Barda Beáta: „Minőség ritkán nő ki a semmiből”

Barda Beáta, a Trafó új vezetője nem akart igazgató lenni, de veszni se szerette volna hagyni, amiért tizenegy éve dolgozik. Interjú. 

Tizenegy éve van a Trafónál, az utóbbi tíz évben művészeti vezetőként, idén szeptemberben Nagy József táncos, koreográfus, rendezőt váltja az igazgatói székben. Ő sem érti, miért nem pályázott más a posztra, minden esetre örül, hogy hagyják őket dolgozni. 

Hogyan lehetséges, hogy egyedül te pályáztál a Trafó igazgatói posztjára?  

Ezt tényleg nem tőlem kell megkérdezni. Szerintem a Trafó érdemelne annyi elszántságot és figyelmet, ráadásul mint intézmény olyasmit jelent, ami miatt érdemes lenne pályázni. Volt, aki viccesen megjegyezte, azért nincs jelentkező, mert itt tényleg dolgozni kell, én azt gondolom, hogy mindenhol dolgozni kell ahhoz, hogy valami történjen. 

Barda Beáta (fotók: Kaszás Tamás)

Régóta dédelgetett vágyad volt igazgatóvá válni?  

Egyáltalán nem. Tizenegy éve itt dolgozom és előtte is hasonlóval foglalkoztam. Valahova eljutottunk, amit én nagyon fontosnak tartok. Azt sem lehetne mondani, hogy gyerekkorom óta élek-halok a kortárs művészetért és azt sem, hogy évek óta a Trafó igazgatója akarnék lenni. Hiszek abban, amit eddig csináltunk. 

Kellett írni egy motivációs levelet, aminek a formájában ráadásul nem is hiszek, azt írtam benne, hogy azért dolgozom a Trafóban, mert a Trafóban akarok dolgozni. Aki átnézte, azt javasolta, hogy az akarokot át kéne írnom szeretnékre. Csakhogy ez nem így van! Még az is lehet, hogy nem szeretek itt dolgozni, de az akarás bennem van. 

Mikortól tudtad mégis, hogy elindulsz a pályázaton?  

Azt lehetett tudni, hogy az intézményből senki nem próbálja meg, és világos volt, hogy ez rossz. Egy külsős mindig kiszámíthatatlan. Azt szerettem volna, hogy maradjon meg a folyamatosság és az átláthatóság. Ismernek minket külföldön, vannak viszonylag állandó partnereink, akik tudják rólunk, hogy komolyan gondoljuk, ha megkeresünk valakit. Normális feltételeket kínálunk, egy profi intézmény vagyunk és időben fizetünk. Van harmincévnyi komoly munkával szerzett bizalmi tőkénk, amit nem lett volna szabad veszni hagyni. 

Mennyiben fog változni a munkád az új pozícióval? 

Remélem, nem nagyon, bár biztos együtt jár egy csomó bürokratikus dologgal. Az ember valahogy úgy képzel el egy igazgatót, hogy ül egy nagy íróasztal mögött… Nem tudom, majd meglátjuk. Az a szerencse, hogy van egy csapat mellettem (valamivel több, mint húsz ember),  akikre számíthatok. Merthogy ez korántsem egy szólista műfaj. 

A Trafó egyben egy brand is, olyan hely, ami mindig élen járt a kísérletezésben.  

Sokat beszélünk arról, hogy mi a Trafó. Lehet, hogy nagyon paternalistának hangzik, de a Trafó igenis egy oktatási intézmény. Minden, amit csinál, a magyar kortárs szcéna határait próbálja feszegetni, és valamiféle példát, lehetőséget kíván mutatni. Ha ezt tágan értelmezzük, akkor egyfajta oktatási háttérintézmény, ami olyasmit mutat fel, amiből tanulni lehet. 

