Bödőcs Tibor: „Több fronton támadok”

„Az az artikulálatlan anyázás, amit a közélet rendre kivált belőlem, a színpadig poénná alakul – így tudok harcolni az ellen, ami dühít.”

Bödőcs Tibor ma a hazai standup egyik legismertebb és legnépszerűbb képviselője. A SZÍNHÁZ folyóiratnak adott interjújában beszélt alkotói módszeréről, előadói habitusáról, politika és standup viszonyáról, és hogy mit tanult a búcsúszentlászlói kocsmában.

Bödőcs Tibor standupol (forrás: port.hu)

Bödőcs Tibor az interjú elején alkotói módszeréről beszél, arról, miként jön létre egy standup-előadás. „Az estjeim a hétköznapjaim sűrítményei. Állandóan nyitva van a fejemben egy fájl, ha valami feltör ezekből a bizonyos mélységekből, azt próbálom menteni, összegereblyézni, sűríteni – végül ez jelenik meg a színpadon. Tehát nem szerep mögé bújok, de jóval összeszedettebb vagyok a reflektorok tüzében, mint civilben.” Szerinte csapda az, hogy sok standupos azt hiszi, mindenhol poénokat kell mondani: a hétköznapi élethelyzetek a színpadon való fellépéshez adnak muníciót.

Elmondja, „standupot” először a búcsúszentlászlói kocsmában látott, „ahol mindenki értelmezte a világot, beszélt magáról, elmesélte, mi történt vele aznap”. Ilyesmi a standup definíciója is: „értelmezni a világot, a magad szerény eszközeivel”. Szerinte a standup ezért nem pusztán történetmesélés, a történeteken keresztül a világ értelmezésének kell megjelennie. Sokat nézte Hofit, Fábryt, és folyamatosan nyomon követték egymást kollégáival a Dumaszínházban, ahol egy „egészséges versenyszellem” alakult ki.

Bödőcs fellépéseiben arról beszél, ami érdekli őt, ami „a hétköznapokban kavarog” benne. Műsorát több pillére építi, „több fronton támadok” – mondja: így beszél hétköznapi dolgokról, de beszél politikáról is. Utóbbi kapcsán azt mondja, „az az artikulálatlan anyázás, amit a közélet rendre kivált belőlem, a színpadig poénná alakul – így tudok harcolni az ellen, ami dühít. A standup mégis színpadi műfaj, amiben erős hatásokkal kell dolgozni, de kevesebbet bír el a színpad, mint az írás”.

Előadásaiba előszeretettel épít be műveltségi elemeket, de ezzel is óvatosan kell bánnia, mert „elidegenítő hatású lehet”. „Minden »Dosztojevszkij« csökkenti az esélyeimet” – mondja. A humor arra is jó, hogy megmutassa, a valóság bonyolult, „semmit nem lehet egyetlen nézőpontból szemlélni”.

Arról is beszél, hogy az estek összeállítása során nem kéri senki segítségét, ami ugyanakkor hiba is lehet. Szerinte a jó standupnak két fontos összetevője van: „egyik oldalon ott a szöveg, hogy az erős legyen, a másikon ott vannak a színészi kvalitások”. A standup jó esetben párbeszéd: ahogy az előadó hat a közönségre, úgy a közönség is az előadóra.

A kritikai gondolkodás mindenképp kritérium a standupban – véli –, ez persze a legtöbbször ellenzékiséget jelent: „Miután a kormányzó pártok alakítják a viszonyokat, velük van gondunk. Az ellenzékről is lehet beszélni, mondjuk, nálunk most nem nagyon van. Putyin, »nagy tanítónk« mondása: »Nagyon jó, hogy van ellenzék, azért hoztuk létre, hogy legyen.« Itthon langyos, amatőr bénázás az egyik oldalon, ex cathedra kijelentések, arrogancia a másikon” – mondja. Bár hívták a Rádiókabaréba, de azt mondták neki, ne bírálja a politikai vezetést. „Azért is nő az érdeklődés az élő fellépések iránt, mert azok más megvilágításban láttatják a közéletet, mint ahogy az az egyszólamú propagandában látható vagy hallható”.

Hogy min változtatna, merre menne tovább? Elmondása szerint  az egyetemesebb jelenségek felé, mert lassan kilőtte „ezt a magyar történelmi-politikai vonalat”. Végül személyes vallomást is tesz: „Csomó ellentmondás van a személyiségemben, ahogy az életemben is. Szentlászló, kultúrszomj, sok olvasás, sok hiányosság, például nem tudok nyelveket. Bennem, belül van a népi-urbánus konfliktus. Vagy harmónia.”

Az interjú teljes terjedelmében a SZÍNHÁZ folyóirat márciusi számában olvasható.