Boldogok voltak-e egyáltalán?

A József Attila Színház Sörgyári capriccio előadása után közönségtalálkozót rendeztek Proics Lilla, a Színházi Kritikusok Céhe tagja vezetésével. 

A kezdeményezés újkeletű az angyalföldi színházban, talán még ismeretlen is a közönség számára, úgyhogy az alkotók népes csapatából többen maradtak ott beszélgetni az előadás végén, mint ahányan a bő félháznyi néző közül. Az előcsarnokban kör alakban elhelyezett 20-25 szék mindenesetre adta a lehetőséget a kíváncsiskodásra, a véleménynyilvánításra, a vitára.

Fekete Réka Thália és Gazdag Tibor az előadásban (fotók: Kállai-Tóth Anett)

Proics Lilla elsőként a darabválasztásról kérdezte Hargitai Ivánt. A rendező elmondta, hogy ő életében annyit még nem nevetett, mint amikor elolvasta Bohumil Hrabal kisregényét. Pedig kegyetlen is, bántó is, bonyolult is a Sörgyári capriccio humora, hiszen a közép-európai groteszk a forrásvidéke. Ő a maga részéről nem kedveli, mert édeskésnek találja Jiří Menzel 1982-es filmjét, amely egyébként minden bizonnyal meghatározza a szélesebb közönség Sörgyári capriccio-képét és élményét.

A kritikus ezután a színház igazgatójához, Nemcsák Károlyhoz fordult: vajon ilyesmi Hrabal-előadásra gondolt-e, amikor Hargitai Ivánt felkérte a munkára. A válaszból megtudhattuk, hogy egy színidirektor sok mindenre gondol, amikor bemutatót tűz ki. A nagyszerű szerepekre például, vagy hogy minden új darab egy új kurzus a társulat számára, és hogy a közönség ne minden évadban ugyanazt a menüsort kapja. Legyen a kínálatban olyasmi is, ami talán nem minden nézőjük ízlésével találkozik, de hat a publikumra. Könnyű lenne beállni a bulvárszínházak sorába – mondta az igazgató –, de ők többet akarnak nyújtani annál.

Hargitai Iván rendező, Proics Lilla kritikus és Nemcsák Károly igazgató a közönségtalálkozón

Szóba került, hogy Hargitai Iván korábban már színre vitte Nyíregyházán a kisregény színpadi változatát, de az a produkció olyannyira más volt, hogy a dramaturgiája is különbözött a mostani verziótól. Abban az idős Maryska visszaemlékezése szolgált narrációként, itt viszont a sörgyár gondnoka, a Zöld Csaba megformálta Francin idézi fel az eseményeket. Már csak azért is, mert a derék férjnek kevés a szerepe az adaptációban, így rá hárították a mesélést.

Igaz, Zöld Csaba zenél is, hiszen 10-12 dal belekerült az előadásba Dobri Dániel jóvoltából, ezek közül 5-6 dalnak Hrabal-versek adják a szövegét. A sörgyári igazgatótanács elnökét játszó Gazdag Tibor meg is jegyezte, hogy zeneileg nehéz a darab, különösek a dalok. Azt is felvetette, hogy hiányzott két hét a próbaidőszakból – annyival volt rövidebb a szokásosnál –, ami neki valóban hiányzott. A Maryskát játszó Fekete Réka Thália ezt úgy fogalmazta meg, hogy a próbaidőszak rövidsége miatt sűrű folyamat zajlott, ámokfutás, nem volt idő meglepődni.

Hargitai Iván szerint régen akár normálisnak is tekinthettünk, ha egy előadás szünetében 20-30 néző elmegy. Végtére is nem lehet mindig mindenkinek tetszeni. Ma azonban a színházat a körülmények arra terelik, hogy a bevételre tekintettel igyekezzen biztosra menni. Ugyanakkor a néző megtisztelése az, ha olykor más szemléletet is megmutatunk, felkínálunk neki, mint amihez hozzászokott. Esélyt kell adni a különös látásmódnak vagy a disszonáns szépségnek is, mint amilyen például Hrabal műve. Nem mindig evidens, hogy valami miért jó, de meg kell próbálni érzékeltetni.

Érdekes eszmecsere alakult ki az előadás lehetséges gender-olvasatáról. Proics Lilla szerint már az első részben felfedezhetőek voltak a családon belüli erőszak bizonyos tüneti jelei. Így nem is meglepő, hogy amikor a végén Francin biciklipumpával megveri Maryskát, ez itt egyáltalán nem tűnt olyan kedélyesnek, mint amilyennek a filmben hathatott. A rendezőnek ugyan nem volt célja a családon belüli erőszak témáját érinteni a darabban, de úgy gondolja, hogy a vadság és a brutalitás is sajátja Hrabalnak. Hargitai Iván azt olvassa ki Maryska történetéből – akinek alakjába Hrabal kétségkívül beleszőtte az édesanyját –, hogy a férj és a feleség között iszonytató különbség van lélekben. Ez a férfi nem tud mit kezdeni ezzel a lázadó, kiszámíthatatlan nővel, aki a megrövidülés jelszavával a kutyájuk farkát is levágja. A kutyafarok-levágásos epizód meg szokta döbbenteni a nézőket, hiszen a kisregénynek e durva részlete nincs benne a filmben, nem véletlenül.

Boldogok voltak-e egyáltalán? – kérdezte valaki. Egy nézőnő megjegyezte, ő úgy érzi, hogy ebben a párosban a férj képviseli a maradiságot, míg a fiatalasszony a jövőre figyel. Hogy a bőbeszédű Pepin bácsi milyen, arra az őt megformáló Újréti László azt felelte: szomorú ember.

A beszélgetés egy pontján Hargitai Iván elmondta, hogy ő a minőségi szórakoztatást nagyra becsüli. Már önmagában azt is, hogy ha a valaki kikapcsolja otthon a tévét, felöltözik és színházba megy, emberek közé. Ezen túlmenően a színház azért fontos, hogy beszéljen a gondjainkról. Ha nincs beszélgetés a problémákról – akár egy ember szintjén, akár az egész társalomén –, akkor abból robbanás lesz. És hogy a színházban mi mit jelent, mi jó, mi nem és miért jó vagy rossz, erről is beszélgetni kell, a nézőkkel, diákokkal, felnőttekkel egyaránt.

Stuber Andrea