„Arcul csap, mellbe vág, gyomrost kapsz”

A call17 ép és sérült színházi alkotók közössége, akik nemrég mutatták be első munkájukat. Az előadás rendezőjét, a társulat alapítótagját kérdeztük.  

A call17 nevű színházi formáció 2016-ban alakult azzal a céllal, hogy egy közösségvállaláson és együttműködésen alapuló alkotóközösséget hozzanak létre. A társulatnak vannak színházi és filmes produkciókban rendszeresen dolgozó és sérült (vak, gyengénlátó és mozgássérült) amatőr tagjai. Nem érzékenyítik egymást, hanem együtt dolgoznak. Mint írják: „Saját és közös élményeink, hiányaink, a környezet frusztráló drámaisága és annak megélt líraisága teremtik meg egymással és munkáinkban a közösséget”. Első munkájuk Kár a tengert emlegetni címen Federíco García Lorca: Así que pasen cinco años (Öt év múlva) című drámájának színrevitele volt, amelyet február 28-án mutattak be a Bakelit Multi Art Centerben. 

                    Kár a tengert emlegetni (fotó: Kővágó Nagy Imre)

Az előadás rendezője, Nacsa Lilla Daniella mesélt erről a nem hétköznapi alkotóközösségről.

Kinek a fejéből pattant elő az ötlet és milyen céllal jött létre a call17 Társulat?

A pályakezdés három éve alatt fogalmazódott meg néhányunkban, hogy önálló produkciót hozzunk létre. Olyan előadást szerettünk volna, amely műhelymunkaszerűen kíváncsi, ahol szabadon, saját munkamódszerekkel dolgozhatunk, folyamatosan és egyenlő felekként tanulva egymástól. Kifejezetten ehhez kerestünk társakat, s kiderült, ez az igény és ambíció nemcsak bennünk volt erős és aktuális.

Mit takar a társulat szokatlan elnevezése?

A 17-es szám a Csillag szimbóluma a tarotban: a "befektetett munka és áldozat meghozza gyümölcsét". Emellett a Vénusz bolygó alatt áll (művészet), illetve számomra személy szerint is jelentős. A szakmánkban jól ismert call szóval társítva pedig (szerényen) "csillaglehívásra" utal.

Azt írjátok, hogy vegyes képességű társulatként nem egymás érzékenyítése a cél. Mennyire „célotok”a nézők érzékenyítése?

Nem kifejezett célunk, de elkerülhetetlen, s tapasztalataink szerint a nézők sem tudják kivonni magukat alóla. Számomra értelmezhetetlen az elkülönítés, hisz teljesen természetes, hogy sérült és ép gyerekek együtt, egymásra utalva nőnek fel, ismerve a saját és a másik erényeit, hiányosságait. Mint minden, ez is csak akkor válik problematikussá, amikor formalizált (és mondvacsinált) rendszerek erőszakolódnak a közösségekre, az életre. Vagyis amikor egy személytelen, lélek- és szellemtelen, saját célú közvetítő furakszik be az emberek közé. A mi generációnk pedig már egész közvetítő hálózatokban vergődik.

                    Nacsa Lilla Daniella az előadásban (fotó: Kővágó Nagy Imre)

Adja magát az összehasonlítás a legismertebb és legnagyobb volumenű, vegyes képességű alkotókkal-előadókkal dolgozó társulattal, a Baltazárral. Ti is valljátok azt az ars poétikát, hogy az előadásaitok teljes értékű színházi előadások és azon túl, hogy nem érzékenyítő projektek, nem is hátrányos helyzetűek integrálása, vagy bármi ehhez hasonló szociális kezdeményezés? 

Teljes mértékben. Ebben semmi újdonság nincs, csak hogy aktuális példaképp Jérôme Belnek a héten ismét Magyarországon bemutatott Gala című előadására, vagy a premierünk előtt elhunyt Berek Kati 25. Színházára utaljak. Az egyébként véletlen, hogy egyik sérült szereplőnk korábban már játszott a Baltazárban is.