Nem gondolom, hogy radikálisan meg kellene változtatni ezt a dolgot, alapvetően nem is vagyok radikális ember. Biztos vagyok abban, hogy nem mindig az a siker, amikor háromszáz ember tapsol, szerintem az is nagyon jó, ha százötven ember lát valami nagyon furcsát, ami megfogja. A kultúrának meg kell találnia a közönségét, és nekünk nemcsak az a dolgunk, hogy a legkurrensebb termékeket hozzuk el, hanem az is, hogy lehetőséget adjunk. 

Mostanra az összművészeten lett a hangsúly a kortárs táncművészeten túl. Nehéz is meghatározni a műfajokat, amiben utaztok… 

Lehet, hogy az a jó irány, ha nem próbáljuk meg műfajokra osztani, hanem ahogy van fúziós konyha, úgy miért ne lehetne fúziós művészet is? Csomó olyan dolog van, amit érdemes megmutatni. Törekszünk minél szélesebb merítésből válogatni. Van, hogy nincs is benne élő szereplő, csak nagyon furcsa hangok és gegek, mert a keretek tágulnak, és szerintem élőszereplők nélkül is színház a színház. 

Mennyit kell utaznotok mindehhez?  

Sokat. Egy előadásért elmenni luxus, így inkább fesztiválokra járunk, figyeljük, hol mi történik. Kisebb és nagyobb koncentrációs körökben próbálunk előadásokat találni és elhozni. De ettől ez még egy csapda, mert csak szerencsés esetben esik egybe a személyes ízlés és a közönség ízlése a Trafó esztétikai szempontjaival. Mellé lehet csúszni, amiről időnként nehéz beszélni, pedig a tévedések természetesek. 

Ma már nem elég annyit mondani, hogy van egy jó előadás a Trafóban, gyere nézd meg. Annyi minden történik, hogy nem lehet haragudni arra sem, aki a Trafó melletti kocsmába ül be egy előadás helyett, mert jó a sör. Hiszen az is fontos. Ahogy számunkra az, hogy amit fontos előadásnak gondolunk, az eljusson a nézőhöz. 

Mundruczó Kornél Proton Színházával folytatódik az együttműködés?  

Amióta létezik Proton Színház, azóta dolgozunk együtt. Viszonylag drága produkciókat hoznak létre, mi vagyunk a magyar koprodukciós partnerük. Általában nálunk játszanak, de amikor a Demencia átköltözött a Vígszínházba, ez a másfajta közeg szerintem az előadásnak és a közönségnek is nagyon jót tett.  Azt eredményezte, hogy olyan néző is eljött utána hozzánk más Mundruczó darabra, aki azelőtt sosem járt a Trafóban. Ezek furcsa és nagyon jóleső kölcsönhatások. 

Akkor a Trafó bizonyos értelemben a nyugalom szigete… 

Iszonyú baj lenne, ha az lenne. Abból a szempontból persze igaz, hogy nyugodtan dolgozunk, mert a lényeg az alkotói kör szabadsága és biztonsága. Azonban egyedül a mi anyagi forrásainkra egy produkció sem támaszkodhat. Mi magunk is építünk mindenféle pályázatra, támogatásra, EU-s projektekre. Ha ez a háló nincs, ez nem megy. 

Fontos, hogy a többi háttérintézménnyel együtt viszonylag zavartalanul tudjanak dolgozni a társulatok, és létrejöjjenek olyan művek, amiket fontos bemutatni, és hogy ezeket műsoron is lehessen tartani. A Fügével (Függetlenül Egymással Közhasznú Egyesület – a szerk.) például úgy működünk együtt, hogy ha a közös, nagytermi produkcióink esetében már a háromszáz szék sok itt egy előadásnak, akkor átveszi azt a Jurányi. Ezek az együttműködések nagyon sokat jelentenek. Szükség van a jó viszonyra, ez nagyon fontos mindenkinek. Ahogy a minőség is nagyon fontos, mert az ritkán nő ki a semmiből, a palántákat locsolni kell!

Mazányi Eszter