Csuja Imre verseket adományozott hajléktalanoknak

A színművész egy vasúti vagonokból kialakított hajléktalanszállón vendégeskedett, ahová versekkel érkezett. A Fidelio is ott volt az esten.

„Biztosan maga tehet arról, hogy hajléktalanná vált.” „Ez is inkább dolgozna!” Ezeket és még cifrábbakat szoktunk mondani, amikor lerongyolódott, fedél nélküli emberekkel találkozunk. Csuja Imre, az Örkény Színház színművésze nem ezeket, hanem verseket mondott a Magyar Máltai Szeretetszolgálat hajléktalanszállóján, ahová a Fidelio riportere is ellátogatott.

                 Fotók: Kaszás Tamás / Fidelio

A vonatszállót egy kelet-német katonai kórházi szerelvényből alakították át éjjeli menedékhellyé a 90-es évek elején. „Annak idején egyfajta krízis megoldására érkezett a vonat, úgy volt, hogy ideiglenes szálláshely lesz, de a mai napig használjuk, sőt a Máltai Szeretetszolgálat fenntartásában működő hajléktalanokat segítő intézmények közül ez a legnagyobb férőhelyű szállónk” – tudta meg a Fidelio Romhányi Tamástól, a Szeretetszolgálat kommunikációs vezetőjétől.

A vonaton az éjszakai szálláson kívül vacsorázási és tisztálkodási lehetőséget biztosítanak, az étkezéshez kenyeret és péksüteményt, nyári hőségben hideg limonádét, téli hidegben forró teát osztanak. A szállón a hajléktalanok nézhetnek tévét, találnak könyveket, a közösségi vagonban pedig különféle szociális eseményeket: istentiszteletet, karácsonyi ünnepséget és kulturális rendezvényeket tartanak.

„A verses est koncepciója az volt, hogy hozzuk házhoz a színházat azoknak az embereknek, akiknek ez az élmény már nem része az életüknek” – mesélte Romhányi Tamás, akitől azt is megtudhattuk, hogy Csuja Imre rendszeresen lép fel hajléktalanellátó intézményekben, bentlakásos idősotthonban, és a vonatszállóhoz is már harmadik alkalommal látogat el.

Egy-egy költemény között Csuja Imre személyes történeteket mesélt. Beszélt a gyerekkoráról, amikor nagymamájával együtt tanulta a verseket, és arról is, hogyan lett úrrá a lámpalázon: „Megtanultam nem előadás előtt, hanem az után izgulni.” A versek sajátos többletjelentéssel teltek meg, akár a Szózat két sora: Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell!, akár  Örkény Nézzünk bizakodva a jövőbe című egypercesének utolsó mondatai:
Eper
Puncs
Háború
Csokoládé
Így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni.

Azt a színész is érezte, hogy nem szokványos helyen van, és a közönség is más, mint a megszokott. „Mást mondanak nekik ezek a versek, másképp csapódik le bennük. Annyi szorongás van csak bennem, nehogy az érzékenységükben megbántsam őket, vagy olyan verset válasszak, ami túlságosan személyesen érinti őket. De nincs mit tenni, mert akármit választok, valakit biztosan megindít majd az a vers” – vélte, azt azonban leszögezte: „Ugyanúgy mondok itt is verset, mint bárhol”.

Csuja Imre különösen értékelte azokat a pillanatokat, amikor a versek reakciót váltottak ki a nézőkből. „Néhány pillanatra egészen interaktívvá vált az est. Nagyon jó, felszabadult közönség volt ez a mai is. Magam is versmondás közben fedezem fel, hogy hoppá, ez a mondat egészen másképp szól, mint egy színházban, hiába ugyanúgy mondom” – tette hozzá.

„Versadománnyal érkeztem, én ugyanis nem tudok ételt osztani, nincsenek ilyen lehetőségeim. Ezt tudom adni” – mondta el a Fideliónak Csuja Imre. És hogy ez nem kevés, arra Raffael Attila, a szálló egyik lakójának a szavai világítanak rá, aki napközben dolgozik és maga is színészkedik: „Ha én kapok Csuja Imrétől egy verset vagy gondolatot az életemhez, ami engem előrébb tud juttatni, akkor ez engem erősít. A mindennapi problémák elszállnak egy rövid időre. Erről szólt a mai nap”.

A Fidelio riportja itt olvasható.