek. Képek, víziók, majd hangok, groteszk harmóniák. Éjjel, hajnalban, félálomban. Pár másodperces videó klipek rémlettek fel, barátaim segítségével életre keltek. Sosztakovics is segítségemre sietett: ez idáig még számomra ismeretlen, korai, abszurd, fanyar hangszerelésű darabjai nem csupán aláfestő, hangulati szerepet kaptak, de beépülve a látomásba, egységes dramaturgiai rendszert hoztak létre.

Két kiváló, régi barátom Jánoskuti Márta és Székely László segített a továbblépésben, megszületett a játéktér és a viselet, ezen belül az önálló szereplővé avanzsált Köpönyeg. Február 3-án, az első nyilvános olvasópróbán készen állt a háttér: makett, rajzok, videók, zenei bejátszások.

                                                                            Köllő Miklós

Mostanában mintha a megszokottnál gyakrabban mutatnák be a darabot. Mi lehet ennek az oka, illetve miért ezt választotta? Mi foglalkoztatja benne?

Minden időszak felszínre veti a maga ellentmondásait, társadalmi köszvényeit. „A levegőben van” vagy tréfásan: „Az utcán hever…” – mondják a kellő szenzitivitással megáldott vagy megátkozott alkotók. Nyugtalanító kérdések horgai akadnak minduntalan belénk, a feldolgozhatatlan mennyiségű valós és hamis információ tengerében fuldokolva. Próbálunk emészteni, keresni a helyünket, megfelelési pontokat, mialatt az önérvényesülés illúzióját kergetve rohangálunk, kapaszkodunk, zuhanunk…

Gogol utolsó szavai a halálos ágyán: „Létrát.., add ide gyorsan a létrát!”  Századunk kezdetén, visszhangoznak a szavak.

Miért van szükség ennyire hosszú próbafolyamatra?

A remekművek sajátossága, hogy minduntalan újjászületnek. Ez a „főnixtulajdonság” köszönhető azoknak a rejtett dimenzióknak, melyek a mélyben rejtőznek. Hiteles előadás előfeltétele elemzőpróbákon az aprólékos értelmezés.  Számtalan kérdés, hétköznapi analógia vagy egyetemes asszociáció merül fel, akár egy mondat, akár egy szó szövegkörnyezetbe helyezésével.

Gogol pontos klinikai kórlapot állít fel, a psziché apró rezdülései, hisztérikus kitörése, szeszélyes, váratlan látszólag illogikus flik-flakok nagyon is logikus rendszerben vezetnek a hatalmi téboly felé. A hatásmechanizmus kiszámítása igen kényes, patikamérleg pontosságot követel. Egy megnyomorított kisember hatalomra törését többszörösen megszenvedte már az emberiség a történelem folyamán. És megint itt van előttünk ugyanaz a képlet… vajon…?

Mit tud Katkó Ferenc, ami miatt már a második monodrámában dolgozik vele, miközben egy teljes társulatból válogathatna?

A Békéscsabai Jókai Színház egészen kiváló színészgárdát mondhat a magáénak, akadna több kiváló színész is Popriscsin szerepére. Az egy más előadás lenne.

                                                                         Katkó Ferenc

Katkó Ferenccel 2014-ben dolgoztam első ízben Zelei Miklós Situs Inversus monodrámájában.  A kortárs szerző szokatlan színészpróbáló feladatok tömegét zúdította az előadóra, rendezőre egyaránt. A kiváló színész könnyeden, igen nagy mesterségbeli tudással vette az akadályt. Jó volt dolgozni, gondolkozni vele. Véletlen folytán kiderült, hogy színész barátom Kijevben végzett színész és rendező szakon, eredetiben olvassa Gogolt, egyik nagy kedvence és új magyar fordításon töri a fejét. Öröm egy újabb találkozás.

Tudja már milyen Popriscsin lesz Katkó Ferenc, vagy ez a próbákon alakul ki?

Gogol „címzetes fogalmazó” figuráját a színpadi megformálás kapcsán, általában igyekeztek a kisember sztereotip képének megfeleltetni. Vékony alkatú, karikás szemű, törékeny színészek bújtak Popriscsin bőrébe, megelőlegezve a részvétet, a karakter hitelességét. Katkó Ferenc nem tartozik ebbe a kategóriába. Sőt! Erőteljes, robosztus, igen szuggesztív személyiség. Tökéletesen alkalmas a darab központi gondolatának közvetítésére.

Ebben az előadásban, nem egy álmodozó, eleve bukásra ítélt szürke csinovnyik az áldozat, itt életerős figura törik meg. A skizofrénia kiváltotta hatalmi téboly árnyéka messzire nyúlik majd a történelem folyamán...

A kölcsönös bizalom mondatja velem, különleges előadást láthatnak a nézők. Bizonyos vagyok, Katkó által megformált Popriscsin nem hasonlítható egyetlen más előadáshoz sem, hosszantartó, emlékezetes élményt nyújt, ha Gogol sírfelirata beteljesedik: „Keserű szókkal nevetek”.