Olasz Renátó: „Csinálunk magunknak egy saját valóságot”

A Színmű végzős hallgatója többek között a színházi és a filmes munka közötti különbségről, az Alföldivel való munkáról és arról mesélt az Art7-nek, mi számára a színház lényege.

Olasz Renátó a Radnóti Színházban tölti színművészeti képzésének gyakorlati féléveit.A Nagymező utcai teátrum több produkciójában is szerepel, így a Platonov - Apátlanul, a Buborékok, a Lear király, az Iván, a rettenet, a Futótűz és a Téli rege előadásaiban. Emellett nem csupán színészként játszik a most végzős színész-osztály előadásaiban, de volt, amelyben szerzőként (Férfiak, nők és férfiak), illetve amelyben rendezőként is (Utolsó estém a földön) részt vett. Szintén rendezőként, díszlettervezőként és Schiller szövegének egyik színpadra írójaként működött közre a Színház- és Filmművészeti Egyetem Kitagadottak című produkciójában. Ezeken az Aranyélet című tévésorozatban is láthatjuk.

Olasz Renátó (fotó: Éder Vera)

Az interjúból megtudhatjuk, hogy a fiatal színművész miután a gimnáziumban eldöntötte, hogy a Színműre akar menni, csak egyszer bizonytalanodott el a döntésében. De hiába böngészte a vaskos felvételi tájékoztatót, nem talált semmit, ami érdekelte volna, így első helyen a Színház- és Filmművészeti Egyetemet, másodikként a Kaposvári Egyetem Művészeti Karát írta be. Elsőre felvették Budapestre.

Az elején nem nagyon kedvelte, később viszont nagyon megszerette. „Nagyon jó, hogy Gáborhoz járhattam (Máté Gábor színész, rendező – a szerk.), iszonyatosan sokat tanultam tőle. Az egész hozzáállásom megváltozott” – meséli az ott töltött évekről.

Mint kiderül, van szerepálma – nem is egy. „Elég sok…(Elgondolkozik.) Jó, mondjuk ilyet, hogy Peer Gynt, ezt mindenki szeretné eljátszani. Ezenkívül szívesen játszanék Leonce-ot, érdekel az Amadeus című darab (Peter Shaffer – a szerk.) Mozartja… Tényleg sok van. Kíváncsi típus vagyok, minden érdekel!”

Utolsó estém a földön

Az Aranyéletben Miklósi Márkot, a Radnóti Színház Futótűz előadásában Simon Marwant alakítja, mindkettő lázadó, bár különböző módon lázadó figura. Hogyan készült a kétféle alakításra? – teszi fel a kérdést az Art7 riportere. Mint kiderül, egészen másképpen. „Az egyik film, ráadásul sorozat. Megkapod a nyolc forgatókönyvet előre, és el kell olvasnod annak a tudatában, hogy ezeket a részeket nem egymás után fogjátok leforgatni, hanem összevissza. Nagyon hosszú ívet kellene átlátni, de több idő volt felkészülni, a finomságokra koncentrálni” – mondja el az Aranyélet kapcsán.

„A Futótűz esetében csak hat hét állt a rendelkezésemre egy egészen más stílusú színházi előadásra, amelyben az események egyébként is felgyorsítottak. A Futótűz kínálta szituációkban inkább egy gondolkodásmódot, egy véleményt kellett magamévá tennem. A sorozat kisreál helyszíneken forgott, míg a Futótüzet stilizált díszletben játszottuk” – meséli Olasz Renátó a különbségekről.

És hogy mi volt a fogódzó számára ehhez a kétféle munkához? „Máté Gábor tanítását próbáltam szem előtt tartani: a figurával foglalkozzunk minél részletesebben és akkor mindegy, hogy filmről vagy színházról van szó, mindegy a díszlet is. Azt tanultuk, hogy színészként a feladatunk az emberábrázolás.”

Martinovics Dorina, Olasz Renátó és László Zsolt a Futótűzben (fotó: Mészáros Csaba)

Mint kiderül, noha nem látszik rajta, Olasz Renátó kifejezetten izgulós fajta: „Meg tudok őrülni a színpadon. Vagy a forgatás előtt. Kib… izgulós vagyok. De az előadás közben már jó. Csak mielőtt belépek – na, az az időszak gyilkos”.

A Futótűz mellett egy másik Alföldi-rendezésben is játszik, a Lear királyban. „Ő nagyon gyorsan dolgozik, amihez fel kellett zárkózni. Durva a tempó, és nagyon tudja, hogy mit akar. Ezt hamar a tudtodra is adja. Elmondja, milyen irányt szeretne, ám azon belül szabadságot ad. Ő inkább a keretet szeretné biztosítani, ott vannak elvárásai, de tartalommal te töltöd meg. Saját magaddal és a saját gondolataiddal” – meséli arról, milyen Alföldi Róberttel dolgozni.

Olasz Renátó nem csak játszott, de rendezett és rendez is a Színműn. Mint elmondta, már korábban, a debreceni gimnáziumi évek alatt is rendezett az iskola pincéjében. „Van egy tér, és ebben a térben azt csinálunk, amit akarunk. Valamiféle szabadságot éreztünk: kilépünk a valóságból, és csinálunk magunknak egy saját valóságot. Az van, amiről mi döntünk” – mondja arról, mit jelent számára ez a munka. Elsősorban közösséget.

„Nem lehet úgy játszani, hogy a rendező, a színészek és a többi szereplő között nincsen közös nevező. Ha nem ugyanazt gondoljuk. Tegnap este vettem észre a Kitagadottak próbáján, hogy már nem szavakat mondok nekik, hanem mozdulatokat, gesztusokat. És abból ők megértik, hogy mit akarok. Úgy érzem, hogy megértik anélkül, hogy órák hosszat magyaráznom kellene. Mert értjük egymást” – fogalmaz ugyanerről a közös alkotásról.

Hogy mindez mégsem annyira egyértelmű: „Az egymás közötti összhang és közös irány számít. Sajnos, kőszínházban hat hét egy próbafolyamat. De ellentmondok magamnak: lehet, hogy ez sem meghatározó. Például a Kohlhaast Hegymegi Mátéék azt hiszem, három hét alatt csinálták! Csak találgatok, nem tudom mi a megoldás”.

Az is kiderül a beszélgetésből, hogy például a Futótűz története és „szóáradat jellege” távol áll tőle. De mint mondja, ezzel együtt is lehet jól játszania egy színésznek, ha mindent belead: ha „attól függetlenül, hogy a szöveg nem az övé, a szerepet ért(het)i és a többi színésszel képes együtt dolgozni és tud hinni abban, amit csinál. A történet, a mondanivaló a nézőnek szól, nem a színészeknek”.

Végül azt is elárulja, hogy rendez: „Van egy szabály: nem tudsz rossz lenni. Bármit csinálsz, nem lehet rossz. Ez az alapvető. Mindent kipróbálhatsz. (…) A végére pedig létrejön az, amit mi közösen akartunk kihozni az egész darabból: a közös munka gyümölcse. Mindenki együtt él valamivel, megosztjuk egymással az energiáinkat, gondolatainkat, érzelmeinket. Ez a műhelymunka”.

Az Art7-en megjelent interjú teljes terjedelemben itt olvasható.