Peer Krisztián: „Én végig költőként gondoltam magamra”

Tizenöt évnyi szünet  után jelent meg megrázó erejű verseskötete. Addig színházi munkáiból és pókerből élt. A Vasárnapi Hírek beszélgetett vele.

Peer Krisztiánt a színházbajárók színházi szövegeiből, szöveg kollázsaiból és dramaturgi munkáiból ismerhetik. Több társulattal is dolgozott együtt, legtöbbet a Tünet Együttessel, de a budapesti Katonában is előfordult, ő jegyzi a szövegét a 2010-ben bemutatott Gyász című előadásnak, legutóbb pedig a Nem vagyunk mi barbárok eredetijét dolgozta át a teátrum Sufnijának színpadára.

A most boltokba került kötete, a 42 előtt tizenöt évig legfeljebb lapokban publikált szórványosan. Mint az interjúból kiderül, egy idő után a szakaszosan adódó színházi munkái mellett a póker volt az egyetlen biztos bevételi forrása. „Nem nagy, csak megélhetési. Talán a felső tizenöt-húsz százalékban lehetek Magyarországon, ez bőven elég arra, hogy sokkal több pénzt keressek így, mint amennyit a költészettel tudtam vagy tudnék” – mondja el arra a felvetésre, hogy nagy pókerjátékos lenne. „Négy-öt éve fordultam stabil nyerőre, leginkább élő cashgame-et játszom, a legnagyobb plusz egy online ötdolláros, nyolcezer indulós verseny megnyerése volt – ötezer pár száz dollárt nyertem” – mesél erről az időszakról.

Peer Krisztián (forrás: Pictorial Collective)

„Az egész az élvezetből indult. Én alapvetően versengő személyiség vagyok, és az irodalom, ugye, erre nem ad módot, nem mérhető a többiekhez viszonyított teljesítményed, szemben a százméteres síkfutással vagy épp a pókerrel”- mondja Peer Krisztián az indítóokról.

Hogyan jött a képbe a színház az utóbbi tizenöt évben? „Az egész egy mély depresszióval kezdődött, csak hevertem az ágyban hónapokig, és nem értettem, mit miért csináltam eddig, azt meg végképp nem tudtam, mihez kezdjek ezután. Ebből az állapotból egy színházi próbafolyamat rángatott ki 2003-ban. A Színművészeti Egyetem akkori végzős osztálya Simon Balázs rendezésében mutatta be az általam írt Szorongás Orfeum című darabot. Akkor és ott nagyon ráéreztem az együtt dolgozás ízére, hogy milyen jó dolog tud lenni az is, ha csak egy csavar vagy a gépezetben”.

Mint elmeséli, éppen ezért mindig is könnyen el tudta engedni a mondatait a színházi alkotás közben: „A színészi jelenléthez, az előadás egészének hatásmechanizmusához képest a mondat csak másodlagos. Cserébe itt az irodalommal ellentétben közvetlen és azonnali visszajelzést kaphatsz. Egyfelől már aznap a színészektől a büfében, másfelől a bemutatón a nézőktől. Aztán jöttek sorra a Tünet Együttes darabjai, soha le nem forgatott filmek forgatókönyvei…”

Ez idő alatt is költőként gondolt magára: „A költői látásmódot soha nem tudtam felfüggeszteni. Egyfelől a színházi szövegekben, egy előadás dramaturgiájában is rengeteg költőiség lehet. Másfelől persze itt nem Peer Krisztián alanyi költészete történik. Ugyanakkor én végig költőként gondoltam magamra, és költőként tekintettem a világra, olyan költőként, aki aktuálisan épp nem ír verset, és talán már nem is fog sohasem. Viszont hajnali háromkor előad egy szabadversnek is beillő monológot a törzskocsmájában, cserébe valaki mindig kifizeti a számláját. Arra a kérdésre pedig, hogy miért nem ír, mindig képes előrántani egy félig sem igaz ideológiát”.

Most megjelenő kötetének kiváltó oka és egyben témája agyhártyagyulladásban elhunyt barátnőjének, Mocsári Zsófia képzőművésznek a tragédiája volt. „A versek fele kész volt Zsófi halála előtt is, magamhoz képest kifejezetten intenzíven dolgoztam, mióta egy éve kiköltöztünk Nagymarosra. Csak közben mondjuk lapokban publikálni eszem ágában sem volt. Minek?!” – ezért, mint meséli, egy évvel később valószínűleg amúgy is elkészült volna.

Hogy mi volt a költői visszatérés oka? „Zsófi iszonyatosan szerette volna. Teljesen világos volt a számára, hogy nem gyógyuló sebet ejtettem az önérzetemen azzal, hogy nem írok. Én pedig azt szerettem volna, hogy büszke lehessen rám. Ilyen primitíven. Végül kénytelen voltam megérteni, az önsorsrontás nem a legmegfelelőbb eszköz arra, hogy az ember uralja az életét. Azzal, hogy dacból is ellenállok annak, amire az alkatom vagy a tehetségem predesztinálna, nem nyerek semmit, nem lesz autentikusabb a létezésem, sőt. Szóval kész volt a könyv fele, mikor Zsófi meghalt”.

„És egyetlen dolog maradt a kezemben, amivel túl tudtam élni az elvesztését: a munka. Ez már nem az én életem, nem csinálhatok vele akármit, ezzel az élettel már neki tartozom. Nem tudom másképp mondani: szólt, hogy folytassam az írást. Mit tehettem volna. Ugyanakkor persze radikálisan megváltozott a versek témája. Valamiképpen le akartam kottázni a gyászt, a halál, a veszteség iszonyatát” – ezért és így született meg a 42.

Amely a kialakításával is mond valamit. „Ez egy felvágatlan könyv, a lapok külső oldalain a Zsófi halála előtt írt versek találhatóak, az utánaverseket csak a lapok felvágását követően lehet elolvasni, ezeket nem is publikáltam lapokban. Ahhoz, hogy meglássa a kedves olvasó, mit csinált velem, belőlem a gyász, fel kell vágnia a lapokat. Sebet ejteni a könyv testén.”

A Vasárnapi Hírekben megjelent interjú teljes terjedelemben itt olvasható.