Hogyan áll össze a csapat?

Abszolút heterogén. Profi színészek, színházasok, fél-amatőrök, amatőrök, épek és sérültek együtt. Olyanok is szerepelnek előadásunkban, akiknek eddig semmiféle színpadi tapasztalata nem volt. Egy ilyen közös munka folyamatosan és sokrétűen inspirál: a színházból érkezőknek teljesen új ez a helyzet, ezáltal új nézőpontokat ad, sajátos felelősséget és szabadságot hoz létre, az élet más területeiről érkezőknek pedig éppen a színpadi közeg teremtődik meg.

A próbafolyamat rendkívül izgalmas és tanulságos. Sok minden kiderül rólad, amit addig nem gondoltál, és több minden megkérdőjeleződik, amit pedig stabilnak hittél addig magadban. Bizony, ez olykor nehéz ügy, esetenként kifejezetten megterhelő, viszont mindig felemelő: óriási emberi magasságokat és szakmai gátakat ugrottunk meg.

Hogyan dolgoztok? Műhelyeztek vagy csak a bemutatóra készülve álltok össze?

A próbafolyamat gyakorlatilag végig műhelymunka volt. Mindenkihez kerestük a „kulcsot”, amivel megnyithatjuk a személyiségét, megtalálhatjuk önkifejezésének rá jellemző eszközeit, felszabadítjuk alkotó énjét. Ilyenkor nagyon mélyről kerülnek a felszínre tudattalan, kontrollálatlan dolgok, ott állunk egymás előtt teljes védtelenségben. Ilyenkor nem szabad sem szégyenlősnek, sem okosnak lenni: ez az intimitás semmi mást nem fogad el, csak a biztonságot, a szeretetet. Ez pedig mindenki számára nehéz, mert ha ettől túlságosan elhatárolódsz (pl. a színházi rutin és annak elvárása által), kérdésessé válik, hogy képes leszel-e személyessé formálni a szerepet és a szituációkat.

Tapsrend az előadás végén (fotó: Losonczki Gábor)

Az ilyen jellegű munka különleges élmény olyanokkal, akik ilyet még nem csináltak. Mert arcul csap, mellbe vág, gyomrost kapsz, ha valamit például ő könnyedén meglép, amivel Te évek óta küzdesz önmagadban. S természetesen vannak veszteségek is – nem lehet és nem is érdemes megúszni.

Miért választottátok első bemutatótoknak García Lorca drámáját?

García Lorca „homok alatti” darabjainak szerintem most jött el az ideje. Most váltak aktuálissá, hisz a néző ma már lazábban figyel, hozzászokott a több felől érkező, javarészt egymással összefüggésben nem lévő illékony, illuzórikus, manapság pedig már egyre nyíltabban terrorisztikus impulzusokhoz. A korai Lorca-művek olvasva is hamar és többszörösen emelnek el a a megszokott rutinjaidtól, a belőlük fakadó, erősen korlátolt érvényességű magabiztosságtól.

Rendkívül foglalkoztat az idő mint téma és mint dimenzió is. A tér-idő, a forma-jelenség egysége különösen. Az előadásban többek között ezért nem használok sem díszletet, sem zenét (helyettük pl. vetítünk) és az öt évet átívelő darabban végig délután hat óra van. Mikor írta, Lorca gyakorlatilag egyidős volt velünk: ez is megérintett. Hátborzongató valóság, hogy öt év múlva már nem élt. A darab számomra azért is unikális, mert még nem találkoztam olyan drámával, amelynek a szerkesztettsége ilyen intenzíven magába vonzó lett volna. Olyan, mint egy kör alakú, végtelen szőttes. Hangsúlyosan fontos számomra az az érzékenység, ahogyan Lorca viszonyult a nőiséghez, s ezáltal a férfiassághoz. Miközben mindkét princípium nála karakteresen van vagy nincs jelen, mégsem húzott köztük határt. S ez egy művészt kifejezetten inspirál.